Közel harminc év drámaterméséből lett a Bolond Helga című kötet. Mi alapján válogatott, és hány műből?
Sándor L. István kritikus keresett meg a járvány első hulláma idején, hogy kiadná a válogatott drámáimat. Kis kiadója, a Selinunte arra szakosodott, hogy mai szerzők műveit mutassa meg. Főképpen azokat a darabokat választotta, ha jól értem, amelyek bemutatót értek meg. De például kimaradt egy Störr kapitányom (mert nekem is van), Deák Kriszta rendezésében ment a Radnótiban, Cserhalmi György volt Störr, Lisa pedig Kováts Adél. És hiányoznak a gyerekdarabok, abból is van vagy négy-öt. Ez a könyv a drámáimnak a fele.
Több drámának is prózai előzménye van. Mikor érzi úgy, hogy egy novella színpad után kiált?
Valóban, eleinte egy-egy novellámat dramatizáltam, olyanok közül választva, amelyek erőseb drámai maggal bírtak. Van olyan rövid próza, szépen tágítva és alakítva, ami megáll színpadon, van, ami nem. Látom megtörténni azt, amit írok. Egy novella – akár egy kisfilm – lepereg a tudat benti félhomályában. Aztán csak le kell jegyezni. De persze érdemes megérezni, hogy egy drámánál aztán máshová helyeződnek hangsúlyok, más lesz fontos, más lesz kevésbé az, nem lehet pingpongütővel teniszpályán ugrabugrálni.
Hagyományosabb dramaturgiát követ, drámái történetközpontúak, kevéssé posztmodernek. Nehéz volt „szembemenni” az elvárásokkal, a korszellemmel?
Amikor elkezdtem, a ’90-es évek elején Dobák Lívia biztatására, éppen hogy nem mentem szembe az elvárásokkal. Ami most történik a magyar színpadon, az nyilván nem kedvez annak, amit én tudok vagy kedvelek a színházban. Ma a divat a rendezőt mindenhatóvá teszi, és a színház maga akarja elmondani, mi történik, el is mondja, de mert nem tudja, mi a történet, nem jól vagy nem hatásosan mondja el. Én továbbra is szeretnék embert látni, hallani, hinni abban, hogy mondani akar valamit, hogy közlendője tárgya folyamatosan a kifosztott semmi és az összeharácsolt minden között lebeg, és ebből a helyzetből valamiféle sors kerekedik.
A színpad továbbra is arra való, hogy megmutassa, mi jóvátehetetlen, mi megmásíthatatlan, és mi szükségszerű. Nagy és roppant erős összefüggések irányítják az életünket. S mivel nagyon fárasztóak, könnyű lemondani róluk.
A színház nagy titka az, hogy varázslatosabb pillanatban megteremtheti a közösségi intimitásnak azt a jelenségét, amelynek szó, csend, cselekmény, színész és közönség egyenrangú része és feltétele. Minden nyilvános emberi drámának van egy rejtett, alig-alig megmutatható intimitása. Ebben az intimitásban a szó úgy van, hogy nem hallik, a mozdulat úgy van, hogy nem látszik, a csönd pedig megsüketít. Ebbe az intimitásba még az utolsó színpadi poloska is belehal, és mégis, mintha föltámadna. Ezért a pillanatért annyit kell dolgozni, hogy az ember joggal hiheti, nem is éri meg. De különben megéri. Ami ma történik a színpadon, úgy általában véve, az nekem nem éppen szívderítő, sokszor bűvészmutatványokat látni, ahol a színész cirkuszi kellék, a néző az önkényes látványzuhatag elkábított alanya, a rendező pedig fénykockákkal legózó, vicces kedvű jóisten.
Az író meg a szavaival teremt és legózik. Drámái nyelvezete rendkívül sűrített és költői. Mennyire kell szem előtt tartani, hogy mit bír el a színpad? És vajon emiatt bántak-e a színházak mostohán a műveivel?
