Azokban az órákban, amikor ez a cikk íródik, a budapesti Andrássy út egyik végén éppen Orbán Viktor szónokol, a másik végén pedig – az egyesült ellenzék képviseletében – többek között Márki-Zay Péter. Utolsó esélyről, végső harcról, a nemzet megmaradásáról beszélnek, pedig amennyire tudjuk, egyikük sem akar kilépni sem az EU-ból, sem a NATO-ból, mindketten változatlanul hagynák a családtámogatások rendszerét, a piacpárti gazdaságpolitikát, és nagy vonalakban az adórendszert is. Az egyetlen lényegi különbség közöttük, hogy az ellenzék azt mondja: visszavenné a bűncselekmények nyomán a fideszes klientúrához került állami és uniós támogatásokat, míg Orbán továbbra is nemzetépítésnek tekinti a pártburzsoázia közpénzből történő felhizlalását. Olyan sorskérdések tehát, amelyek egy kicsit távolabbról nézve is sorskérdésnek látszanak, nincsenek terítéken, a hangulat ennek ellenére paprikás, sőt háborús.
Úgy alakult, hogy a közelmúltban egy szűk hetet Norvégiában töltöttünk családilag, ahol szintén választásra készültek. Éppen a kampányhajrában jártunk Oslóban és a főváros környékén – és semmi, de tényleg semmi nem emlékeztetett arra, hogy napokon belül olyan szavazásra kerül sor, amely új irányba fordíthatja Európa talán leggazdagabb országának történetét.
Norvégia nem számított mindig gazdagnak. Az Északi-tenger partközeli vizein a 60-as években kezdtek kőolaj után kutatni - akkoriban az ország közepesen fejlett európai államnak számított, nagyjából az NDK szintjén (akit a részletek érdekelnek, nézze meg a Barátom, Knerten című filmet). 1969-ben rábukkantak a világ egyik legnagyobb olajmezőjére. Ma Norvégia a második legnagyobb olajexportőr, a mélytengeri gáz- és olajbányászat technológiáját tekintve pedig régóta az élen áll. Talán a protestáns puritanizmusból, talán a skandináv mentalitásból adódóan az olajjövedelmeket se el nem lopták, se fel nem élték, a pénz nagy része ma is megvan egy időközben több mint 1000 milliárd dollárosra (ez nagyjából hatévi magyar GDP-nek felel meg) gyarapodott alapban, amely névleg és a valóságban is a norvég polgárok közös vagyona. Vagyis amikor Norvégiában az olajról és a gázról van szó, az valóban sorskérdés – márpedig ebben a kampányban szó volt róla. A választást egyértelműen a baloldal nyerte, mégis kisebbségi kormány alakul, mert a Szocialista Baloldal nevű formáció azt ígérte a kampányban, hogy leállítják az új olajmezők feltárását, amivel a Centrumpárt és a szociáldemokraták nem értettek egyet. A kérdés a pártok tagságát és szavazóit is megosztotta, méghozzá alapvetően életkori alapon: a fiatalok radikálisabb zöld-fordulatot szeretnének, de ez a gondolat egyelőre olyannyira nincs többségben, hogy a Zöldek például kevesebb mint 4 százalékot kaptak. A Szocialista Baloldal a saját állítása szerint azért maradt a kabineten kívül, mert onnan hatékonyabban tudja klímabarát irányba húzni a folyamatos alkukra kényszerülő baloldali kormányt. Ettől amúgy senki sincs megrettenve: Skandináviában a baloldali kormányok nem kivételnek, hanem alapértelmezésnek számítanak, és némi túlzással ugyanez igaz a kisebbségi kormányzásra is.
