Rudolf Péter: ha besodródunk egy politikai térbe, az csőlátáshoz vezethet és tehetségvesztéssel járhat

A Vígszínház igazgatója szerint az általa vezetett intézménynek széles nyomtávon kell haladnia és gondolkodnia.

Úgy nyilatkozott, hogy nem szeretne irodából igazgatni, inkább kávéházakból. Ehhez képest most az irodájában beszélgetünk. Mi változott?

Kávéházi ember vagyok, tagadhatatlanul szeretem az ottani „fehér zajt” és miliőt. Amíg az időjárás engedte, egy színházközeli bisztró teraszára szerveztem a megbeszéléseimet. Aztán – a mindig változó járványhelyzet miatt is – a legjobb megoldásnak az tűnt, ha az irodám kezd hasonlítani egy polgári kávéházhoz. A mögöttem lévő fotókat is ennek nevében választottuk. A Vígszínház 125 évét villantják fel, személyes emlékekkel kiegészítve.

Ha már a kávéházat szóba hoztuk, a Vígszínházban az elmúlt években sok minden történt, sok felkavaró dolog is, mennyire sikerült kibeszélni ezeket, akár kávéházi oldottabb közegben?

Az elmúlt másfél év, a járványra és az abból következőkre gondolok, sok mindent felülírt. A kávéházi beszélgetések nem pszichoanalízisről, hanem elsősorban az évadépítésről szóltak, többek közt írókkal, fordítókkal, rendezőkkel. Most érzem újra, hogy egy színházban ülök, ahol minden a műsorért és az estékért történik. Abszurd mennyiségű bemutatót tartanak az egész országban, mi is így vagyunk ezzel. Ez nagy logisztikai játszma. Annyi mindent kell pótolnunk, hogy olyan, mintha már az évad végén járnánk, a másik oldalon viszont öröm, hogy játszhatunk. Összességében fiziológiailag nullszaldóra ki lehet jönni.

Kérdezhetem az előző igazgató működéséről mégis, bár azt ígértük egymásnak, hogy ezt elkerüljük?

Most neveztek ki öt évre. Érthető, ha a jelen és a jövőnk izgat. A múltról nem velem kell beszélgetni. Az én feladatom, hogy azok a feszültségek, amik övezték a színház működését feloldódjanak. Ez hosszabb folyamat, mint hittem. A kereteket létrehoztuk. Van etikai kódex, művészeti tanács, üzemi tanács és folyamatos a belső kommunikáció. Én ezt tehetem.

Ugyanakkor értem, hogy sokakban van hiányérzet. Sokak érzékenységét sérti, hogy nincs lezárva a történet, pedig a Vígszínház, a szakma és Enikő érdeke is ez lenne, de az én kezemben ebben az ügyben nincsen kártya.

Eszerint az etikai vizsgálatot elrendelő Fővárosi Önkormányzat felelőssége, hogy nem tette publikussá a vizsgálat eredményét?

Nem dolgom ennek a felelősségét megállapítani. Nem vagyok politikus, sem jogász. Az nyilvánvaló, hogy a felügyelő bizottság nem bíróság. Ez nyilván megköti a döntéshozók kezét.

Én magam ennek a vizsgálatnak egy fontos következményeként kaptam a felügyelő bizottság tagjaitól azt az instrukciót, hogy Enikőt ne hívjam be az általa rendezett előadás felújítópróbájára. Érzékelve a színházban az újraéledő feszültséget, majd egyeztetve a művészeti tanáccsal, vissza kellett vonjam eredeti szakmai érvekkel támogatott álláspontomat. Ezért döntöttem úgy, hogy Enikő online vegyen részt a próbákon. Nem is volt más lehetőségem. Ezt vele is tisztáztam. A vizsgálat részleteit nem ismerem. Bizonyos megállapításait igen, de nem tehetek nyilvánossá valamit, amire ráírták, hogy nem nyilvános. Ráadásul, úgy tudom, magát Enikőt nem hallgatta meg a bizottság. Úgy tűnik, - és nemcsak ebben az ügyben - nincsenek meg sem a jogi, sem a szakmai keretek, melyek között ezek a fajta érzékeny kérdések tisztességgel rendezhetők lennének.

Azt viszont abszurdnak tartom, hogy erről még mindig engem kérdeznek.