A színpad azt bír el, amit akar. Hogy miért lettem mostoha, nem tudom, valahogy nem illettem a képbe.
Több drámájában viszont a főhős fokozatosan elveszíti a szavakat. Rémálma önnek, hogy elvész a szavak feletti uralma?
Nem, azt hiszem, ellenkezőleg. Az én rémálmom az, hogy többet beszélek, mint amennyit kellene. Az én rémálmom az, hogy egyszer csak elfogy a kíváncsiságom, amit sem irányítani, sem korrumpálni nem tudok. Az a rémálmom, hogy kíváncsiság nélkül fogok beszélni. Kíváncsi szeretnék maradni, mert a kíváncsi ember kérdez, leselkedik és megpróbál válaszokra lelni. Nekem a szavak a személyes szabadságom letéteményesei, egzisztenciális eleségként tekintek a nyelvre. A rémálmom az, hogy börtönt építek velük, és úgy dalolgatok a kalitka közepén, hogy észre sem veszem.
Két nagy díva, Bajor Gizi és Karády Katalin életének egy-egy epizódját is feldolgozta. Ebben sztárságuk megtiprása közepette, teljes kifosztottságban mutatja őket, amely helyzetben nőnek igazán naggyá. Rehabilitálni szerette volna a köztudatban róluk élő képet?
Inkább kihívásnak tekintettem, hogy nőket, női sorsokat írok meg. Ők érdekes, bátor, esendő emberek, igazi tragédiákkal. A Bajor Gizi, Fullajtár Andreával a Katonában felolvasószínházig jutott, a Karádyval a nagyszerű Bartha Boróka jár-kel Erdélyben, meg olykor errefelé.
A színház érezhetően témaként is vonzza. Drámáiban a színjáték/szerepjáték életet ment, illetve segít túlélni, menedék a való elől. Mintha kevésbé a tükörtartás lenne a feladata, a hangsúlyos…
Tartok az aktualizálástól, jóllehet a közönség meglehetősen hálás tud lenni érte. Bajor ritka bátor ember volt, igazi hős, el tudja játszani, hogy nem fél, pedig biztosan rettegett, és ez a játék életeket mentett. Magam egyszerre vágyok utána, másfelől félek tőle. De soha nem akarom föladni abbéli meggyőződésemet, hogy az ember a nyelvből van, minden tagja beszél, de még a fülcimpája is. A színház mást tud, valami olyat, amit én biztosan nem. A színház megmutatja, hogyan látszik a beszéd és a hallgatás. Ahogy van az is, ami nincs leírva, úgy van az is, ami éppen nem látszik. Ez a rokonság lényege. De a mai színház gyakran letagadja ezt a rokonságot.
Önnél inkább a nők a pozitív hősök. Ők alkalmasabbak azzá válni?
Jelentsek be elfogultságot? Nekem a nő érdekesebb, izgalmasabb teremtmény, nem is tudom, nagyobb kihívás talán. Karády is a börtönében volt igazán nő. De például a Vizsgálat a rózsák ügyében című darabban a főszereplő festő lány a hatalmi manipuláció szolgája, Bolond Helga nemcsak áldozat, hanem kurva is. A női természetben a bűn és bűntelenség kapcsolata sokkal izgalmasabb és érzékibb.
Bajor Gizi tragikus halálával kapcsolatban többféle nézet van, ezek között van olyan, amely a titkosszolgálatot sejti a házaspár halála mögött. Ön kezdetektől elvetette ezt?
Elég sok forrást átnyálaztam, beszéltem sokat Vajda Miklóssal, akit Gizi, mint barátnője nagyfiát, őt is kimentette a tömeggyilkos Kun páterék fogdájából. Nem hinném, hogy összeesküvés vetett volna véget az életének. A valóság egyszerűbb és drámaibb. Egy talajvesztett, szorongó ember, ez a Gizi, átadja magát egy bomlott elme mind irracionálisabb akaratának, ez a férje, Germán doktor. Menekülés ez, egyszerre gyilkosság és öngyilkosság, Gizi öregedett, kivetette magából az idő, tombolni kezdett a szocreál, Rákosi, sajnálattal azt kell mondanom, megváltás volt neki a halál. Talán várta is a férje, Germán professzor halálos injekcióját. De elkerülni nem akarta, az biztosnak látszik.
