Ma már nem tananyag, jóformán a kutya sem tudja, hogy ki volt, ennek ellenére tényként fogadhatjuk el, hogy a múlt század elején nem is annyira Ady Endre, mint inkább Kiss József volt Magyarországon A KÖLTŐ. Ez azonban már olyan régen volt, hogy manapság többnyire nem is emlékszünk rá. Ha neve hallatán az idősebbeknek netán fel is sejlik valami, a legjobb esetben akkor is csupán egy verse, A Knyáz Potemkin jut az eszükbe. Ezzel ugyanis egyetlen költemény erejéig a költő átmentette magát a halálát évtizedekkel követő úgynevezett szocializmusba. 1905-ben ugyanis a romantikus lelkületű Kiss lázba jött attól, hogy A Knyáz Potemkin (helyesen: Patyomkin) orosz hadihajó tengerészei fellázadtak a cári önkényuralom ellen és csatlakoztak az akkoriban dúló forradalomhoz. Csupán ennek köszönhette az ily módon magát átmentő költő, aki akkor már réges-régen az izraelita temetőben nyugodott, hogy legalább egy művével bekerült néhány kései antológiába.
Nos, nem hiába volt a maga idejében Kiss József a költőfejedelem, ennek megfelelő fejedelmi gőggel is tekintett az őt körülvevő világra és elvárta, hogy mindenki ismerje, tisztelje, rajongjon érte. Történt pedig egyszer, hogy a nagy ember vonaton utazott valahová és a kupén egy másik férfiúval kellett osztoznia. Az illető kényelmesen elhelyezkedett a bársony ülésen, rágyújtott, újságot olvasott és egyetlen pillantásra sem méltatta jeles útitársát. A költő, bizonyosan tudva, hogy őt mindenki ismeri, felháborodott eme impertinens közömbösség láttán, és elhatározta, hogy megszégyeníti a magát tudatlannak feltüntetni próbáló embert.
– Uraságod nem ismer engem? – szólította meg a költő útitársát.
– Bocsásson meg, hirtelenében nem tudom, hol találkoztunk.
Kiss József úgy döntött, rádöbbenti a férfit arra, hogy kivel utazik együtt és evégett emlékezteti akkoriban oly közismert verseire.
– Gedővár asszonya – kockáztatta meg egy költeménye címét.
Az ismeretlen azonban értetlenül bámult rá, mire Kiss folytatta:
– Búcsú Sárikától.
A férfi azonban ettől sem lett okosabb, mire a költő előjött a farbával: a talán legnépszerűbb, akkoriban lépten-nyomon szavalt versének címét lehelte az útitárs arcába:
– Simon Judit.
Az ismeretlen arcán ekkor feltűntek a megvilágosodás jelei.
– Ja, maga a győri kupleros! – kiáltotta lelkesen.
Ha a hírnév nem is nagyon, egy róla szóló anekdota a halálán túl is elkísérte Kiss Józsefet. Öregen, halálos betegen feküdt a kórházban, ahol rendszeresen látogatta a családja. Egy ilyen alkalommal, amikor aggódó hitvese, fiai, menyei körülvették az ágyát, a haldokló azt rebegte:
– Fiam, adjál egy cigarettát és mindjárt gyújtsd is meg…
– A szádba dugjam, papa? – kérdezte szolgálatkészen a megszólított.
– Naná, a seggembe – szólt a költő és kilehelte lelkét.
Állítólag ezek voltak Kiss József utolsó szavai. Állítólag. Lehetséges, hogy pontosan így történt, de az is lehetséges, hogy csak félig. Tudniillik attól anekdota az anekdota, hogy valami igazságalapja van ugyan, de a részletekért, a kihegyezett poénért senki sem áll jót.