Azért sincs egyszerű helyzetben, mert Eszenyi Enikővel hosszú ideig dolgozott együtt a Vígszínházban, játszottak együtt filmekben, baráti kapcsolatban voltak.

Valóban majd két évtizedet töltöttünk együtt a Vígszínházban. Amikor megpályáztam a Vígszínház igazgatói posztját, akkor épp a közös múltunk miatt szóltam előre Enikőnek. Úgy érzem, szakmai és empatikus döntésekkel igyekszem kezelni a helyzetet. A jelenlegi társulat nyugalmának megteremtése az elsődleges feladatom, de mindig fontos lesz számomra, hogy kettőnk kommunikációja a nehézségek ellenére fennmaradjon.

Problémát jelentett korábban az is, hogy több korábbi vezető ma is bent ül olyan kuratóriumban, amely vígszínházi pénzekről diszponál. Változott azóta ez a helyzet?

Alapvetően nem. Ez valóban feszültségforrás. Egyszerűbb lenne az említett alapítvány működése, ha nem azok döntenének, akik korábban a pozíciójuk alapján kerültek be ebbe a testületbe, de már nem ők töltik be ezeket a posztokat. A napi működésünkre nyilván én, és a munkatársaim látunk rá. A kéréseink előbb-utóbb teljesültek, de ez nemcsak praktikus, elvi kérdés is. Sőt!

Miben dönt a társulat által választott hat tagú művészeti tanács, amelyben többségében a színház vezetői művészei kaptak helyet?

Hogy kik alkotják a tagokat, azt a társulat titkos szavazáson döntötte el. Az évadtervtől kezdve sok mindent megvitatunk. Irányokról beszélgetünk. Ez mostanában különösen fontos, a pandémia keltette bizonytalanságok közepette. Egy-egy próbafolyamat tanulságait is levonhatjuk együtt. A színház életének ritmusát kell most kitalálni. Nem egyszerű ennyi premier mellett feltöltődésnyi időt biztosítani. A megszállott munkát és az emberi élethez való jogot miként lehet összeegyeztetni – ez alapfelvetése volt a pályázatomnak. Kell a segítségük. Most különösen nagy kihívás megtalálni az egyensúlyt a magánélet és a színház fűtött működése között. Szakmai kérdés is, hogy ne legyünk belterjesek, „köldöknézők”.

A gyakorlatban miként működik a kettős fenntartás, vagyis a Főváros a tulajdonosa a színháznak, de a finanszírozó az EMMI?

Természetesen okoz bürokratikus nehézségeket ez a kettősség. Ez minden fél számára világos, de örültem, amikor az évadnyitón egymás mellett ült a főpolgármester úr és a kulturális államtitkár úr. Ez a térképészeti helyzet lefedi a helyzetünket és az álláspontunkat is. A színház felülírja a napi politikai helyzet kötelező egymásnak feszüléseit.

Ez szinte egyáltalán nem jellemző.

Pedig ez a lényeg. A nagy előadások mindig igazságok összecsapásáról szólnak. A jó színház felkavar. Nincsenek vegytiszta helyzetek. Együtt keressük a válaszokat. Ha besodródunk egy politikai térbe az csőlátáshoz vezethet és tehetségvesztéssel járhat.

Ez jól hangzik, és igaz is, de több színházvezetői kinevezésnél más szempontok számítottak, nem beszélve azokról az esetekről, ahol politikai csaták, zsarolások, huzavonák kísérték az egyes igazgatói megbízásokat.

Ezeknek az intézményeknek mindig az állam adja a pénzt a működésükre. Mindenhol a világon. Fájdalmasan kiszolgáltatott helyzet, de többször elmondtam: az már a mi felelősségünk, hogy milyen mértékben. A szakma csak együtt őrizheti a függetlenségét. De egyet ne felejtsük el: szinte kuriózumnak számít, hogy nálunk még mindig ennyire színes a színházi paletta, tehát az állam biztosítja a működésünket. Ennek örüljünk, ezt köszönjük, az elosztás módjának szakmaiságáért pedig küzdjünk.

A nemrég bemutatott Kabaré és Mayenburg A kő című darabja is meghatározó társadalmi traumákat érint. Tudatos törekvés volt, hogy megjelenjenek ezek a tematikák a repertoárban?

