A kötetben Dosztojevszkij magyarországi, elsősorban a Nyugatban megjelent írásokból testet öltő recepciójának 1920-as évekbeli pezsgését elemzi. Mi történt az ezt megelőző negyven évben?
Az író 1881-es halála után, a korai Dosztojevszkij-recepció részeként még csak a kisebb elbeszélései jelentek meg magyarul, köztük A szelíd teremtés című késői kisregény. Az igazi recepciót később a jó minőségű fordítások tették lehetővé. Azok a műfordítók, akik már oroszból is képesek voltak átültetni a szövegeit, a századfordulóra jelentek meg. Elsősorban Szabó Endre fordításai kötődnek ehhez a korszakhoz. Egy könyvkiadó is kellett azonban ahhoz, hogy a XX. század első harmadában a szerző összes műveit kiadják. A Révai Testvéreknél jelentek meg, színvonalas kísérőtanulmányokkal együtt (köztük a pszichológus N. Apáti Jolán, vagy a későbbi nagy nyelvész, Laziczius Gyula tollából). Ez az író recepciójának első nagy korszaka, amikor tényleg felfedezik azt a Dosztojevszkijt, akit mi is ismerünk és szeretünk. A modern Dosztojevszkijt.
Mi előzte meg az orosz fordításokat?
Az orosz írók először Nyugat-Európán keresztül jutottak el Magyarországra, német és kisebb mértékben francia kiadások nyomán. Arany János is németből fordította Gogol A köpönyeg című elbeszélését. Arany nem tudott oroszul, de zseniális költő volt, és még a német szövegen keresztül is megérezte az író igazi lényét.
Hogyan fogadták az orosz szerzőket a századfordulón?
Az orosz irodalom nálunk még kuriózumnak számított, amiről akkoriban derült ki, hogy micsoda értékek vannak benne. Heuréka-élményként találták meg az írók és olvasók a legnagyszerűbb alkotásokat. A mi írónk-költőink különböző fórumokon írtak Dosztojevszkijről, de Turgenyevről és másokról is, köztük voltak Ady Endre versei és kis cikkei a Budapesti Naplóban (1905, 1906), Reviczky Gyula, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső írásai. Utána izgalmas időszak következett: az 1920-as években Dosztojevszkij nemcsak a magyar, hanem a nyugat-európai irodalomba is berobbant. Ez az egzisztenciál- és perszonál-filozófiai irányzatoknak, az életfilozófiának köszönhető, amelyek felhajtóerőt adtak a regényíró megértéséhez. Hallatlanul intenzív, művészeti szempontból erőteljes korszak volt ez. Egy nagy adag apokaliptikus hangulattal, Oroszországban a bolsevik forradalom előszelével. De együtt járt a művészet megújulásának, a dekadenciának, a vallásfilozófiai irányzatoknak a jelenlétével is. A ’20-as évekre egészen kiváló talaja alakul ki a modernebb Dosztojevszkij-értésnek. A filozófus-teológus Bergyajev monográfiát ír, amely 1923-ban jelenik meg Dosztojevszkij világszemlélete címmel. Ezt már az emigrációban adja ki, villámgyorsan lefordítják németre, franciára, angolra. A neves nyelvész, Laziczius Gyula is ismeri és idézi Bergyajev írásait a Dosztojevszkijről és az orosz emigráns filozófusokról szóló tanulmányaiban, recenziójában. Segítette az író értését a korabeli protestáns teológia (különösen Karl Barth hatása), amely párhuzamosan fejlődött az egzisztencialista filozófiával.
Dosztojevszkijnek már életében is betiltották egy-egy regényét, de az emberi létezés és hit kérdéseit feszegető szereplőit később sem szívelte minden hatalom.
A ’30-as évek sztálini kultúrpolitikája ellenségnek tekintette Dosztojevszkijt. Nem adták ki a műveit, egyszerűen nem foglalkoztak vele. Az értelmiség egyes rétegei, irodalomtudósok, mint a száműzetésre ítélt, és gyakorlatilag élete végéig hivatalosan el nem ismert Mihail Bahtyin azonban búvópatakként fenntartották a művei iránti érdeklődést. Ehhez képest a ’30-as évek Magyarországán, amikor a magyar politika szemben állt a Szovjetunióval, az értelmiség nyitott volt az orosz és szovjet művekre. Ez a baloldali és a jobboldali folyóiratokban is leképeződött – bár én nem igazán szeretem a jobb- és baloldali megnevezéseket, mert elnagyoltak, nem tükrözik a kultúra mozgásainak gazdag árnyalatait. Értékes vonásnak tartom, hogy a két háború közötti, világnézetileg változatos értelmiségi légkör beengedte a maga fórumaiba az orosz szerzőket. Újszászy Kálmán 1935-ben a Péntek estékben írt átfogó elemzést Dosztojevszkij műveiről. Az ő tanítványa volt Vatai László irodalomtörténész, lelkész, filozófus, akinek 1942-ben jelent meg doktori értekezése az íróról A szubjektív életérzés filozófiája: Dosztojevszkij címmel.
A kommunista hatalomátvétel mennyire gáncsolta az író virágzó recepcióját?