Maga Norvégia mindazonáltal távolodik az olajkorszaktól, és ez nem csak abból látszik, hogy a fentebb említett alap az elmúlt években a tőkéje nagy részét kivonta az olajipari befektetésekből. A norvégi autópiacon tíz eladott gépkocsiból kilenc már ma is elektromos, és most úgy saccolják, hogy nagyjából jövő áprilisban fog gazdára találni az utolsó, tisztán belsőégésű motorral hajtott gépjármű. A Moss nevű, Oslótól 30-40 kilométernyire lévő városka – átmeneti lakóhelyünk - bevásárlóközpontjának parkolójában több elektromos töltőpont van, mint ahány kútoszlop a szomszédos benzinkúton, ahol egyébként szintén lehet akkuba is „tankolni”.
– Ez az egyik lehetőségünk, a másik pedig az, hogy autós büfévé alakulunk – mondja az eladó, aki szerint azok is átjönnek hozzá enni meg szélvédőt mosni, akik odaát, a shopping centernél e-tankolnak. Majd, némiképp önmaga ellenségeként, azt is megsúgja, hogy ha délután visszajövünk, olcsóbb lesz a benzin. És pár óra múlva tényleg olcsóbb, nem is kevéssel: Norvégiában akár egy napon belül is el tudnak mozdulni az árak, de az üzemanyag jellemzően még így is drágább, mint a szomszédos Svédországban. Az élelmiszer viszont ottjártunkkor valamivel olcsóbb volt (ami még mindig nem a német árszint, de a magyarnál alig magasabb), leginkább a svéd és a norvég korona eltérő árfolyammozgása miatt.
Az új norvég kormány 19 minisztere között tíz nő van, ami lassan már csak Magyarországról figyelve tűnik furcsának. Az viszont alighanem a bolygó bármely pontjáról, hogy a kormányprogram egyszerre tesz hitet a kemény klímavédelem és az üzemanyagár-csökkentés - bővebben: a környezetvédelmi adók struktúrájának „igazságos” átrendezése - mellett. Ez kicsit olyan, mintha az Orbán-Áder páros mondta volna, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a norvégok komolyan gondolják, és valószínűleg meg is fogják csinálni.
Ha már ott voltunk a közelben, természetesen Oslót is meglátogattuk. A behajtásért fizetni kell: a rendszámot kamera olvassa le, és a központi nyilvántartás alapján címre postázzák a számlát. A miénk egyelőre nem érkezett meg, így a dugódíj pontos összegéről nem tudunk beszámolni, dugót viszont a díj ellenére is tapasztaltunk, amikor néhány nap múlva épp a délutáni csúcs idején igyekeztünk kijutni a városból.
Arrafelé a benzin- és dízelhasználat elsősorban szociális kérdés lesz hamarosan (hiszen aki megengedheti magának, az elektromos autót vesz), meg valamennyire gazdasági, tekintve, hogy a teherautók többsége még dízellel jár. A buszokra ez már nem feltétlenül igaz: a kikötőben, amely Oslo földrajzi adottságaiból adódóan egyben a belváros is, mi magunk is megcsodáltuk a megállóban áramot szürcsölő, a magyar szemlélőben a karosszéria piros színe miatt is troli-képzetet keltő elektromos buszokat. Az e-autózás olyan tempóban terjed, hogy már kevesebb kedvezmény is elég hozzá. A fővárosban száz eladott autó közül 87 elektromos, köszönhetően többek között az áfamentességnek. A közelmúltig dugó- és parkolódíjat sem kértek a villanyhajtású kocsiktól, de újabban fizetniük kell a parkolásért – igaz, csak a teljes ár felét. Jelenleg pedig egy olyan kísérleti taxiállomás-hálózat kiépítése zajlik, ahol az utasra váró e-taxik vezeték nélkül töltődhetnek majd fel - állítólag ez lesz a villanyautók következő töltési modellje is.