Az ön által felsoroltakhoz hozzátenném még Sally Potter Party című művét, amelyet december 4-én mutatunk be a Pesti Színházban. Fontos, hogy tudjunk szembenézni azzal, hogy kik voltunk, kik vagyunk és mivé lehetünk. Tán ez a színház lényege. Ez műfajfüggetlen. Egy művészszínház nem feltétlenül a repertoárjától az, hanem a munkamoráljától lesz azzá. Nem gömbölyű világban élünk, komplikáltabb geometriai szerkezetet forgatunk. Szeretnénk sok szemszögből rálátni. Ez a szemszög pedig a kérdéseket feltevő ember szemszöge. Szóval tudatosan bolygatjuk műsorunkkal a várost.

A gyerekeivel, akik közül a két lány színésznő, a fiú pedig filmes, mennyire tudja megbeszélni a különböző szemszögű nézőpontokat?

A gyerekeim már felnőtt emberek, alkotók, kollégák nyilván saját kérdéseket és saját válaszokat kutatnak. Flóra Torontóban él, de most itthon van és járja a színházakat velünk együtt. Szonja Miskolcra szerződött, a fiam pedig hamarosan diplomázik. Nem látunk mindent egyformán, de az dögunalmas is lenne. A gondolkodásunk alapja azonban közös. Ugyanezt gondolom a színházi családomról is. A kollégáim szabadon megnyilvánulhatnak bárhol politikai vagy magánéleti kérdésekben. Nyilván. Amikor azonban a Vígszínházról van szó, akkor fontos, hogy az előadások kérdés felvetéseiben egyetértsünk. Ugyanaz izgasson bennünket!

Az Ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett Szerelmek városa viszont egy másik, szabadabb, kísérletezőbb színházi nyelven szólal meg, mint amiről eddig beszéltünk.

Attila előadásában azt szeretem, hogy egy egyetemista attitűd párosul a professzionálisan működtetett vízióval és megjelenik benne egy személyesség, mégpedig a mi legyen most a színházzal kérdésköre. Ez nagyon izgalmas. Most olvasom Spiró György Shakespeare szerepösszevonásai című kötetét, ebben a szerző felveti, hogy minden kornak megvan a maga nézője. Attila az újszerű színházi fogalmazásával képes megszólítani egy új közönségréteget, amely számára vonzóak lehetnek a fiatal erős színészegyéniségek és emiatt majd jönnek a Shakespeare és Csehov előadásainkra is. Annál is inkább, mert ennek az intézménynek széles nyomtávon kell haladnia és gondolkodnia. De a Szerelmek városára jellemző útkeresésnek helye kell hogy legyen a Vígszínházban. Mint ahogy a Pesti Színházi kortárs bemutatóinknak is, és nagyon várjuk a Vígszínház nagyszínpadán Csehov Sirályát David Doiasvili rendezésében.

A Sirály egyik főszereplője a felesége, Nagy-Kálózy Eszter lesz, aki a társulathoz is szerződött. Egyszerű volt ez a döntés?

Abszolút. Nem hiszem, hogy magyaráznom kellene. Eszter A kőben debütált vendégként és most már valóban a társulat tagja.

Többen is visszaszerződtek, azok közük, akik korábban elhagyták a Víget.

Ezek szakmai döntések. Társulatépítés és visszaépítés. Korosztályok hiányoznak.

Mit tesz a Vígszínház a mostani újra súlyosabbá váló járványhelyzetben?

Amit eddig! Játszunk! Ráadásul sokszor teltházakkal! Fájdalmas lenne most behúzni a vészféket! Az átoltottság a színházban 90 százalék feletti! Az esetleges fertőzöttségnek mások a rizikói oltás után! Ettől függetlenül nem egyszerű a helyzetünk. Még ha egyszerűsödött is a protokoll, azért beugrásokra van szükség. Ezzel számolunk a következő időszakban. A maszk kellemetlenségeit újra vállalnunk kell. Nyilván, akinek megvan az oltása abban reménykedett erre már nem lesz szüksége, de mit tegyünk, a biztonságunk fontosabb, a színház pedig élni akar. Nézők nélkül pedig értelmünket vesztjük. Ne ijedjen meg, csak elvont értelemben. Bár...