menekülttábor;Nagyatád;

2021-10-10 18:37:50

Beszélik anyjuk nyelvét, de a tábort soha nem mutatták nekik meg

Nagyot fordult harminc év alatt a világ, pontosabban az ország: míg a délszláv háború idején egy modern és befogadó menekülttábor adott sok-sok embernek esélyt az új életre, ma nincs menekültügy, csak idegenrendészeti koncepció. Harminc éve Nagyatádon nyílt meg (s huszonöt esztendeje be is zárt) Közép-Európa legnagyobb menekülttábora, ahol összesen 40 ezer horvát, bosnyák, szerb és vajdasági magyar lelt menedékre – és ahol olyan iskola működött, hogy diákjai amerikai és svéd egyetemekre is bejutottak. A háború elvonult, a tábort bezárták, de több dél-szláv család a városban maradt. Van, aki azt érzi, két hazája van. Van aki azt, hogy sehová sem tartozik.

Kérlelhetetlenül hódítja vissza a természet a hajdani Budai Nagy Antal laktanya területét, csak pusztuló épületek emlékeztetnek arra, hogy bő negyedszázada itt működött Közép-Európa legnagyobb menekülttábora, afféle kisvárosként. A Magyar Néphadsereg gépesített lövészdandárja 1961-től 1990-ig lakott itt, a rendszerváltással felszámolták az alakulatot, ám 1991-ben „reaktiválták” a laktanyát: a délszláv háború miatt menekültáradat hömpölygött át a határon, s a Belügyminisztérium úgy döntött, menekülttábort alakít ki az egykori katonai bázison.

– A háború elején, 1991 nyarán vajdasági magyarok, szerbek, illetve baranyai-háromszögi horvátok érkeztek az országba – idéz emlékeket Horváth Lajos, a menekülttábor vezetője. Az ELTE-n szociálpolitikusként végzett férfinek hajdani évfolyamtársa, a bicskei tábor igazgatója ajánlotta fel a pozíciót, s amikor rábólintott, nem gondolta, hogy fél évtizeden át Nagyatádhoz köti a sorsa. A hajdani parancsnoki épületből igazgatóságot alakítottak ki, a négy legénységiből a szállásokat (az elvileg háromezer fős bázison a „csúcsidőben” 2805 menekült élt), illetve az egyikben kapott helyet az orvosi és fogorvosi rendelő, pszichiát­riai gondozó, a főzőkonyha, a szociális otthon, s ahogy még ma is hirdeti a két felirat, a Škola és a ­Vrtić, vagyis az iskola és az óvoda.

– Az egykori legénységi hálókba vaságyak kerültek a falak mellé, a családokat paravánokkal választottuk el, s próbáltuk az ugyanonnan érkezőket egy-egy helyiségbe elhelyezni – folytatta Horváth Lajos. Aki szerint nemcsak a laktanya volt teljesen alkalmatlan az első időkben a menekültek fogadására, de az ország is. 1989-ig Magyarországon ismeretlen fogalomnak számított a menekültügy, utána pedig leginkább erdélyi menekültek jöttek, akiket jellemzően nem kellett hosszú időre letelepíteni, csak rövid időre elszállásolni, hiszen többségük ment tovább Nyugat-Európába. Így nem meglepő, hogy a nagyatádi laktanyából is a használatba vétel után kellett kialakítani a tábort. Ahonnét a vajdasági magyarokat a bosnyák menekültáradat érkezésekor a közeli Vésére helyezték át, s a faluban kialakított kisebb táborba délszlá­vok nem is kerültek.

– Amikor a háború átterjedt Boszniára, egyik napról a másikra hirtelen ezrek érkeztek – magyarázta a hajdani táborvezető. – Jöttek a vonatok, egy vasárnap éjjel pedig öt busz állt meg a bejáratnál: egy Magyarországon élő bosnyák üzletember hozott 350 menekültet, s közölte, miután úgy tudja, hogy itt hatezren elférnek, a következő napokban még kétezer embert hoz. Alig tudtuk elmagyarázni neki, hogy tévesek az információi, s tele vagyunk.

Csak elautózott a kerítés mellett

Anica Brkić 1992. június 30-án érkezett Atádra. Az akkor 27 éves nő a lakását, és mint utóbb kiderült, közgazdászdiplomáját hagyta veszni, amikor édesanyjával úgy döntött, elmenekül az észak-boszniai Modricából. Mindössze három vizsga választotta el az egyetem befejezésétől, amikor előbb csak a húsz kilométerre, ám már a horvát Slavonski Brodba mentek, s az ottani táborból kerültek egy nappal később Atádra.

– Nem így terveztük – ismerte el Anica, aki immáron 29 éve él a dél-somogyi kisvárosban. – A brodi táborban készült egy lista, ki akar ott maradni, de sajnos későn jelentkeztünk, így betelt a létszám. Utána pedig egy olasz táborról csúsztunk le, s mivel a front közeledett a városhoz, úgy döntöttünk: megyünk Magyarországra. Belém égett, amikor beléptünk a kapun, de nem szeretek mesélni róla, lezártam életemnek ezt a szakaszát, még a gyerekeimnek sem mutattam meg, hol élt négy évig az anyjuk, csak elautóztunk egyszer a kerítés mellett, de mostanáig egyszer sem jöttem be. Ami mindig eszembe jut a helyről – tette hozzá, s közben elsírta magát –, a tudat, hogy nincs semmim, mindenem odaveszett, s teljes a reménytelenség.