Színésznődrámáiban a restancia is benne van a szereplehetőséggel az idősebb színésznők felé?
A szívem szakad meg az idősebb színészekért, akik picike székeken zsibbadnak a takarásban. Ma már Bánk bánt is főiskolai hallgató játssza. Persze értem én a színházra nehezedő nyomást, a fiatalítási kényszert, a politika folyamatos baszogatását, a nézők utáni hajszát, a kísérletezés kényszerét. Látunk néhány éve egy Ionescu-darabot, két idős színész, Béres Ilona és Fodor Tamás alakította az idős házaspárt. Én ezt a két embert megsirattam. És azt gondoltam, nekem ez a színház, én ilyen színházat akarok, ilyen színészeket.
A kötetben szereplő utolsó drámát fiával, Darvasi Áronnal együtt jegyzi. A Madárhegy felnövéstörténet, egyúttal a kötet legpesszimistább darabja („Az élet egyenlő szépen elromlani”). Teljes a kifosztottság, kiszolgáltatottság, és a pokolban itt a szereplők nem hőssé, hanem bukottá válnak. A kor előrehaladtával lesz mind pesszimistább vagy a fiatal generációval való alkotás kumulatív hatása?
Megírtam azt a fecsegős, abszurd, a szavak értelmét próbára tevő darabot a járvány idején, Áron meg jól átírta, aztán egyezkedtünk. És lett egy rettenetesen érdekes kísérlet. A társulat már próbálta a Jurányiban, csupa remek, fiatal színész. Aztán jött a Covid második hulláma, és szétvert mindent. A Madárhegyben mindenki ész nélkül fecseg, locsog, henceg, hazudozik, manipulál. Egy tanult barátnőm nagyon dühös lett, amikor olvasta. Na, de ekkora marhaságot, Laci! Se füle, se farka. Én meg azt láttam meglepetten, hogy a rendező, aki éppenséggel a fiam, igenis ért és érez belőle annyit, hogy valami nagyon jó süljön ki belőle. Pesszimista darab? Igen, az. De néha szembe kell nézni a szörnnyel.
A Madárhegy erős rendszerkritika is. Ezzel kapcsolatban a felelősség kérdését boncolgatják. A felnőttek megalkuvók, a gyerekek beletörődők, könnyen betagozódók.
Inkább világkritika. Inkább a beszéd kritikája. Inkább annak a kritikája, hogyan züllesztik nem egészen új, de azért nem is teljesen ismeretlen eszközökkel a beszéd morálját. A fecsegés kortünet. Mára a mindegyre bővülő manipulációs eszköztár fölette demokrácia gyönge húsú háziállatát. Bármit állíthatsz, bárkivé válhatsz és bármi történhet veled. Sokszor mondd. Ismételd. Újra és újra. A náci az identitásod miatt pusztított el. Az új trend, hogy bárki lehetsz. De főleg az legyél, amilyennek mi akarunk.
Jól érzem, hogy a félelem kulcsmotívum utolsó drámáiban?
Nem tudom, de azt látom, hogy a félelem a mai magyar ember alapvető és meghatározó érzése. Nem tudom, mennyire tudatosan, de létrehoztak egy olyan országot, ahol azok is félnek, akik a hatalmat bírják, azok is, akik kapnak a koncból, azok is, akiket semmibe vesznek. Ez az ország fél. Álproblémákkal tartják folyamatos félelemben, de ez nem tarthat örökké. A félelem kiszámíthatatlan erő. Drámai erő, ha úgy tetszik. Elég ócska, mihaszna figurákat sodorna el, ha eszkalálódna.
