Mi a kérdés, válasszatok! – Elnézésre roppant igény lesz még itt

Jó válasz nincs jó kérdés nélkül. A „mi az élet értelme?” egy jó kérdés, a „máglyarakás” egy jó válasz – kettősükkel mégsem lehet korszakalkotót létrehozni. Korszakváltót végképp nem. Valahogy így vagyok az előválasztással is. Ennek a hétnek nem az volt a jó kérdése, hogy Dobrev Klára vagy Márki-Zay Péter legyen-e Orbán Viktor kihívója? – bár erre a kérdésre kétségtelenül kapunk valamilyen választ. Ennek a hétnek szerintem az volt a jó kérdése (ami nagyjából ötszáz hete jó kérdés idehaza): miként állítsuk helyre a normalitást 2022 tavaszán? És akkor most erről a helyreállításról és normalitásról egy kicsit, mert ez lesz Dobrev és/vagy Márki-Zay leckéje is.

Orbán Viktor egyik legnagyobb bűne… – ezzel a kezdéssel sokfelé ágazhatna a vádirat. Ezekben a hetekben mégis arra hajlok, hogy egyik legnagyobb bűne az előválasztás. Nem, nem szerettem ki a rendszerváltó igyekezet intézményéből, hiszen napnál világosabb, hogy az előválasztás az egyetlen esély a populista vircsaft (és az újabb történelmi önsorsrontás) megállítására ott, ahol a legnagyobb magyar kisebbség eszkábált össze egy majd minden elemében csúfos rendszert. Melynek talán legnagyobb rákfenéje, hogy az átírt jogszabályokkal a demokratikus pártosodás pilléreit ásta alá a Fidesz: teljes egységre kényszerít olyan világnézeteket és eszmerendszereket, amelyeknek az összekapaszkodás nem természetük. A versengés a természetük, a sokféle választópolgári vélemény és társadalmi státusz artikulációja (észrevétlenül, kötelességtudóan), és a minőségi közügyintézők kitermelése. A szabad és egyenlő választások intézményének fojtogatása azt jelenti: szabad polgárok millióinak veszi el levegőjét a hatalom. Hát ezért az egyik legnagyobb bűne Orbánnak az előválasztás.

A tülekedésélmény

Nem vitatva tehát, hogy a rendszerbontás egyetlen lehetséges útja az előválasztás, a gyakorlatban két gondom van vele, különösképpen a második fordulós adok-kapok ismeretében. Az egyik, ha a rivalizálás bármilyen okból irányt téveszt és a sűrű susnyásba visz. Amikor leveszi a szemét a célról, és nem a kormányról szól. A kormányról, ami két műszakban targoncázza kifelé a javakat a kincstárból, miközben mi a Dobrev–Márki-Zay-csörtéken sziszegünk. Ennél is nagyobb gondom (mivel illanhat a trónfosztás reménye) a bozótharccá vadult ütközet és a számtalan bevitt ütés. Én ütköznék meg utoljára azon, hogy egy kampányban valódi versengést látunk, de az már visszás, ha a rajtvonalhoz állók maradandó sérüléseket okoznak egymásnak (és a választóknak). Tamás Gáspár Miklós filozófus ezzel együtt is üdvözli a versengést (Klubrádió), mert így végre „rendes, igazi veszekedés, tülekedés, hangoskodás van… Az emberek kiadják a dühüket, és jól teszik, mert eddig le volt fojtva, el volt hallgattatva”.

Ez persze igaz, és ezen az sem változtat, hogy a propaganda patás kreatívjai Hollik István pillanatnyi tisztánlátása után, miszerint MZP nem Gyurcsány embere, mégis arra jutottak, hogy: de. Egyszerre ébredt rá erre a magát riporternek füllentő Bohár Dániel, a kormánylojalitást elemzőként megélő Deák Dániel, a regényei mellől megmondóembernek igazoló Kötter Tamás, és Rákay Philip vállalkozó. Miközben azért, visszatérve TGM-hez, remek, hogy végre az ellenzéki szavazók esélyesként készülhetnek egy választásra, beleszólhatnak a jelölésbe, és ajtót mutathatnak az alkalmatlannak vélt aspiránsoknak. Miközben egyre egyértelműbb, hogy a folyamat nem tömény eufória: az egyéni választókerületi jelölt sokaknak okozhatott revelációt, de a nyertes miniszterelnök-jelölt személye többeknek lesz csalódás, mint akiknek nem. De hát ilyen a demokrácia.

