Tavaly, mikor a koronavírus-járvány megbénította, már-már végveszélybe sodorta a hazai színházi és filmes életet, a Nemzeti Filmintézet gondolt egy merészet, és kiírt egy pályázatot színházak és filmesek összefogásával streaming-szolgáltatásra és televíziós forgalmazásra készülő produkciók támogatására. Amivel lényegében újra felfedezte, és életre hívta a hagyományos tévéfilm és tévéjáték műfaját. Igaz, kis számban ugyan, de ma is készülnek televíziósnak nevezett fikciós munkák, ám ezek többsége már inkább filmalkotás, gondosan kidolgozott képi világgal, mozibemutatásra, filmfesztiválokra is készen állva. A pályázati kiírás feltételei azonban a korábbi formátumok irányába mutattak, amelyek egyrészt erősen építettek a színházi kultúrára, elsősorban a dramaturgia és a színészi játék terén, másrészt bizonyos népművelési funkciót is felvállaltak. Gyakori volt, hogy egy előadást közönség nélkül rögzítettek, vagy bevitték a tévéstúdiók falai közé – ha színházi rendező vállalt televíziós munkát, szívesen dolgozott saját társulatával. Akárhogy is, a tévéjáték műfaját a közönség afféle tévészínháznak érezte.
A pályázat 16 produkció elkészülését támogatta. Közülük kettő az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverésének témáját érintette, ezért a köztelevízió műsorra tűzte őket az aradi vértanúk emléknapján. Mindkét mű színházi előadás alapján készült, annak rendezője irányításával, az egykori tévéjátékokra, -filmekre jellemző rövid forgatási idő alatt. Természetesen a mai digitális technika, a nézői elvárások szükségtelenné, értelmetlenné teszik a visszatérést a régi formátumokhoz. Nem kell bezárkózni egy színpad vagy egy stúdió falai, kulisszái közé, a kép lehet tónus-gazdag, sajátosan komponált, De a drámai műveket jellemző szöveg, cselekményvezetés, a színészi játék mint meghatározó kifejezőeszköz, egészében a tévéjátékok hangulatát idézi.
A Szikora János rendezte Ítélet és kegyelem a székesfehérvári Vörösmarty Színház Perelj, Uram! előadására épül, bár több elemet emel be Sobor Antal 1985-87-ben született, a darab alapjául szolgáló kisregényéből. A történet Csákberényben játszódik, ahol a betörő osztrákok elrettentés céljából, a debreceni trónfosztó nyilatkozat felolvasása miatt letartoztatják a falu református és katolikus papját, majd egy másfél napos látszateljárás után kivégzik őket. A forgatásra az eredeti helyszínen került sor. Nincs különösebb baj a mártírsors ábrázolásával, a hatalmi kegyetlenség, a falusiak és az elöljárók különféle magatartásmodelljeinek felvázolásával, a film mégsem lesz mélyen átélhető. Túlságosan eluralják a kegyeleti hangütés sztereotípiái. A rituális fájdalom könnycseppjeinek veretes kopogása, a tisztelet magaslatán megmerevedő emberi tisztesség.
Hasonló tónusok nehezítik a másik feldolgozás, a Magyar Golgota hatását is. Érthetetlen, miért van rájuk szükség ebben az izgalmas lélektani-erkölcsi drámában. Pozsgai Zsolt író-rendező munkája az Aradi Kamaraszínház előadását formálja tovább filmes eszközökkel. Egy császári főtanácsos érkezik a feleségével Aradra, és Török Ignác hadmérnökre vonatkozó kegyelmi parancsot ad át Haynaunak. A megtorlást levezénylő táborszernagy azonban tudja, hogy az asszony Török egykori szerelme, nem kívánt gyermekük az ő „lányneveldéjében” nőtt fel. Magával is hozza a mit sem sejtő lányt, hogy végignézesse vele apja kivégzését. Az ítélet végrehajtására váró Török Ignácnak élete utolsó napján kell szembesülnie – szerelmével együtt – súlyos erkölcsi vétkeivel. Amelyek alól hősi szerepvállalása, áldozathozatala mellett sem kaphat igazi feloldozást. A fikció innen jut el a történelmi tényig, hogy a hadmérnök szívrohamban halt meg, és holtan akasztották fel.
A kép lassan áll össze, s eközben a szereplők alakja sok oldalról, akár ellentétes erkölcsi ítéleteket szülve kap megvilágítást, ami elindítja a nézőt egy mélyebb, megtisztító meditáció útján. De rendre megakasztják benne közhelyes kegyelmi és érzelempótló effektek. A börtönében vergődő Török Ignác révülten szenvedő mártírarca, a démonian torzó hóhér alakja, az örök gyászos sötétség, a kötelező mélabú ritmusa, a fájdalom illedelmes akkordjai. És mindennek csúcsán – a szerelmi boldogságot idéző táncjelenet. Érthető a törekvés, hogy a fiatalok is kapjanak minél több eleven kapcsolódási pontot a történelmi drámához, és nem ördögtől való ehhez akár az Anna and the Barbies együttes zenéjét használni. De amikor XIX. századi bálteremben, keringőmozgású szereplők alatt szól az alternatív rock, ez inkább elidegenítő, nevetésre ingerlő. A film hangulatából, problematikájából mindenesetre teljesen kizökkent.
Október 6-án láthattunk az M5-ön egy szintén a témával foglalkozó, hamisítatlan, klasszikus tévéjátékot is. Az 1974-es Vacsora a főhadiszálláson ugyan nem tekinthető példának a mai történelmi tévéfilmek számára, de Száraz György írói teljesítménye mellett van egy figyelemre méltó vonása: felszabadultan kezeli a történelmünket, a sajátunkként, mer kíváncsian lubickolni, vizsgálódni benne.