Oslóban három kihagyhatatlan látnivaló van - pontosabban nyilván sokkal több, de ezt a hármat a mi szubjektív szempontrendszerünk mellett mindenképpen érdemes megnézni. Az egyik maga az Oslo fjord, amelyet „városnéző” hajókról tekinthetünk meg, vagy akár körbe is biciklizhetünk (a város kerékpáros infrastruktúrája rendkívül fejlett, már-már a világrekorder Koppenhágáét közelíti). A másik a Thor Heyerdahl múzeum. A neves norvég tengerbiológus az ókori technikákkal maga építette hajók segítségével többek között bebizonyította, hogy Polinézia akár Dél-Amerika felől is benépesülhetett; elméletét utóbb DNS-vizsgálatok is igazolták, az első útjáról készült dokumentumfilm pedig Oscar-díjat kapott. A felfedezőutak rengeteg emléke, köztük a három hajójából kettő megtekinthető a múzeumban.
A harmadik emblematikus látványosság a Tusenfryd vidámpark, amely valójában Oslo közigazgatási határain kívül épült föl, nagyjából félúton a főváros és a már említett Moss között egy sziklás hegyen. Ide nem csak azért érdemes elmenni, mert a három nevezetes északi vidámpark (Tivoli, Liseberg, Tusenfryd) közül a legvadabb, hanem azért is, mert valószínűleg itt lehet egy fél nap alatt a legtöbbet megtudni a norvég társadalom aktuális állapotáról. Norvégia vállalta, hogy 2030-ra a felére csökkenti az élelmiszer-pazarlást, és ennek a programnak a vidámpark az egyik mintaterülete. Többek között azzal próbálkoznak, hogy figyelik a büfékben árult ételek utóéletét, és csak azt hagyják a választékban, amit a legkevésbé hajlamosak eldobálni az emberek. A megmaradt árukat pedig a nap végén féláron adják (még mindig sokkal jobban megéri, mint fizetni a hulladékkezelés költségeit).
Mi egy vasárnapi napon jártunk ott, a norvég utószezonban, amikor már csak heti pár napot tartanak nyitva, ennek megfelelően az összes jegy elővételben elkelt. A járvány éppen egy hullámvölgynél tartott, így csak limitált számú vendéget engedtek be, és javasolták – de nem tették kötelezővé – a maszkviselést. Gyakorlatilag mégis mindenki maszkban volt, és elég pontosan betartották a szintén ajánlott 1 méteres távolságot is (képzeljük el ugyanezt idehaza egy vidámparki sokadalomban, sorban állás közben). Ami igazán meglepő volt: mindenütt diákmunkások dolgoztak, ránézésre 14 és 18 év közöttiek – ismételten: a leggazdagabb, szinte felmérhetetlen vagyonon ülő országban. Ez arrafelé teljesen általános, szinte nincs is olyan diák, aki ne dolgozna – láthatóan tisztában vannak azzal, hogy az olaj nem tart örökké, és utána is élni kell valamiből. Mintha a Tusenfryd legnagyobb attrakciója, a hatalmas, kör alakú lengő hinta – egy óriás kocsikerék, amelyet a tengelyénél fogva lóbálnak, miközben az abroncsán emberek ülnek – is erre kondicionálná őket: a felső holtponton szédítő a magasság, de az élet utána odalentről folytatódik.
Visszatérve még egy szóra a politikához: az országgyűlési választások is fontosak, de a legfontosabb mégiscsak a jövő. A norvégok ezúttal – öldöklő viták nélkül, de azért nem feszültségmentesen – az olajra, és vele a további gazdagodásra szavaztak, aligha függetlenül attól a szinttől, ahol mostanában az olajárak járnak. Előbb-utóbb azonban el kell dönteniük, hogy megőrizhető-e az elmúlt évtizedekben kivívott státusz az olajjövedelmek nélkül, illetve, hogy megmenthető-e úgy a Föld, ha Norvégia nulla karbonkibocsátású lesz, de mások továbbra is égetik a norvég olajat és gázt. A kérdést most elnapolták, de minden bizonnyal még ebben az évtizedben választaniuk kell – az lesz az igazi sorsforduló.