Nos, akkor hadd vezessek elő két olyan irodalmi vonatkozású történetet, amelyre alig-alig illik rá a műfaji meghatározás, tudniillik minden valószínűség szerint egész pontosan az történt, ami az elbeszélésben szerepel. Ezeket a történeteket ugyanis nem a kávéházi asztal mellett hallottam előadni, hanem az mesélte nekem, aki a részesük volt, jelesül irodalmi körökben forgó atyám, a kiérdemesült pszichiáter, József Attila és Szerb Antal közeli barátja.
Az első história első számú szereplője dr. Böhm Aranka (maga is pszichoanalitikus), a szó szoros értelmében szenvedő hőse pedig a hölgy férje, Karinthy Frigyes. Tudvalevő, hogy aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Aki pszichoanalízissel akar foglalkozni, annak előbb magának is ilyen lélekelemzésen kell átesnie. Nos, Böhm Aranka atyámnál vetette alá magát ezen az agyturkáláson. (Az utóbbi játékszabályaihoz az is hozzátartozik, hogy senki sem tudhat arról, hogy egy ember pszichoanalízisbe jár. Ezt azért hangsúlyozom, nehogy dr. Kulcsárt indiszkrécióval, az orvosi titok megsértésével vádolhassa valaki: hosszú évtizedekkel páciense halála után mondta csak el nekem ezt a történetet).
Valamikor 1938-ban egy forró nyári nap estéjén, jócskán a rendelési időn túl feldúltan csöngetett be apám lakásába Böhm Aranka.
– Agyonütöttem a Fricit! – kiabálta magán kívül.
Az történt, hogy Karinthy és neje – gyakori szokásuk szerint, balatoni nyaralásuk alatt – összeveszett valamin, és a vita hevében Böhm Aranka a cipője sarkával fejbe vágta a férjét, akin két évvel azelőtt végzett Stockholmban agyműtétet Olivecrona professzor. Hogy az asszony túlzott, amikor agyonütésről beszélt, hogy az író halálához volt-e köze a családi viszály elfajulásának, az apám számára a későbbiekben sem derült ki.
Egy társaságban ünnepelte 1943 szilveszterét apám és jóbarátja, az éppen két munkaszolgálat között otthonában időző Szerb Antal, író és irodalomtörténész. (Hogy mennyire volt apám jóbarátja, azt mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy amikor megszületett féltestvér öcsém, az öregem Szerb Antal feleségét, Klárát kérte fel, hogy tartsa Ádámot keresztvíz alá. Hogy aztán ebből a Pozsonyi úti református templomban megkeresztelt gyermekből, egy hírhedten antiszemita k.u.k. huszárezredes unokájából, két ludovikás tiszt unokaöccséből hogyan lett az izraeli hadiflotta továbbszolgáló kiképző őrmestere, az már egy másik történet, bár az sem anekdota.) Nos, hajnal felé a két becsiccsentett, de még semmiképpen sem részeg barát elhatározta, hogy gonosz telefonhívást ereszt meg Egyed Zoltánnak, a Film Színház Irodalom című, szerintük aljas hetilap minden gazságra képes főszerkesztőjének címére.
Sokáig kellett csengetniük, mire a telefont végre felvették, ám akkor sem maga Egyed, hanem egy reszketeg női hang jelentkezett és a hívók kérdésére elárulta, hogy ő a házvezetőnő és a főszerkesztő úr nincsen otthon.
– Megkérhetem, hogy adjon át neki egy fontos üzenetet? – kérdezte apám.
– Hogyne, kérem – így az öregecske hang. – Tessék csak mondani.
– Legyen szíves, mondja meg a főszerkesztő úrnak, hogy ő a magyar irodalom rákfenéje – vette át a kagylót és szólt bele Szerb Antal.
– Kérem, én átadom, de ezért nem kellett volna egy szegény öregasszonyt hajnali háromkor felkelteni.
Apám, amikor ugyancsak évtizedekkel a történtek után ezt elmesélte nekem, nem tagadta, hogy mind Szerb Antal, mind ő nagyon szégyellték magukat.
