Dobrev Klára legutóbbi kijelentése szerint „nem remeg meg a térdem itthon sem, amikor a kétharmados törvényekkel egyszerű feles többséggel fogunk szembe menni.” Karácsony Gergely ezzel ellentétben úgy nyilatkozott, hogy „mindez „humbug” és „már Vörös Imre sem gondolja, hogy feles többséggel el lehetne törölni a kétharmados törvényeket”, azaz szerinte az orbáni törvényekkel nem lehet mit kezdeni, helyette az állami pénzcsapok elzárásában látja a megoldást, ami azért is kétséges, mert az orbáni törvények a pénzcsapok nyitva tartását is előírják. Megjegyzem, Vörös Imre sosem mondta, hogy nem lehet, sőt!
A pártok nyilatkozataiból kiolvasható, sőt állítható, hogy az egyik legfontosabb kérdésre adandó válaszukra nincs közösen kialakított elképzelésük, pedig már most késésben vannak. Számomra nem meglepő, hogy a pártvezetők telis-tele vannak kétkedéssel, ha egyszer a jogi szakma is egymást kizáró nyilatkozatokat tesz. A kétkedés egyrészt a tudomány számára szükséges, azonban sokszor öncélú, ha arra használják, hogy ne kelljen kimondani egy létező és megoldandó problémára, hogy "nem tudom a választ, de természetesen keresem".
A saját tudományos kutatásaim során kialakult véleményem szerint a helyes tudományos megközelítés, hogy minden olyan, de facto létező problémára, amelyről okkal gondolhatjuk, hogy az abban megtestesülő szándék romboló és szembemegy az emberi értékekkel, kell lennie jó és megvalósítható válasznak, csak legfeljebb én még keresem. A tudomány nem hagyhatja magára a társadalmat, annak fejlődését éppen úgy segítenie kell, mint a közjó kiteljesedése előtt álló akadályok lebontásához vezető út megtalálását.
Vörös Imre akadémikus, egykori alkotmánybíró és Bárándy Péter korábbi igazságügyi-miniszter azon kiemelkedő jogtudósok, akik keresik a választ a fenti kérdésre, és némi kétkedéssel ugyan a javaslatuk iránt, de megadják a saját válaszukat. Szerintem leginkább ők reprezentálják azokat a jogi elemzőket, akikre érdemes odafigyelnie az ellenzéki politikának. A szkeptikus nyilatkozatokkal nem az a baj, hogy a kétharmados ellenzéki mandátumtöbbség megszerzésén kívül nem látnak megoldást a nemtelen orbáni magatartással szemben. Nyilatkozataikkal az a baj, hogy a közjó számára nélkülözhetetlen megoldás keresése helyett éppen azt az orbáni szándékot erősítik a meglévő szűkebb vagy tágabb véleményformáló környezetükben, hogy azt keresni sem érdemes.
Figyelemfelkeltőnek szánt írásom célja annak bemutatása, hogy ha egy kicsit szélesebbre nyitjuk a gondolkodásunk határait, nem is olyan nehéz akár több, a megoldás reményét is magába foglaló irányt felmutatni Vörös Imre és Bárándy Péter megközelítései mellett – ezért erre magam is kísérletet teszek.
A „nem tehetsz ellene semmit” híveinek állításával szemben a legjobb megoldásnak látszó javaslat melletti kiállást azért is logikusabb és hatékonyabb megközelítésnek tartom, mert annak utóbb esetleg kudarcot valló kísérlete esetén is csak ugyanoda térnénk vissza, ahonnan elindultunk. Saját meggyőződésem, hogy az igazság elsőbbségéből kiindulva több olyan, akár párhuzamosan is elővezethető megoldás létezik, amelyek nincsenek eleve kudarcra ítélve. Alább három – talán elmélkedésre is okot adó – irányt is vetek fel, melyből egyet, az általam leginkább javasoltat, kicsit részletesebben is bemutatok, mint olyat, amely ráadásul párhuzamosan is alkalmazható.
