1990 júliusában fejeződött be a Magyar Nemzet privatizálásának konfliktusos folyamata: a svéd Dagens Nyheter és a francia Hersant cég közötti verseny az utóbbi javára dőlt el. 1991 júniusában váratlanul elbocsátottak három újságírót a szerkesztőségből, majd július végén újabb hat embert küldtek el. Így indít a Mozgó Világban Mihancsik Zsófia Magyar Nemzet-ügy című interjúsorozata, amelyben az érintetteket kérdezte a mögöttük hagyott drámai hónapokról.
„A két esemény között egy év telt el, ám a szerkesztőség munkatársainak többsége szoros összefüggést lát köztük. Politikait. A privatizálás folyamatában már megszületett az a gyanú, sőt mi több: meggyőződés, hogy olyan politikai játszma áldozatává váltak – hogy ugyanis az Antall-kormány és a legnagyobb kormánypárt, az MDF akarja megszerezni és behódoltatni a lapot –, mely mind a mai napig dönt a sorsukról” – írja felvezetésében a rádiós szerkesztő.
Murányi Gábor interjújában olvassuk, hogy az első elbocsátások után különféle tiltakozások fogalmazódtak meg a szerkesztőségen belül. A rovatvezetők hiánytalanul aláírták azt a főszerkesztőnek küldött levelet, amelyben kikérték maguknak a munkatársaik egyeztetés nélküli elmozdítását.
Köztük volt Blahó Miklós külpolitikai rovatvezető is.
„Az első washingtoni tudósítói pályafutásomat befejezve, 1989-ben abban a reményben jöttem haza, mint később kiderült, meglehetős naivitással, hogy idehaza is a Washington Post-, New York Times-, Wall Street Journal-szerű szerkesztési elvek szerint dolgozhatunk majd – idézi Blahó Miklós a rendszerváltás hajnalát. – Ez nem valósult meg, viszont a közvetett kormányzati befolyás mind érzékelhetőbbé vált a szerkesztőség élén végrehajtott személyi változásokban, és az ő viselkedésükben. Olyan körlevelet is kaptunk például a kormánnyal erősen rokonszenvező vezetés egyik tagjától, hogy ne zavarjuk a minisztereket mindenféle kérdésekkel, mert nagyon elfoglaltak. Nekünk, a szó idealizált értelmében pártatlan és kiegyensúlyozott lapkészítésre törekvő újságíróknak ez egyértelmű üzenet volt.”
A Pulitzer-emlékdíjas újságíró ma úgy látja: a lap olvasóinak, s ezzel együtt a munkatársaknak a polarizálódása elősegíthette, hogy a hatalom befolyást szerezhessen a szerkesztőségben.
„A Magyar Nemzet, amely a rendszerváltás előtt, a kádári politika nyújtotta mozgástérben, mint polgári újság – tehát nem párt- vagy kormánylap – létezett, 1989-90-ben a legnagyobb eséllyel pályázott a vezető napilap szerepére. Talán nem tudatosult bennünk igazán a rendszerváltás okozta fölfordulás, és persze lelkesedés közepette, hogy a homogénnek tűnő polgári olvasóközönségünk – már ami még megmaradt belőle –, a pártosodás nyomán rendkívül heterogénné vált. A politikai szimpátiák alapján ki-ki a saját lapját szerette volna olvasni.”
Ez majdhogynem lehetetlen küldetésnek látszott már akkor is, és később is annak bizonyult. Blahó szerint részben azért, mert a korábban egységes értékrendet követő szerkesztőség a demokrácia és a sajtószabadság kibontakozásával, a pártok megalakulásával szintén sokszínűvé vált. Nem ok nélkül alakult ki tehát a bizalmatlanság, és mélyült el az ellentét később az MDF-kormánnyal erősen rokonszenvező kisebb csoport és a Pethő Sándor-i értelemben liberális-konzervatív, de független napilap készítését szorgalmazó többség között.
Mivel a rendszerváltáskor nem volt szétosztható pénz a pártállami orgánumok kasszáiban, a privatizáció volt az egyetlen megoldás a lapok finanszírozására és menedzselésére. Így történt ez a Magyar Nemzetnél is.
„Ez egy sokkal pozitívabb folyamat is lehetett volna, s a lapok függetlensége szempontjából mindenképpen jobb megoldást kínált, mint amilyet manapság az Orbán-kormány erőltet, ahogy oligarchákon keresztül elfoglalta a sajtó nagy részét. Akkoriban a többségünk a svéd Dagens Nyhetert kívánta volna vevőként látni, de vesztettünk. Politikai machinációk után a francia Hersant kiadó kapta a lapot. A politikai beavatkozás abban volt tetten érthető, hogy a szerkesztőség véleményét figyelmen kívül hagyva olyan tulajdonost, külföldi kiadót favorizáltak, amely reményeik szerint baráti viszonyt ápol a kormánnyal” – emlékszik Blahó Miklós.
