Miről énekel a nyúl?

"Időnk csapása, hogy bolond vezet vakot" (Shakespeare: Lear király)

Lengyel László cikkéhez (Fut a nyúl a mezőn és énekel, Szép Szó, 2021. 10. 30.) fűznék néhány megjegyzést, de előbb két titkot bízok még az olvasóra. Az első: megalakulásának napja óta tagja vagyok a Demokratikus Koalíciónak. A második: amikor öt évvel ezelőtt elhagytam Magyarországot, elhatároztam, hogy a politikai gondolkodásról nem mondok le, elmondom véleményemet, ha szükségesnek tartom, de nem a pálya széléről kiabálok.

Lengyel László jó tulajdonságait – éleslátását, hatalmas műveltségét, stílusát – tekintve a legkülönb politikai elemzők között tartom számon. Tolla azonban gyakran sebesebben forog, mint az esze, ezért előfordul, hogy alulmúlja magát. Például a "Fut a nyúl a mezőn és énekel" elemzésében. A példabeszédből egyértelműen kitűnik, kik vadásznak rá, de kevésbé világos, hogy ki a nyúl és menekülése közben mit énekel. Bár a hasonlat nem szerencsés, nyilvánvaló, hogy Lengyel László az ellenzék győzelmét és az Orbán-rendszer bukását kívánja. De hogyan?

Cikkének első részében kijelenti: Márki-Zay Péter választási előnye, hogy nem Gyurcsány. Ez ugyan alapvető igazság, de a győzelemhez kevés. Olyan, bizonyára kéretlen tanácsokkal látja el, amelyek – szerinte – elősegítik győzelmét. "Az ellenzéki pártok és vezetőik fölött áll (…) a választóktól közvetlenül kapta megbízását." Ez egyrészt nem igaz, másrészt ha igaz lenne, Márky-Zay vereségét biztosítaná. Az előválasztókat elsősorban az ellenzéki pártok mozgósították, a lebonyolításhoz szükséges infrastruktúrát is ők szolgáltatták. Ha Márki-Zay nem az első sorban, de közöttük áll, ha a legkisebb gyanút éleszti, hogy fölöttük és nem velük kíván kormányozni (nem teszi!), régen rossz. Az ellenzéki pártok egyikét sem vezetik félistenek, tetszés szerinti mennyiségben lehet hibát találni, de közös céljukat, a parlamenti demokrácia helyreállítását nélkülük elérni lehetetlen. Illetve lehet, Erdogannak, Putyinnak, ahogy annak idején Salazarnak is sikerült díszletként használniuk, de a miniszterelnök-jelölt és a vele szövetkező pártok egyértelművé tették, hogy az ő Magyarországuk útja nem Keletre tart.

Cikkének második részében fellép az önkezűleg barkácsolt erkölcsi magaslatra, ahonnan vádakat szór és ítéletet hirdet. Szerinte Gyurcsány "célja és érdeke nem Orbán és a Fidesz, hanem az ellenzék többi erejének legyőzése". Mi több, "Gyurcsány arra szervezi és használja a DK-t, hogy vétó-csoport legyen az ellenzékben, amíg kisebbségben van, majd hegemóm, amikor többségbe kerül". Magyarul: Gyurcsány és társai azt tennék partnereikkel, amit Orbán és a Fidesz a hajdani jobboldali koalícióval. A nyuszi, egy másik példabeszédet idézve, csak azt választhatja meg: keresztény-nemzeti bográcsban, vagy sèvres-i porcelán tányérban szolgálják fel.

Nincs okom kétségbe vonni, hogy Lengyel László komolyan gondolja, amit állít. Csak azt nem értem miért pályázik Arthur Finkelstein és Semjén Zsolt babérjaira. Meg sem kísérli, hogy állításait tényekkel bizonyítsa. Ha az elmúlt hónapokban történteket, azaz a valóságot nézem, az ellentéte bizonyítható. A koalíció kötését hosszú viták, alkuk előzték meg, ahogy ez a politikában szokásos, de a végeredmény Dobrev Klára telefonhívása Márki-Zay Péternek. Nem csak győzelmét ismerte el, lojális együttműködést ajánlott.

Lengyel László azonban nem csak a múltat ismeri, hanem a jövőt is. Annak idején Gyurcsányt azzal vádolta, hogy tönkreteszi a Szocialista Pártot. Miután más pártot alakított, amelyet híveivel az ellenzék legerősebb formációjává tett, Lengyel László ismét lelkébe lát, amelyből saját pártja és egyúttal az ellenzék tönkretételének vágyát olvassa ki. Minden azért nem veszett el. Elég, ha Dobrev Klára és a DK tagsága megfogadja segítőkész tanácsait, hátat fordít a közellenség Gyurcsánynak.

És itt megáll az ész. Az enyém, legalábbis. Képtelen vagyok felfogni mitől fortyognak Lengyel Lászlóban ilyen indulatok. Úgy általában, a politikában is, senki sem köteles mást szeretni, vagy akár rokonszenvesnek tekinteni. Manapság már az elemi udvariasság sem kötelező. A cél azonban továbbra sem szentesítheti az eszközöket. Pontosan ez, ami megkülönbözteti a szabadság híveit, a demokratákat a tekintélyelvű és/vagy parancsuralmi rendszerek híveitől.

Lengyel László demokratának, a szabadság hívének tartja és mondja magát. Senkinek sincs joga ebben kételkedni. De ha így van, vajon mi a célja?