1. Vörös Imre, Bárándy Péter és Szentes Ágota elméletei mellett érdemes lehet a jog fejlődése során kialakult azon levezetést is jobban kidolgozni, majd ennek tükrében továbbgondolni Vörös Imre és Bárándy Péter gondolatait, hogy egy nemzeti jogrendszer kialakítását lehetővé tevő alaptörvénytől elvárható-e, szükséges feltétel-e a társadalom kétharmadának támogatottsága, valamint annak plurális jellege. Ha igen, akkor a társadalom kétharmados támogatottságával egyenértékűként lehet-e elfogadni, hogy a mandátumok kétharmadát a hatalmat gyakorló párt a választópolgárok 49,27 százalékának szavazatával kapta meg – lásd a Fidesz-KDNP legutóbbi, 2018. évi országgyűlési választásokon elért eredményét. Az Alaptörvényben is rögzített, a kizárólagos hatalom megszerzésére való törekvés tilalma pedig, mint arra Vörös Imre rámutat, éppen a plurális társadalmi hátteret várja el, amelynek Magyarország Alaptörvénye nem felel meg.
Ez azért fontos, mert ha nem lehet legitim (törvényes, jogszerű, jogosnak elismert) egy egypárti és a társadalom kisebbsége támogatásával elfogadott Alaptörvény, akkor vizsgálni érdemes, hogy mikor és hol „csúszott” meg az alapjogok társadalmi támogatottságával szembeni elvárás. Majd ennek tükrében Bárándi Péter gondolatai mentén meg kell tisztítani (értsd: érvénytelenné nyilvánítani) az Alaptörvényben rögzített, de oda nem való és szükségtelen előírásokat, miközben ideiglenes érvényességi hatályt kell adni azoknak az alaptörvényi előírásoknak, amelyek az új Alkotmány megszületéséig a társadalom rendes működéséhez nélkülözhetetlenek. A jog ismeri a felfüggesztett joghatályt és a korlátozott mozgásteret adó ideiglenes jogi felhatalmazást is (például az ügyvezető kormányzást, stb.).
2. Egy minden elemében „normális” életet élő nemzeti alkotmány esetében is előfordul, hogy valamely alkotmányos előírás szembemegy egy másik alkotmányos követelménnyel, azaz az élet produkál olyan helyzeteket, amelyben csak az egyik alkotmányos jognak lehet megfelelni. Magyarország Alaptörvénye is tartalmazza (I. cikk 3. bekezdés) azt az elvárt magatartást, amely ilyen esetekben alkalmazandó: „Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható.”
A Fidesz-KDNP kétharmados mandátumtöbbsége által az az Alaptörvénybe emelt, oda nem illő kétharmados szabályok egyike sem tud jogi harmóniában lenni az Alaptörvény részét képező, elsődlegesen az emberi jogok tiszteletben tartására vonatkozó alapjogi előírásokkal. A fideszes módosítások nem tudnak harmonizálni a Nemzeti Hitvallásban megfogalmazott „népuralom” követelményével. Nem tudnak megfelelni annak az alaptörvényi elvárásnak, mely szerint meg kell testesíteniük „a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk”. Annak sem tudnak megfelelni, hogy „A közhatalom forrása a nép”; illetve „A nép a hatalmát választott képviselői útján, kivételesen közvetlenül gyakorolja”, stb. A fentiek csak kiemelésként megfogalmazott követelmények, amelyek nem tudnak érvényesülni, ha például az állami szervezetek hatalmi jogosítványaihoz az orbáni rezsim, visszaélve a mandátumok jelenlegi kétharmados mértékével, a jövőre tekintve alkot jogot – a feltétlenül szükséges esetekbe nem sorolható intézmények és jogok körében is – úgy, hogy a választásokon többséget kapott népképviselet nem tudja majd befolyásolni azok működését.
Itt szó sincs arról, hogy az Alaptörvényt feles törvénnyel módosítanánk. A jogalkotásnak itt az Alaptörvényben rögzített egymásnak ellentmondó előírások közül kell az elsőbbséget élvezőt megneveznie, és a másikat felfüggeszteni, melyet az Alaptörvény C) cikk (3) bekezdése kifejezett az állam kötelezettségeként fogalmaz meg.
