Elsőre talán meglepő lehet az állítás: Magyarország egyik legnagyobb problémája a nemzetközi színtéren az, hogy valójában a mai napig nem érti Európa működését, és ezért nem is találja a helyét benne. Mindezt nem valamiféle aktuálpolitikai megfontolás mondatja velem, és nem is bármiféle lekicsinylő szándék. Hiszen mindenki számára, aki a magyar közéletet követi, ismert, hogy milyen pezsgő viták övezik az Európához vagy az Európai Unióhoz való viszonyunkat. Az igyekezet tehát mindenképpen megvan: óriási lelkesedéssel vitatkozunk föderalizmusról, szuverenitásról, keletről és nyugatról, kritizáljuk a kormányt, vagy éppen kérdezzük az ellenzéket saját elképzeléseiről.
Mégis, mintha ritkán vagy soha nem tennénk fel magunknak azt a kérdést, hogy túl minden ideológiai és napi politikai megfontoláson, általánosan hogyan látjuk Magyarország helyét az Európai Unióban. Egyszerűbben megfogalmazva: hol van hozzánk képest az Európai Unió? Kint vagy bent?
Az elmúlt évtizedek során - nem teljesen függetlenül a magyar történelem jellegzetességeitől - kétfajta hozzáállás alakult ki. És bár a mindennapi gyakorlat tekintetében egy világ választja el őket egymástól, meggyőződésem, hogy a gyökereik ugyanoda vezethetőek vissza. Mindkettő a magyarság azon keserű történelmi tapasztalatából táplálkozik, miszerint Magyarországot egy-egy erősebb külső hatalmi központ időről időre megpróbálja betagolni a saját rendszerébe, a saját érdekei mentén. Erre persze kétféle válasz is adható: az egyik, hogy csendben meghúzzuk magunkat és próbáljuk túlélni a történelem viharait, a másik pedig, ha kivont karddal szembeszállunk és dacolunk. Az alapmotívum azonban mindkét elképzelésnél a magyarság és a külső hatalmi központ szembeállítása. Ez az a világkép, amely megnyilvánul akár abban, ahogyan egyesek Brüsszeltől utasításokat várnak, és valamiféle külső beavatkozást a magyar politika menetébe, de abban is, hogy mások mindig különleges elbánást és tiszteletet szeretnének a magyarságnak, ha pedig úgy érzik, hogy nem kapták meg, akkor az öklüket rázzák az uniós intézmények felé.
Bár mindkét tábor a legnagyobb lelkesedéssel győzködi igazáról európai barátait, a visszaigazolás ritkán elégíti ki őket. Ez nem csoda, hiszen az Európai Unió nem egy külső hatalmi központ, és nem is egy tőlünk független birodalom. Nem véletlenül kíséri - néhány hasonló történelmi terheket cipelő keleti tagállam kivételével - mély értetlenség az ilyen jellegű megnyilatkozásokat. Európára és az Európai Unióra ugyanis a legtöbb tagja nem egy külső erőként tekint, hanem egy olyan közösségként, amelynek magától értetődően egyenjogú tagja. Éppen úgy, ahogyan egy országnak részei a saját városai, megyéi és tartományai.
Az Európai Unió azon tagjai, amelyek a közösség megalapítása óta eltelt évtizedek nyerteseinek tekinthetik magukat, tudják, hogy Európában sem behódolásra, sem dacolásra nincsen szükség, hiszen Európa mi magunk vagyunk. Valamennyi ország saját szándékából csatlakozott, hogy odaülhessen a közös asztalhoz, ahol persze mindig előfordulnak viták, ám ugyanígy mindenki megkapja a figyelmet is, érveit meghallgatják. A hibák korrigálása pedig ugyancsak valamennyi tag közös felelőssége is.
Bár hivatalosan 2004-ben Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, meggyőződésem, hogy véglegesen akkor érkezünk majd el történelmünk ezen szakaszának lezárásához, amikor a magyar közéletben is minél többen felismerik mindezt. Európa és Magyarország, Brüsszel és Budapest nem egymással szembeállítandó, hanem egymást erősítő fogalmak. Feltéve, ha nem a behódolás vagy a sértett önérzeteskedés lehetőségeit keressük, hanem a lehetőségeiket ismerő, használó és a közösséget építő nemzetek útját járjuk. Ha végre megtaláljuk a helyünket: nem Európának alárendelve, vagy Európával szemben, hanem Európában.
Tény, hogy mindehhez kell a magyar politikai élet mindenkori szereplőinek belátása - ám közel sem elegendő, hacsak nem elégszünk meg azzal, hogy európaiságunk egy üres politikai hívószó maradjon. Ahhoz, hogy Magyarország valóban elfoglalhassa méltó helyét Európában, az egész magyar társadalomra szükség van. Arra, hogy merjünk kezdeményezni, merjünk úgy részt venni az európai politikában vagy az európai intézmények életében és működésében, mint akik tudják, hogy mindez a sajátjuk és értük van.
Megtalálni azt az önbizalmat, amit a XX. század megpróbáltatásai elvettek tőlünk, és ezzel felvértezve, magyarként és európai polgárként érezni és tenni. Ha sikerül, többé nem lehet kérdés, hogy hová tartozunk.