És itt tennék egy kitérőt. Hét éve a pártok már szokták az előválasztás gondolatát. Akkor az egyik tábor szavazást akart (ez van most), a másik közvélemény-kutatással döntött volna (két egyezményes intézet kutatásának átlaga hozott volna eredményt). Az utóbbi hetek fejleményei nyomán ezt sokan megmosolyogják, úgy szórtak a közvélemény-kutatók eredményei. Az előválasztásban, legalábbis a második fordulóban, nem a pártpreferencia a mérvadó, hanem a választói izgés-mozgás, amit szemléletesebben ad vissza egy stroboszkóp, mint a kérdezőbiztosok akciója. Távol álljon tőlem a kutatószakma ostorozása, már csak azért is, mert a választók maguk sem tudják, mi is a jó kérdés a sok közül. Csak a jó válasz világos: Orbán Viktornak és leleményes baráti körének legyen sok ideje saját magára, és az államügyeket hagyják végre másra.

A szavazatszédelgők

Az utóbbi napok viharai számos vallomást ihlettek a bódítóan pezsgő nyilvánosságban.

Érzékletesen adott számot választói magatartásáról Facebook-posztjában Batka Zoltán kollégánk, amikor így írt: „Felgyorsulni látszik Márki-Zay Péter és Dobrev Klára deathmatch (élet-halál játszma), én például eddig úgy félóránként váltottam pártot, most ez lecsökkent 15,8 percre.” Ebben a kormányváltóváltó attitűdben sokan magukra ismerhettek. Én egy sor nagyszerű embertől láttam meggyőző értekezést, és hasonlót éreztem – olvasási sebességtől függően lettem valóságos szavazatszédelgő, minden közvélemény-kutató rémálma.

Meghökkentő gondolatok is alakították képlékeny meggyőződésemet a héten. Ungváry Krisztián például odáig ment, hogy ha ő Dobrev Klára lenne és hatalomra szeretne jutni, akkor Márki-Zay Péterre szavazna. A politikai hatalom, érvel a történész, már így is a DK, az MSZP és a Jobbik – mint legnagyobb frakciókra esélyes pártok – kezében van, viszont csak baloldali szavazókkal nem lehet választást nyerni. A DK támogatói ezért „a Fidesz hasznos idiótáiként viselkednek, ha leszavaznak Dobrev Klárára, és ezzel megakadályozzák hatalomra jutását”. Az eszmefuttatás szerint Márki-Zay Péter viszont a zsebükben lesz, mert frakció nélkül, Momentum-támogatással aligha hagyhatja figyelmen kívül a baloldali pártok szándékait.

Ezek a spekulációk persze számos olyan vélelmet is tartalmaznak, amelyeket hiába táplálunk be egy számítógépbe, a mesterséges intelligencia sem találja az algoritmust a 2022-es eredmények megmutatásához. Annyi a változó (még a Fidesz kiszámítható ellenállása, bebetonozott káderhada, felhalmozott és jogszabályi utánpótlás-csatornákkal ellátott készpénzkészlete is az), hogy szinte csak a mindennapos meglepetés lehet az új kormány biztos pontja.