A C) cikk szerinti hatalommegosztás követelménye – (1) bekezdés –, valamint a hatalom birtoklásának kizárólagosságának tilalma – (2) bekezdés – általi jogalkotási törekvés lehetősége tetten érhető mások mellett Vörös Imrénél és Bárándy Péternél is, ugyanakkor szerintem figyelemre méltó a (3) bekezdés is, amely a mindenkori állam jogává és így kötelezettségévé is teszi az Alaptörvény és a jogszabályok érvényre juttatása érdekében történő hatékony fellépést.
Szinte már hallom, hogy az Alaptörvényen belüli összeférhetetlenségek feloldására kizárólag az Alkotmánybíróság a jogosult, amely azonban jelenleg kizárólag a Fidesz-KDNP felé elkötelezett alkotmánybírókból áll. Ez látszólag igaz, de azért nem kell feladni!
A Fidesz-KDNP e körben a „saját farkába harapott” amikor az Alaptörvény negyedik módosítása során szűkítette az Alkotmánybíróság jogkörét, és kimondta, hogy „Az Alkotmánybíróság az Alaptörvényt és az Alaptörvény módosítását csak a megalkotására és kihirdetésére vonatkozó, az Alaptörvényben foglalt eljárási követelmények tekintetében vizsgálhatja felül”. Az Alkotmánybíróságnak tehát az Alaptörvényen belüli diszfunkcionális ellentmondás feloldására nincsen hatásköre. Akkor viszont kinek van? És máris elmorfondírozhatunk azon, hogy miként értelmezhetjük az állam (értsd a mindenkori kormány) jogát arra vonatkozóan, hogy az Alaptörvény elsőbbséget élvező alapjogainak érvényre juttatása érdekében hatékony döntéseket hozzon.
Szorosan ide kapcsolódik, sőt e körben is a megoldást vetítheti elő, az általam leginkább preferált harmadik, és párhuzamosan is alkalmazható gondolat!
3. Ennek a megközelítésnek rendkívül fontos eleme, hogy minden magyar állampolgár egyben az Európai Unió állampolgára is. Ez azt jelenti, hogy minden magyar állampolgár esetében egyszerre kell érvényesülnie a nemzeti, és az Európai Unió jogából levezethető jogoknak és kötelezettségeknek. Mivel kizárni nem lehet, hogy a két jog néhol ütközzön, ezért felvetődik a sorrendiség kérdése. Itt lép be az uniós jog elsőbbségének elve a nemzeti jog felett. Az uniós jog elsőbbsége a nemzeti jog felett az európai jog egyik nélkülözhetetlen alapelve, amely nélkül az Európai Unió joganyaga nem értelmezhető.
Az elsőbbséget, a nemzeti jogot meghaladó hatályossági elvet a csatlakozó országok szerződései szó szerint ugyan nem tartalmazzák, de a szerződéses vállalásokból kétséget kizáróan levezethető, sok más alapelvvel együtt. Az e körben kialakult korábbi jogvitákat az Európai Unió Bíróságának 1964. július 15-i ítélete döntötte el (Costa kontra Enel ügy). A Bíróság döntésében kimondta, hogy abban az esetben, ha valamely nemzeti jog, ideértve a nemzeti Alkotmányt is, ellentétes az európai intézményrendszerben hatályossá vált jogi előírással, úgy az érintett tagállamban az európai jog rendelkezései szerint kell eljárni. Bár kötelező jogerővel nem bír, de az uniós jog elsőbbségét erősítette meg a Lisszaboni Szerződéshez kapcsolt közös nyilatkozat is.
Kiemelt jelentőéggel bír az is, hogy ilyen esetben a nemzeti jog ugyan nem veszíti el az érvényességét, és az Unió nem jogosult új nemzeti jogszabály megalkotására, sőt nem is helyezi a nemzeti jogszabályt hatályon kívül, de a nemzeti jog alkalmazásának kötelező voltát „felfüggeszti”, és helyében az Unió joganyagát lehet és kell alkalmazni.
Az is fontos körülmény, hogy az Európai Unió Bíróságának döntései a köznyelvi megfogalmazásban úgynevezett precedens jogelven alapulnak, így mindaddig, amíg a Bíróság erre feljogosított legfelsőbb szerve az adott bírói döntés precedens jellegét meg nem változtatja, addig azt kötelező erővel érvényesnek kell tekinteni minden további eljárásban. Az Unió joganyagának „felsőbbrendűsége” az 1964-es bírói döntés óta folyamatosan érvényben van.
