cunami;Nobel-díj;

- Katalizátor, pezsgő - és a halál árnyéka

Azt hitte, hallucinál, amikor meglátta a kisebbik fiát a kórházban, ahova a nagyobbikat vitte, hogy kioperálják a mellkasából kiálló faágat. Miután – családjával együtt – túlélte a cunamit, hátrább sorolta éle­tében a munkát. Ám így is megkapta a talán legrangosabb kitüntetést, a Nobel-díjat. Miután Benjamin List hazatért, a kollégáival, a szerelőkkel és a takarítókkal pezsgőivási csúcsot döntött.

A német Benjamin List és az amerikai David MacMillan közösen kapta meg az idei tudományos Nobel-díjat az aszimmetrikus organokatalízis felfedezéséért. A díj odaítélésének indoklásában az hangzott el, hogy több kutatási terület és iparág jövője múlik azon, sikerül-e olyan molekulákat létrehozni, melyek rugalmas és tartós anyagot képezhetnek, energiát tárolhatnak az elemekben vagy megakadályozhatják a betegségek továbbterjedését. Ennek eléréséhez olyan katalizátorokra van szükség, amelyek felgyorsítják a kémiai reakciókat, de nem válnak a végtermék részeivé. Eddig fémek és enzimek voltak a katalizátorok, de ezek jelentősen csökkentették például a gyógyszerek hatékonyságát, mert nem bomlottak le a szervezetben. A HIV-fertőzés elleni gyógyszer sokkal hatékonyabb, amióta a két tudós felfedezésének köszönhetően nem tartalmaz az emberi test számára lebonthatatlan összetevőket. A Nobel-díjat odaítélő bizottság szerint a professzorok felfedezése az emberiség szempontjából forradalmibb jelentőségű az internetnél és a televíziónál.  

Hajszálon múlt

 A német tudós 2004 karácsonyát Thaiföldön, Khao Lakban töltötte feleségével, öt- és hároméves fiával, illetve egy baráti családdal. A nyaralás utolsó napján, december 26-án rohamozott az az óriási cunami, amit az Indiai-óceán mélyén a földmozgások idéztek elő. Olyan mennyiségű víz zúdult a partra, hogy mindent elsodort, ami az útjába került.

„Furcsa zajt hallottunk, ami egyre hangosabb lett, 150-200 méterre voltunk a parttól, kimentünk a szálloda elé, hogy megnézzük, mi történt, kétségbeesetten rohanó és kiabáló embereket láttunk, a bará­taink, akikkel együtt nyaraltunk, kia­báltak nekünk, hogy meneküljünk, mert különben meghalunk – idézte fel a szörnyű napot a kutató az RTL-en.

– A feleségemmel felkaptuk a gyerekeket – akik nem tudtak úszni. Pár másodperccel később a hullám elérte a szállodánkat és minket is elsodort, a víz kiszakította a karjaimból a nagyobb fiút, Pault, én próbáltam valahogy a felszínre vergődni, hogy elkerüljem a fulladást, de a hatalmas víztömegben nem jutottam feljebb. A mai napig emlékszem, hogy közben arra gondoltam, itt a vége az életemnek. És én sem értem, miért, de ettől a gondolattól nem pánikba estem, hanem megnyugodtam. Nem kapálóztam többé, hanem mozdulatlanul vártam, hogy elfogyjon a levegőm. Egyszer csak eltűnt a fejem fölül a víz, amelynek a sodrása is gyengült, egy pálmafába kapaszkodva viszonylag rövid idő alatt helyreállt a légzésem. Kevésen múlt az életem, nem tudom, mennyi időt töltöttem víz alatt, azt sem, milyen sokáig bírtam volna még ki, de az biztos, óriási szerencsém volt.

Amikor körülnéztem, és láttam, micsoda pusztítást végzett a víz, akkor magamban elbúcsúztam a családomtól, nem láttam esélyt arra, hogy még látjuk egymást. Nem szeretek erről sokat beszélni, mert nagyon sokan meghaltak, elveszítették a családtagjaikat, nekünk szerencsénk volt, és nem szívesen okozok fájdalmat azoknak, akiknek a hozzátartozóik nem élték túl ezt a szörnyűséget. Elindultam a romok között a település belseje irányába, ahol sejtésem szerint nem pusztított el mindent a víz. Nem tudtam, mit akarok, csak abban voltam biztos, hogy el akartam hagyni a romokkal, holttestekkel teli területet. Két-három óra elteltével megtaláltam a feleségem. Sem neki, sem nekem nem voltak komoly sérüléseink, vérzett a kezünk, lábunk, de ezek semmiségnek számítottak ebben a helyzetben. Együtt találtunk rá a nagyobb fiunkra is, akinek egy kis fadarab állt ki a mellkasából, nagyon rossz állapotban volt. A kicsi Theo azonban eltűnt, tőle lélekben elköszöntünk, nem láttunk esélyt arra, hogy még újra találkozhatunk vele.”