Utóbb kiderült, Anica számára Nagyatád az újrakezdést is jelentette: a táborban megismerkedett egy vajdasági magyar férfival, s a háború végén úgy döntöttek, nem mennek vissza egyikük hajdani otthonába sem, hanem a tízezres városkában maradnak. Két lányuk itt született, de beszélik anyjuk anyanyelvét is, s azt is tudják, boszniai horvát menekültként érkezett Atádra, ám a tábori mindennapokról nem beszéltek nekik szüleik. Anica azóta többször járt Modricában, legutóbb például érettségi találkozóra ment vissza, ahová 12 országból gyűltek össze a hajdani osztálytársak. Nyelvtagozatos gimnáziumban maturált, a diplomát viszont nem tudta megszerezni: a táborban még azt ígérték neki, hogy a pécsi egyetemen leteheti a három elmaradt vizsgát, később már az utolsó évre be kellett volna iratkoznia önköltséges képzésre, végül azt mondták neki, felveszik ugyan, de a teljes öt évet el kell még egyszer végeznie, szintén saját költségére.

– Menekültként honnan lett volna akár csak egy évre is pénzem – sóhajtott fel. Amúgy az állampolgársága is csak jövőre lesz meg elvileg. Ennek ellenére nem bánta meg, hogy maradt, ahogyan az a cirka fél tucat délszláv család sem, melyek szintén Nagyatádot választották új otthonuknak. – Külön nem járunk össze, de tudunk egymásról, s a városban, ha összefutunk, mindig megállunk beszélgetni. Hol horvátul, hol szerbül, hol magyarul.  

Délutáni program: Lady Diana

Anica Brkićhez hasonlóan rengeteg nő és gyerek érkezett a férj és az apa nélkül, a férfiak többségét ugyanis beszippantotta a háború. – Rettenetes sorsokkal szembesültünk szinte naponta – mesélte összeszoruló torokkal az egykori táborvezető. – Jöttek az asszonyok, akiknek szemük láttára ölték meg a férjüket, gyerekek, akik a szüleiket látták meghalni, nők, akiket megerőszakoltak az ellenséges katonák, utóbbiak között olyan is akadt, aki így esett teherbe. Akadtak, akik nem is tudták feldolgozni az átélt borzalmakat, ezért kellett megnyitnunk egy pszichiátriai gondozót. És persze gondoskodni kellett a halottakról is: az öt év alatt úgy 120-an hunytak el a táborban, s muzulmán bosnyákok végső nyugalomra helyezése eleinte nem kis gondot okozott.

Horváth Lajos szerint az első másfél év amúgy is a tanulásé volt, s a semmiből építették fel Közép-­Európa legnagyobb menekülttáborát, ahová 1992 tavaszán – Szadako Ogata ENSZ menekültügyi főbiztos mellett – még Lady Diana is ellátogatott, aki magyarországi három napjából egy délutánt szentelt a menekülttábornak. Melynek nemcsak saját szépségkirálynővel büszkélkedett – Slađana Raković nyerte el a címet –, de önkormányzattal is rendelkezett: a négy, hatemeletes épület szintenként delegált egy tagot a tanácsba, s a táborvezetőség velük egyeztetve döntött.

– Nagy problémák nem akadtak, de a mindennapi ügyekben rendre egyeztettünk – állította Horváth Lajos. – Az étkezés például neuralgikus pontnak számított, hiszen a bosnyákok vallási okokból nem ehettek disznóhúst, s ezt a konyha még megoldotta, de a konzervadományokkal nem tudtunk mit kezdeni. Szerencsére az imám megértő volt, s ha úgy hozta a sors, a háborús helyzetre tekintettel felfüggesztette ezt a tiltást. Amúgy a konzervek többségét a bosnyákok eladták az atádi piacon. Igazából ez volt az egyetlen konfliktusforrás, ugyanis ár alatt árultak, amit nehezményeztek a helyi kofák.   

Empátia és szolidaritás

 Más probléma viszont nem akadt, a tábor fennállása során komolyabb bűncselekmény – gyilkosság, rablás, garázdaság, nemi erőszak, súlyost testi sértés – nem kötődött a menekültekhez, pedig napi szinten kijártak a városba, melynek lakói – az első néhány hét kivételével, amikor hirtelen ezrével jelentek meg az idegenek, s ettől bizony sokan megijedtek – rettentő empátiával és szolidárisan fogadták őket. Aztán az embereket 1996 őszén egyik pillanatról a másikra átszállítottak Debrecenbe – legalábbis azokat, akik nem tudtak vagy akartak hazatérni, illetve Nyugat-Európában szerencsét próbálni. A tábor hivatalosan december 15-én zárt be.

– Szakmai és gazdasági szemmel nézve is óriási hiba volt, akkor már Nagyatád volt a legmodernebb menekülttábor, Debrecenben sokkal rosszabb körülmények közé kerültek a menekültek. A szakembergárdánk is komoly szintre jutott, arról nem beszélve, hogy a tábor 100-120 munkahelyet jelentett egy gazdaságilag elmaradt vidéken fekvő, tízezres településnek – sorolta egy szuszra Horváth Lajos. És azt is megállapította, hogy harminc év alatt rengeteget változott az ország, ma már nincs menekültügy, hanem idegenrendészeti koncepció, hogy tartsuk távol a menekülteket. – Mi viszont anno még azt mondtuk: gyertek, találjatok ideiglenes otthont, s legyen ez egy új élet kezdete…