A kézi vezérlés
Haraszti Miklós író-újságíró, egykori szamizdat-szerkesztő az SZDSZ politikusaként közelről figyelte a történteket. Még Antall József miniszterelnököt is megszólította a Parlamentben a sajtóprivatizáció kormányzati befolyásolása tárgyában. A T. Ház viharos üléstermében, többször félbeszakítva mondta el interpellációját: „Semmi kifogás az ellen, ha az MDF sikerrel hódítja meg egy független lapnak a szívét (zaj, derültség). Természetesen szabadságában áll minden lapnak, hogy pártokat szolgáljon, azonban a Magyar Nemzet, mint azt a sajtóprivatizációs vizsgálat során saját főszerkesztője közölte, ragaszkodik ahhoz, hogy független maradjon. Ilyen körülmények között (zaj) miért van szükség arra, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnöke személyes tekintélyét latba vetve próbálja befolyásolni egy lap választását abban a tekintetben, hogy melyik üzleti partnert választja. Megengedhetőnek tartja-e a privatizáció kézi vezérlése folyamán a kormány ezeket a beavatkozásokat?” – vonta kérdőre a képviselő Antallt. Akiről természetesen lepergett a kérdések sora. Haraszti szerint aztán július 20-án először szóban, majd telefaxon Matolcsy György államtitkár utasította a Pallas kiadót, megtiltva, hogy a Magyar Nemzet 30-i határidővel beharangozott tárgyalásait a svéd céggel befejezze, és államigazgatási felügyelet alá vonta a folyamatot.
Haraszti Miklós szerint – mint kérdésünkre elmondja – Antall a Csurka vezette szélsőjobb nyomására fogadta el a kormányzati erő bevetését a média alakításába, ám ezzel máig pusztító romlást indított el a demokrácia minőségében. Szerinte Antall maga polgári demokrata volt, ámde nem minden áron. A pártegység védelmében kisebb bajnak gondolta a médiaszabadság elleni ősbűnt, és a pártjában divatozó kommunistázós-liberálisozós kísérő szöveget. Így aztán Antallék lettek az elsők, akik a sajtó privatizációját nem a független sajtó megerősítésre, hanem a gyengítésére használták fel.
„
A klasszikusan plurális-liberális sajtót nem lehet beállítani a hatalom mögé, a független média a mindenkori hatalom visszaéléseinek a leleplezésére hivatott. Az MDF egy idő után mindent igyekezett megtenni, hogy ezt a kitett helyzetet elkerülje” – mondja a volt képviselő.
Szavait igazolja a Mihancsik-interjúk számos állítása. Dénes D. István, az alapítvány kuratóriumának társelnöke arról mesélt, hogy 1988 májusában négy napot töltött Für Lajos (későbbi honvédelmi miniszter) társaságában Ungváron. Aki megkérdezte tőle: nem akarnak-e az MDF lapja lenni?
„1988-ban sokunk számára nyilvánvaló volt, hogy a Magyar Nemzet csak úgy őrizheti meg önmagát, ha sehova nem tartozik. Tehát ha megtartja azt a középutas, korrekt jelleget, amelyet törvényszerűen kijelöltek neki a változások. Az az ördögi az egészben, hogy ezt szavakban mindenki elismerte. De senki nem tartotta be. Mert olyanok voltak a körülmények. Legtöbbünk szerint egy kimondottan erős kormányzati szándék volt ezek mögött a harcok mögött: meg akarták szerezni maguknak a Magyar Nemzetet.”
Antallék számára persze nemcsak a lappiac, hanem a Magyar Televízió és a Rádió is kulcskérdés volt. Haraszti ez ügyben is megmozgatta a kormányfő verbalitását a Parlamentben. Antall ugyanis levelet írt a rádió és a televízió vezetőihez, amelyben azt az álláspontját hozza a tudomásukra, hogy a Magyar Rádió, a Magyar Televízió és az MTI kormányfelügyelet alatt állnak. Ezt pedig egy 1974-es kormányrendeletre hivatkozva tette.
„Ezzel a kommunista minisztertanácsi rendelettel nyomta le Antall a rádió- és a televízió függetlenségét, amelyet egyébként az általa aláírt SZDSZ-MDF-paktumban erősítettünk meg a javaslatomra. Antall nem kommunistázta a független sajtót, mint az MDF radikálisai és mai utódaik, hanem elegánsabbnak hitt megoldással olyan procedurális otrombasággal állt elő, ami a diktatúra reformálatlan joganyagából maradt meg”– emlékszik Haraszti. Aki ugyanakkor díjazza, hogy ha nem is demokratikus, de legalább pikáns választ kapott Antall Józseftől:
„Semmiféle kézi vezérlésről nincs szó, messze kinőttem abból a korból. (Derültség és taps.)”