Élesen árnyalja a történész DK-faragó álláspontját Bruck Gábor kampánystratéga, kommunikációs tanácsadó, aki rámutat: „MZP megsértette Jakab Pétert, elmondta, hogy Dobrev Klárától menekülni kell, és Karácsony Gergely is kapott elég sebet. Így vagy úgy, de hatszázezer szavazóból négyszázezret sértett meg. Persze lehet, hogy tud másmilyen is lenni, hogy magnetikus vonzereje van a bizonytalan szavazókra, akik többnyire attól bizonytalanok, hogy nem érdekli őket a politika. Találgathatunk, hogy hány Fidesz-szavazót tudhat átcsábítani, igyekszem megértő és jóindulatú lenni. De ez mind reménykedés és okoskodás. Azt viszont látom, hogy jelentősen gyengítette az ellenzéki összefogást.” Rövidesen kiderül, de olyan várakozása továbbra sem lehet a pártoknak, hogy a régészek eddig ismeretlen eszközt találnak, amivel a korabeli görög polgárok a hibbant tirannusokat hessegették ki palotáikból.

A rendszerhágók

tökéletes a jó ellensége. Ezzel az olasz közmondással (Le meglio è l'inimico del bene) érvel Röhrig Géza, akinek eleven ellenzékisége ismert, de ritkán olvasunk tőle aktuálpolitikai posztot. Szerinte Márki-Zay nem tökéletes, „de hát nem is ezért szeretjük. Amiért szeretjük, az például az, hogy kihívta és legyőzte Lázár Jánost… Tetszik benne, hogy civil... Egy szó mint száz, hogy nem része a rendszernek. Sex is great but have you ever fucked the system?”

A rendszerhágás sikere kérdéses, de az Oscar-díjas Saul fia színésze tovább megy, szerinte Orbán és Dobrev is a régi idők pénzes politikusa, aki mögött világ erői állnak. „Aki viszont úgy érzi, hogy eljött az ideje MZP, Karácsony Gergely, Szél Bernadett és Hadházy Ákos Magyarországának, az most hagyja a dagadt ruhát másra, és minket vigyen föl a padlásra.” Gréczy Zsolt (DK) kommentben korrigálta Röhriget, hiszen Márki-Zay sosem győzte le Lázárt, de legyen ez most részletkérdés. 2018 télűző mulatságainak idején sokaknak (DK-soknak is) okozott örömöt, amikor az összefogás a terepen bizonyított, és a történet címszereplője kétségkívül MZP volt. Aki ettől még lehet cezaromániás politikus, mint bírálói állítják, hatpárti koalícióban aligha nyílhatna meg egy ilyen nem várt forgatókönyv.

A mai ellenzék nem aszerint polarizálódik, hogy valaki jobb- vagy baloldali, hanem hogy radikális vagy mérsékelt. Erre jutott Mérő László matematikus, amikor megnézte a 106 választókörzet számait korrelációmátrixba rendezve. A számhalom arra adott választ, hogy az öt miniszterelnök-jelölt támogatóinak milyenek az egymáshoz viszonyított másodlagos preferenciái. Kiderült, Jakab szavazóinak másodlagos jelöltje elsősorban Dobrev, és viszont (ez sok mindent megmagyaráz), míg Karácsony és Márki-Zay nagyjából ugyanazon szavazók számára rokonszenves (ez még a szövetségük előtti sztenderd állapot). Mérő szerint Karácsony ezt követően beláthatta, hogy a karakán Márki-Zaynak állhat a zászló – aki mint kiderült, radikalizmusával nemcsak sértésben, de elnézéskérésben is rekorder lett.

Elnézésre roppant igény lesz itt még az őszön. De abban is biztosak lehetünk, hogy a dicsőségükbe beleszédült erők hamar szikár és kijózanító visszajelzést kaphatnak a választóktól. Különösen a politikával vasár- és ünnepnapokon (vagy még akkor sem) foglalkozók fordulhatnak el a szcénától ismét jó időre. A kormányváltás kerékkötői, akik csak a saját politikai tőkéjüket növesztik, küszöb alatt találhatják magukat rögvest, inger- és parlamenti alatt. Erős frakció kell ugyan, de csak ha értelme van, ez pedig a rendszerváltás sikerében mérhető. A rendszerváltás pedig az, ami az országot járva és megoldásokat mutatva, mindenki Magyarországává egyesítené a hazát. Szerintünk ez például egy elég jó válasz. És benne van a jó kérdés is – tegyük fel.