Magyarországon a szovjet érdekszférához kapcsolódás után begyűrűzött a sztálini irányítás, a rátenyereltek a kultúrára, ideológiai irányítás kezdődött. Dosztojevszkijből nem létező szerző lett az ’50-es években, és csak Hruscsov hatalomra kerülése, az enyhülés időszakában függesztették fel a kiadási tilalmat. A zsilipek áttörése után hatalmas energiákkal indult meg a Dosztojevszkij-filológia, ami nálunk is leképeződött. Kiváló fordítók nyomán újra kiadták a műveit. Hatalmas igény mutatkozott Dosztojevszkijre, óriási olvasótábor alakult ki körülötte. Amíg az ’50-es években a mag a hó alatt élt, addig a ’60-as, ’70-es években, az aczéli korszakban a tűrt, tiltott és támogatott művek világa Dosztojevszkijnek nem ártott.
De az előszavakat azért csak nem hagyták ki a szerkesztők…
Az egyes kiadásokban megjelentek az előszavak, amelyek – úgymond – tálalták a műveket, és igyekeztek marxista szempontból közelíteni hozzájuk. Ekkor is kiderült, mindent lehet különféle színvonalon művelni. Voltak kiváló értelmezők, köztük Török Endre, akinek a nevéhez számos ilyen „akció” fűződik. Úgy tudta bemutatni az orosz irodalmat, hogy mellőzte a kötelező mázat. Tisztán gondolkodó nagy tudós volt, akit kedveltem, tiszteltem. A híres bölcsészkari, „péntek délután három órai” Dosztojevszkij-szemináriumain – ahogy manapság mondják – még a csilláron is lógtak. Általában semmi sem fekete és fehér, vannak kegyelmi időszakok. A Dosztojevszkij-recepcióban is ez történt. Nem ártott neki a marxizmus. Lehetett róla vitatkozni, s az irodalomtudomány szabadabb kibontakozása, Bahtyin műveinek magyarországi megjelenése (1975-től) is kedvezett ennek a folyamatnak. Meg lehetett találni az író igazi lényét, létrejöhettek különféle olvasatok, értelmezések írásművészetéről. Színvonalas, marxista szellemű írások is születtek, mint például a filozófus Fehér Ferenc Az antinómiák költője című munkája, melyben fontos kérdések fogalmazódnak meg – s bár lehet velük vitatkozni, de mindenképpen érdemes elgondolkodni rajtuk. Ha valakinek van hiteles, meggyőződésen alapuló olvasata, és nem a karrierizmus vagy a trendkövetés hajtja, akkor nagy tisztelettel fogadom. Nem kell egyformán gondolkozni.
Az új tanulmányában kiemelt négy fordító-irodalmár közül is volt kommunista, aki érdemes munkásságot hagyott hátra.
Igen, Sinkó Ervin. Nekem ő is megtetszett. Az övé egy szenvedésből fakadó értelmezés. Életútja, fiatalkora a szocialista eszmék, majd a kommunizmus felé irányítja, szerepet vállal a Tanácsköztársaságban, de humánus marad, idegen tőle a fanatizmus, a szélsőségesség. Ő valójában idealista kommunista, ami komoly vívódást okoz neki. A 20-as években kénytelen emigrálni. Közelít Dosztojevszkijhez, felfedezi magának Kierkegaard-t, Tolsztojt, az evangéliumot, Jézus alakját és Buddhát. Kereső ember, aki egymástól eltérő, nagy világnézeteket és vallási irányzatokat talál meg, kísérletezik. Az Egzisztencia és látszat című cikkében plasztikusan leképeződik ez az útkeresés. Dosztojevszkijt és Kierkegaard-t faggatja, a kettőt egymásra vetíti, ami a Dosztojevszkij-recepció e szakaszában egészen újszerű gondolat. Később is megmaradt vívódó-keresőnek, baloldalinak is, de nem doktrinerként. Megtalálta Dosztojevszkijt, és nem fordított neki hátat.
Dosztojevszkij életében megjárta a poklot, a halála utáni tiltást pedig túlélte. Mi működteti?
André Gide francia író-esszéista szerint mindenki megtalálja benne, amit keres, de megtalálja azt is, amivel nem ért egyet. Mert provokál, jó értelemben. Vele sosem jut nyugvópontra az ember. Minden nemzedékben újra és újra előtörnek az Ember legfontosabb kérdései. A szabadságkérdés például, Raszkolnyikov dilemmája, a „mindent szabad”-elv. Ez ijesztő módon manapság ugyanígy megjelenik. Dosztojevszkij korában, az 1850-es évektől elterjed a nihilizmus, részben a német filozófus, Max Stirner nyomán. Az oroszoknál ez a szellemi hatás végletes formában jelentkezik. Dosztojevszkij felismerte kora „új eszméinek” a veszélyét: ha nincsenek korlátok, az ember önmagát pusztítja el. Ez antropológiai sajátosság, az ember ilyen. Képes eljutni fanatizmusból, önhittségből, a hübriszből addig, hogy neki mindent szabad. Dosztojevszkij azokat a kérdéseket görgeti regényről regényre, amelyeket minden nemzedék megél: hol vannak a határaim, és van-e fölöttem valami más, transzcendens hatalom is? Abafáy Gusztáv irodalomtörténész azzal indítja egy cikkét a ’30-as évek elején az Erdélyi Helikonban, hogy Dosztojevszkij életműve hatalmas, élő organizmus, ami valósággal „beszippantotta” őt. Ez nagyon erős metafora: az orosz író művei képesek belülről megszólítani az embert. És beszippantani – önmagába.