Forog a színpad vidékről vidékre

A kulturális életben még mindig rosszul cseng a „vidéki” jelző. Az istennek se tud eltűnni belőle az a fránya minősítő, lekezelő felhang. Pedig már egyáltalán nem könnyű megmondani, mit is jelent például az, hogy vidéki színház. Hogy nem pécsi, nem debreceni, nem szegedi – hanem vidéki. Azaz nem pesti. Csak hát még mindig úgy fest a helyzet, hogy Budapesten létezik a masszív színházi elit, a krém, a legnagyobb színészekkel és rendezőkkel, kifinomult közönséggel? Szó sincs róla. Leírhatnánk persze úgy is a változást, hogy már a fővárosban sincs színházi elit. De ez egy másik kérdés. A lényeg, hogy a színházi élet sokkal mobilisabbá vált, leomlóban a várfalak az ország társulatai között, a színészek mindenhol örülnek a munkának, mennek bárhova, egy igazgatói pályázat pedig ugyanolyan kultúrpolitikai feszültséget csihol Szombathelyen, mint Budapesten.

Egyszóval, lassan el lehetne engedni a vidéki színházak témáját. Ám úgy tűnik, ennek az ellenkezője történik. Mióta az M5 csatornán ismét viszonylag rendszeressé váltak a színházi közvetítések, a programot vidéki és határon túli előadások uralják. Ezt tekinthetnénk akár üdvözlendő lépésnek is egy országosan értelmezett színházkultúra népszerűsítése felé, ám most a másik irányba aránytalan az elmozdulás. Ezzel összefüggésben szintén figyelemre méltó esemény, hogy idén a Vidéki Színházigazgatók Egyesülete a Nemzeti Kulturális Alap és az EMMI kultúráért felelős államtitkárságának támogatásával elindíthatta a Vidéki Színházak portált (videkiszinhazak.hu), amely alapos, naprakész betekintést enged a nem fővárosi teátrumok művészeti életébe, portrékat, interjúkat, történeti érdekességeket is kínálva. Mind a köztelevíziós vállalkozásnak, mind a weboldalnak sok pozitív hozadéka lesz egy tágabb nemzeti kulturális horizont kialakításában, de a vidék művészeti életének ez a harsány felfedeztetése mintha kicsit kultúrharcos is lenne, amiben a „vidéki” jelző inkább az „igaz nemzeti” jelentését sugallja.

A témakörrel már hat éve foglalkozik egy tévéműsor, amely mindmáig nem kapott komoly figyelmet. Hogy is kapott volna, hiszen nem kultúrpolitikai törekvés, lokálpatrióta dac, hanem egyszerűen a józan felismerés, az elkötelezetten végzett napi munka hívta életre. Ráadásul a vidéki televíziózásban. A helyi csatornák megérezték, hogy nem túl hatékony, ha túlzottan bezárkóznak saját körzetük kulturális eseményeibe. Gondoltak hát egy merészet, összeálltak, és a Szeged TV irányításával csináltak egy közös színházi magazinműsort. A Forgószínpad havonta tudósít a vidéki teátrumok produkcióiról. Az egyes tudósításokat a helyi stábok készítik, a műsorrá formálás a szegediek, Csala Gabriella felelős szerkesztő és a Márok Tamást váltó műsorvezető, Hajdu-Balogh Ramóna feladata.

A Forgószínpadban az a rokonszenves, hogy hiányzik belőle a gerjesztett kultúrpolitikai misszió. Csupán szerényen követi a városi színházak munkáját, bemutatóit. Ebből a rendszeres, tartalmas híradásból idővel értékes dokumentáció fog összeállni. Ha belepillantunk a YouTube-ra felkerült anyagba, azonnal felfigyelhetünk folyamatokra. Mindenekelőtt persze a járványhelyzet hatására: több ajánlott előadás hónapokig nem kerülhetett közönség elé, követhetjük a streaming időszak erőfeszítéseit, majd az óvatosságot az újranyitás utáni repertoárban. A tárgyszerűség egyben azt is segít megérteni, hogy szép elvek, törekvések ide vagy oda, sajnos, van még tartalma a „vidéki” jelzőnek, ha nem is a lekezelő minősítés értelmében. Sok színháznál nem érezni a stabilitást, mintha esetlegességet sugároznának a bemutatók, kevés a merész vállalkozás.

Ugyanakkor a műsor csendes, szerény, eszköztelen hangütése egy ponton túl már gyengíti a hatását. Túlságosan monoton a szerkezet: általában négy bemutató négy városból, kötelező jelenetbejátszások (gyenge hangminőséggel), rövid interjúk, miért ezt, miért így, miért jó, miért nehéz. Hiányzanak a portrék, a problémafelvető beszélgetések, riportok. Megy szépen a verkli, a tévéseknél is meg a színpadokon is, de az emberben egy idő után megszületik a kérdés: Minek? Van ebben valami elementáris hajtóerő, vagy csak végzi mindenki szépen a dolgát? És persze lehet reménykedni, hogy csupán a Forgószínpad szerkezeti egyhangúsága szüli az egykedvűséget a maga unottan szkeptikus kérdőjeleivel, de saját élményeink, mai viszonyunk a művészethez azt sugallja, a műsor hangulatában a kultúra általános állapotához igazodik. Elég végigpörgetni az interjúkat. A kérdésekre, bármennyire megszokottak is, lehetne elmélyülten válaszolni, idő is lenne rá. De a legtöbb alkotó tekintetében nem ég semmilyen tűz, szavaik nem tükröznek szenvedélyt. Szeretjük csinálni, ebből élünk, csináljuk. Játsszuk a színházast, de most nem érezzük, mi az, hogy Színházat csinálni. Nem is érezhetjük, mert semmi sem érezteti, hogy szükség lenne rá. Dübörögtetheti magát bármilyen kultúrpolitika, most valamiért apályos a helyzet. És ebben aztán semmi különbség Budapest és Vidék, Szeged, Szombathely és Párizs között.