Az 1956-os forradalomnak a dicsőséges Szovjetunió általi leverése emlékére ma nálunk elvileg nemzeti gyásznap van, a kérdés csak az, hogy az Országház előtt hogyan lehetne félárbocra ereszteni a nemzeti lobogót olyan trükkösen, hogy a dicsőséges orosz nemzet legfőbb ura, Putyin úr erről ne értesüljön. Mert ha megtudja, még a végén összevonja a szemöldökét. Márpedig az ő homlokredőinek tektonikus mozgását egy szibériai tigris is megérzi, nemhogy egy olyan szélkakas kis ország, mint amilyen mi vagyunk.
Az oroszok leverték két szabadságharcunkat, ránk küldték Rákosiékat és a többi moszkovitát, ideglenesen megszálltak minket negyven évre, ennek ellenére most kétrét hajlunk a gyönyörtől, ha a Kreml ura a felséges tekintetét reánk veti; az amerikaiak ellenben véget vetettek két világháborúnak, segítettek lerázni a szovjet rabigát, bevittek minket a NATO védőernyője alá, ennek ellenére most éppen fasírtban vagyunk velük, mert történt ez a kis izé. Ki se merem mondani. Ez a kis malőr az izével, az úgynevezett demokrácia úgynevezett alapvető értékeivel.
Kezdem azt hinni, hogy Ady úrnak nem volt igaza azzal a kompország hasonlatával. Kicsit túlbecsült minket.
Hiszen egy kompnak azért mégiscsak megvan az a részleges szabadsága, hogy – ha csak két part között is – ide-oda jár. Egyszer itt, egyszer ott. Micsoda szabadság ez is. A lehetőségeknek valóságos tárháza. A kompnak legalább van alternatívája. Innen oda. Vagy onnan ide. A kompozás közben érzett izgalmas szorongásról már nem is beszélve: vajon mi vár minket odaát?
Ó, nem, mi nem kompország vagyunk, kedves Ady úr. Hanem csak egy gyors telepítésű, korlátozott mértékben úszóképes pontonhíd, amit a nálunk valamiféle félreértés folytán politikai erőknek hívott utász alakulatok a kedvük szerint pakolnak ide-oda, majd parancsba adják a kötelező haladási irányt. Arra kell menni, üvöltik, és ha a nép hezitál, még seggbe is rúgják, hogy a nekik megfelelő irányba állítsák.
Ma nemzeti gyásznap van, mert az oroszok november 4-én bejöttek, szétlőtték a szinte minden ízében szocialista követeléseket megfogalmazó forradalmat, majd a többit rábízták a magyarokra. Tudták, hogy a többit mi, magyarok rutinosan, saját erőből meg fogjuk oldani: fél évvel a forradalom leverése után Pesten már százezernyi tömeg ünnepelte Kádárt, a szovjet helytartót, mit sem törődve vele, hogy a fél évvel korábban levert forradalom vezetői valahol messze éppen a halálukra várnak. Ásták már „Borbíró Piroska” sírját, de bizony nem a sírásók végezték a valódi munkát, hanem azok a tömegek, amelyek olyan gyorsan elárulták a forradalmat, ahogyan később Kádárt is.
Nemzeti gyásznap Magyarországon. Hát az annyit is ér, mint pontonhídon egy füles bástya. Hiszen annak idején nálunk nemzeti gyásznap volt 1953. március 9-e is. Ha valaki nem tudná, az volt Sztálin temetésének napja. De vajon ki emlékszik még arra, hogy nálunk nemzeti gyásznapnak nyilvánították Sztálin temetésének napját, ha már magunk mi sem?
Megmondom: Putyin.