Ez a lehetőség a legtöbb esetben akár önmagában is elég lehetne az Orbán-kormány jogi visszaéléseivel szembeni fellépésre, így az uniós joggal ellentétes orbáni jogalkotás elemeinek az új kormány általi hazai felfüggesztésére – magukat az eljárásokat kellene az Összefogás pártjainak még a 2022-es választásokat megelőzően az Európai Bizottság útján, az Európai Unió Bírósága elé terjeszteniük. Ugyanakkor még ennél is több lehetőséget kínál számunkra az Unió joganyaga, és az Európai Unió Bírósága által már eddig is meghozott, precedens értékű döntések sokasága.
Orbán „megoldásaival” jogi értelemben szinte teljesen azonosnak tekinthető a lengyel Legfelsőbb Bíróság Fegyelmi Kamarájának 2017-es létrejötte, működtetése, majd az e körben az Európai Unió Bírósága által hozott döntés, amely 2021. augusztus 16-ig adott határidőt a Kamara megszüntetésére. Miután ezt a lengyel kormány elmulasztotta, az Európai Unió Bírósága napi egymillió euró bírságot szabott ki a megszüntetés napjáig, s az összeget bármikor fel is emelheti.
Az Európai Unió Bírósága nem vonta kétségbe, hogy a Legfelsőbb Bíróság Fegyelmi Kamaráját a lengyel törvények maradéktalan betartásával, a lengyel alkotmányos keretek között hozták létre, hasonlóan Orbán Viktor személyekre szabott jogalkotási próbálkozásaihoz, de a Kamara léte ütközik az európai jogállamisági elvárásokkal. Lengyelországban is igaz, hogy a Fegyelmi Kamara a lengyel törvényeknek mindenben megfelelően működött, azaz a kedvenc orbáni nyilatkozatokkal egyezően elmondható róla, hogy minden döntése, cselekedete törvényes, hiszen hatályos törvényekben és/vagy alkotmányban rögzítették a törvénytelenséget.
Anélkül, hogy részletesen bemutatnám a lengyel jogvitát, annak leglényegesebb elemeként az Európai Unió Bírósága arra mutatott rá, hogy a legfelsőbb Bíróság Fegyelmi Kamarájának jogi keretei között nem biztosított az igazságszolgáltatás, így különösen a bírák döntéseinek függetlensége és pártatlansága, azaz súlyosan sérti az Unió joganyagában kiemelt védett független bírósághoz fordulás jogát, amely az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok védelméről szóló Egyezményben rögzített, és amely az Unió minden tagállamában kötelező erővel hatályos.
Az Európai Unió Bírósága kiemelte, hogy az a Fegyelmi Kamara, amelynek tagjait a kormányzópárt képes egyedül kinevezni – ahogyan például a Fidesz-KDNP képes az Alkotmánybíróság, a médiahatóság, a Nemzeti Választási Iroda tagjait stb. kinevezni –, valamint csökkentheti vagy akár fel is mentheti az általa nem megfelelően döntő bírákat, önmagában is olyan felülről történő fenyegetettség, amely a bírói függetlenséget és befolyásolás-mentességet fenyegeti.
Az Európai Unió Bíróságának döntésének ezen indoklása, figyelemmel a precedensszerű döntési folyamatra, komoly lehetőségeket nyit meg az ellenzéki pártok összefogása előtt az orbáni visszaélések Európai Unió jogrendszerével való összeegyeztethetetlen voltának igazolására, mely aztán jogszerű lehetőséget biztosít azok alkalmazásának felfüggesztésére, és helyette az uniós jog alkalmazására.
Összegezve: Véleményem szerint tehát nem valósak azok a jogi kétségek, melyek szerint az orbáni rezsim mai jogi visszaéléseivel szemben nincsen semmilyen lehetősége az ellenzéki összefogásnak, ha nem szerzi meg a mandátumok kétharmadát.
Budapest, 2021. október 27.