A nagyobb fiút kórházba kellett vinni, 150 km-re a természeti csapás helyszínétől találtak működő egészségügyi intézményt. A cunaminak több mint 230 ezer halálos áldozata volt, köztük Listék barátai is, akikkel együtt utaztak. A kórház gyermek­osztályán csoda történt.

„A sarokban láttam hátulról egy szőke hajú kisfiút, összekuporodva gubbasztott, először arra gondoltam, ő nem lehet az én fiam, hogyan került volna ide, tettem fel magamnak a kérdést. Arra gyanakodtam, biztos hallucinálok, olvastam korábban erről, hogy ez előfordul olyan szülőkkel, akik nemrég veszítették el a gyermeküket. Odamentem hozzá, és csak akkor hittem el, hogy tényleg a kisebb fiamat találtam meg, amikor egész közelről egymás szemébe néztünk. Nem szólt egy szót sem, de a tekintetéből azt olvastam ki, ő sem tudta elhinni, hogy megtaláltuk egymást. A mai napig nem tudom megfogalmazni, amit ott és akkor éreztem.”  

Az élet és semmi más

 A professzor Thaiföldön megtanulta, hogy az életnél nincs nagyobb érték. „Megváltozott a felfogásom, korábban munkamániás kutató voltam, a 2004-ben átéltek után módosultak a prioritások, az egészségem védelme, az életem és a családom is megelőzték a munkámat, tudatosan elkezdtem arra figyelni, hogy ne hajtsam túl magam és elég időt töltsek a családommal. Ez a változtatás ráadásul a munkám hatékonyságát is növelte, ha kipihenten mentem dolgozni, akkor rövidebb idő alatt is jelentősen javult az elvégzett munkám minősége, ami egy teljesen új és számomra meglepő felfedezés volt. Ennek hatására átalakítottuk a munkarendet, a kollégáim, beosztottaim munkaidejét is csökkentettük, ami ellen érthető módon senki sem tiltakozott. Nem volt már fontos, hogy hány publikációm jelenik meg, milyen díjat kapok, ezek a dolgok mind háttérbe szorultak. Később aztán megint elkezdett számítani nekem, hogy hivatkozzanak rám, de a munkatempóm sosem érte el a ­cunami előtti időszakét és a családunk azóta is nagyon összetartó. A fiúk fel­nőttek, önálló életet élnek, de a Thaiföldön történtek a korábbinál sokkal erősebb köteléket alakítottak ki közöttünk, ami a mai napig megvan.”  

Üvöltözött és ugrált

 „Hollandiában nyaraltunk a feleségemmel, egy kávézóban ültünk, tudtuk, hogy aznap adják át a Nobel-díjat, a zsebemben megcsörrent a telefonom, a feleségem viccelődött, hogy most hívnak, mert megnyertem a díjat. Ránéztem a kijelzőre, és láttam, svéd számról keresnek, amikor közölték, hogy én vagyok az egyik díjazott, egy hatalmasat üvöltöttem, ököllel a levegőbe csaptam és elkezdtem ugrálni, a többi vendég nem értette, mi történt, de a feleségem elmondta nekik, hogy én kaptam a Nobel-díjat, utána ők is velünk örültek.”

„A hazatérésem egészen fantasztikus volt, úgy ünnepeltek a mühlheimi laborban a kollégáim, mint egy rocksztárt, háromszázötven munkatársam örült velem együtt, nem tudom, létezik-e ilyen kategória, de szerintem megdöntöttük a Nobel-díj megszerzése alkalmából elfogyasztott pezsgők mennyiségének világcsúcsát, összesen 113 üveg ürült ki. Velünk ünnepeltek a kutatók mellett a takarítók, szerelők, az adminisztráción dolgozók, ittunk persze mást is, és mindenki nagyon berúgott hajnalra. Emlékezetes buli volt, ami után egy napra bezártunk, mindenki otthon pihente ki az ünneplés fáradalmait.”

A rendőrség még vizsgálja azt az ügyet, amelynek sértettje azt állítja: Dávid-csillaga miatt nem lakhatott egy énekes az egyik lipcsei szállodában. A hotel által megbízott iroda viszont már végzett is az üggyel, és azt állítja, nem tűnik úgy, mintha az énekes viselte volna az ominózus láncot, szó sincs hát antiszemitizmusról.