A Matolcsy-távirat
Pethő Tibor főszerkesztő így emlékezett az 1990. január végén-február elején kezdődött tárgyalásokra. „Na. akkor terjedt el, hogy a franciák tulajdonképpen a kormánypártot képviselik, a svédek meg liberálisabbak, mint a Figaro, tehát inkább az ellenzék felé fogják vinni a lapot. És itt kezdődött a szerkesztőség igazi megoszlása. Teljesen hiába mondtuk, hogy ez egy független, minden politikai és gazdasági erőtől egyenlő távolságra álló lap lesz.”
A privatizációt végül Matolcsy államtitkár állította le, Szabó György újságíró szerint két nappal a svédekkel kötendő szerződés előtt, táviratban. És jött a Hersant.
Blahó Miklós szerint utóbb kiderült, hogy a franciák valószínűleg kísérletnek szánták a megjelenésüket a megnyíló kelet-európai piacon, és halvány fogalmuk nem volt az itteni viszonyokról. Ennek a francia időszaknak különböző fázisai voltak, de az a belső ellentét, ami leképezte a társadalom pártosodását-szétszakadását, a külpolitikai újságíró szerint folyamatos belső válsághelyzetet okozott.
A hektikus, súlyos belső vitákkal kísért időszak után a Hersant végül eladta a lapot, ami tulajdonosról tulajdonosra szállt, miközben a helyzet egyre rosszabb lett. Mígnem megtörtént az összevonás, és az Új-Magyarországra ráírták a Magyar Nemzet nevet.
„Még ez előtt, 1997-ben eljöttem a laptól. Számomra akkor, majd az összevonással végleg megszűnt a Magyar Nemzet, és ezt a véleményemet azóta is tartom” – mondja Blahó Miklós.
A láncba szedett őrkutya
A külpolitikai újságíró szerint nem lehet csupán a szűkös sajtópiaccal magyarázni, hogy sem a Magyar Nemzet, sem a magyar lappiac többi tagja nem tudott megerősödni annyira, hogy ellent tudjon állni a politika befolyásolási kísérleteinek. Példaként a hasonló lélekszámú Belgiumot említi, ahol ráadásul a lakosságnak nagyjából fele franciául, másik fele flamandul beszél-olvas, mégis nyereségesen működik a Le Soir vagy a La Libre Belgique. Nem elhanyagolható körülmény, teszi hozzá, hogy ezek a lapok nem nyögik a kormányzati nyomulás súlyát. Azzal, hogy a Magyar Nemzet rendszerváltás utáni sorsa és a mai sajtóviszonyok között bármiféle történeti ív lenne, Blahó Miklós nem feltétlenül ért egyet. De abban szinte biztos, hogy 2010 utáni, a sajtószabadságot is korlátozó negatív orbáni fordulat nem volt benne az 1990 utáni történések lehetséges kimenetelei között.
Bajomi-Lázár Péter a hazai sajtóviszonyok sajátosságaira vonatkozó érdeklődésünkre egy tanulmányának megállapításait ajánlotta. Itt olvastuk: a magyar és a térségi hírmédiában gyakran elmosódik a tények és a vélemények közti határvonal. A hírmédiumok zöme szervezetileg ugyan független a politikai pártoktól – azaz már nem úgy működik, mint a klasszikus pártsajtó –, ám tulajdonosain keresztül informálisan kötődik azokhoz; közismert példa erre Széles Gábor lapja, a Magyar Hírlap, amely a „polgári közéleti” jelzőt viseli, azaz pártpolitikailag függetlennek mutatkozik, de ténylegesen a Fidesz–KDNP-pártszövetséget támogatja.
„
Sok újságíró nem a demokrácia őrkutyájaként, hanem valamely párt katonájaként dolgozik. E jelenség szélsőséges, de nem kivételes formája az, amikor az újságíró (vagy a hírmédium vezetése) a politikai és gazdasági klienshálózatok részévé válik, és pénzért vagy szívességért cserébe vállalja, hogy híreiben kedvező vagy kedvezőtlen képet fest politikai vagy gazdasági patrónusainak barátairól vagy riválisairól; friss magyarországi példa erre a Földművelésügyi Minisztérium és a Pesti Srácok hírportál közti megállapodás” – hoz példát a gyakori összefonódásról a médiakutató.
Az udvari patrónusok képfestőiben nincs hiány. A még rosszabb hír az, hogy Bajomi-Lázár szerint a közönség igénye formálja a sajtót, és „a sajtó mindig felveszi azoknak a társadalmi és politikai rendszereknek a formáját és színét, amelyek között működik”.
De mi van akkor, ha a közönség az udvari képfestők miatt csalfa látszatból ítél, s ezért petíciókban és békemenetekben igeneli a csalfa látszatot? Akkor ma van: 2021, magyar nemzet.
