József Attila mozgalmi periódusának egyik jellegzetes, de manapság keveset emlegetett darabja az 1931-ben született Párbeszéd című vers (ÖV 2005. II. 132–133.), amely egy „burzsuj” és egy „proletár” párbeszéde „hexameterekben”. A vers 23–52. sora voltaképpen már próza; a szimbolikus dialógus következményeit már narratív próza mondja el. Ezen belül a 23–25. sor a „burzsuj” reakcióit rögzíti, így: „Így sietett el a burzsuj a rendőrségre haraggal, / hozni a csizmás andrisokat, hogy a drága üzembe / sortűz hajtsa a munkások seregét haloványan.” (ÖV 2005. II. 133.). Fölmerül a kérdés, kik ezek a „csizmás andrisok”? Stoll Béla, a vershez írott jegyzetében (ÖV 2005. III. 178–179.) nem tér ki erre, de közli a versnek egy, csak Szántó Judit memóriájában megőrzött változatát (sokáig csak ezt a verziót lehetett ismerni), s ebben is előjönnek az „andrisok”: „Elsietett a burzsuj, hozván az andrisokat, hogy / sortűz hajtsa a munkásembereket haloványan” (Uo. 179.). Judit gyakorló versmondó volt, versmemóriája nem lebecsülendő, nem kizárt tehát, hogy a memóriájában rögzült szöveg pontos. De ha romlott verziót adott is elő, a szóban forgó motívum megőrzése így is árulkodó; az „andrisok” emlegetésének karakterizáló szerepe nyilvánvaló.
A vers mindkét változata arra vall, hogy az „andrisok” rendőrök voltak; a köznevesült személynév voltaképpen a közrendőrök argónyelvi megnevezése: gúnynév. De itt fölmerül egy másik kérdés, miért éppen az András névnek jutott ez a kétes dicsőség? Vagy csak puszta véletlenről lenne szó?
A név már szótárazva van; Zolnay Vilmos és Gedényi Mihály könyve, A régi Budapest a fattyúnyelvben (Bp. 1996) már ismeri. A rendőr náluk András (úr), Andris néven szerepel.
Innen már vissza lehet nyomozni az eredetet. Sinkovics Balázs szíves tájékoztatása szerint e gúnynév az 1890-es években, a Borsszem Jankó című élclapban született meg. A lap, mint Buzinkay Géza, illetve Mary Gluck könyvéből (utóbbi jellegzetes címe: A láthatatlan zsidó Budapest) kiderül, egy egész társadalmi körképet vázolt föl munkatársai teremtette állandó figurákból. Ezek egyike volt Mihaszna András rendőr, akinek figuráját Jankó János találta ki – s mindjárt le is rajzolta. A Borsszem Jankó 1890. október 19-i számában (ez volt a lap 1188. száma!) ott is a rajz: egy lovasrendőr és egy gyalogrendőr, a háttérben pedig egy menekülő „csavargó” figurája. E képhez afféle eligazító aláírás is tartozik, amely Mihaszna András fővárosi m. kir. rendőr monológja: „Kezembe szalajtja egy kárvallott bárzsingos izrahelita az ojtott gámejet. Galléron csípom a ravataly-kerülőt, mer így dukál.” (Ez a kép online is elérhető.) A megrajzolt (s meg is szólaltatott) figura megértéséhez célszerű tudni néhány dolgot. A rajz egy élclapban jelent meg, egy olyan élclapban, amely programját az imitált-túlhangsúlyozott beszédmódok fölidézésével valósította meg. A nyelvi tarkaság, amelyet a lap a szociokulturális karakterizáció érdekében erősen túloz is, a főváros jellegzetessége volt, itt mindenki valahonnan máshonnan jött, más nyelvi idiómát hozott magával. A lakosság nyelvi kiegyenlítődése, a homogenizálódás, az érintkezési viszonyok függvényeként, a századvégen még csak részlegesen történt meg, így mindenki mindenki más számára az idegenség bélyegét viselte magán. Ez a Borsszem Jankóban például jellegzetes zsidó figurákat is eredményezett – s így a vidéki, paraszti eredetű rendőrök is megkapták a maguk idegenségbélyegét, stigmáját. A nem különösebben művelt parasztfiúk a fővárosban a maguk felemás szerepében (a rendfenntartás és az erőszak-alkalmazás e szerepben szükségképpen összeolvad) ambivalens konnotációt nyertek.
E kép a rendőrökről a századfordulóig patriarchális színezetű volt. A társadalmi feszültségek erősödése azonban a negatív karakterisztikát erősítette föl.
A mentális kép átrendeződésének egyik jól megfogható dokumentuma az 1904/05-ös nagypolitikai válság idejéből való. A Pesti Napló 1904. dec. 14-i számában, a Koholmányok rovatban megjelent egy figyelemre méltó politikai kommentár, A darabont levele. Ez a levélformában megírt cikk egy fiktív – „koholt” – levél Szakáll András csendőrőrsvezetőnek címezve, Sós Péter volt csendőrőrsvezetőtől, aki ekkor „képviselőházi őr”-ként, azaz „darabontként” szolgált. Mindketten a falu szülöttei és neveltjei, „szakmájuk” viselkedési kultúrájával. A levél megszólítása: „Kedves Andris”, a szöveg pedig két rendfenntartó észjárásának, ügyködésének karikatúrája.
A szöveg megértéséhez érdemes fölidézni a hátteret is: az 1904. november 18-i parlamenti erőszak reakciójaként december 13-án botrányba fulladt a képviselőház ülése. Ahogy a Pesti Napló másnapi, 14-i vezércikke (Tisza István aratása) írja: „Az ellenzék három hét óta felgyülemlő haragjától és keserűségétől feltüzelve, formálisan kiverte a teremből a parlamenti darabontokat, lerombolta az elnöki emelvényt, összezúzta, összetépte a miniszterek piros bársonyszékét, felborította a miniszteri asztalokat, barikádokat emelt az elnöki feljárók elé, elfoglalta az elnöki emelvényt, és megakadályozta, hogy a ház ülését megnyissák” stb. (Pesti Napló 1904. dec. 14. 1.) A „koholt” levél, mintegy alulnézetből beszéli el ezt a történetet, a képviselőházi őr, a darabont (vélelmezett) perspektívájából. A levél éle természetesen a hatalmi elit, elsősorban Tisza István ellen irányul (az őrt helyettük érik az ütések), de a „képviselő Házi őr” önmagát is jellemzi – a fiktív levelet megkoncipiáló újságíró ítélete szerint: „Lekerült rólam a csendőr egyenruha és fölkerült rám a fekete Kazinczy-kabát”, mondja az őr, de szíve szerint most is csendőr lenne, hiszen, „ezelőtt mégiscsak én rugdostam a cigányt, mivelhogy ahhoz volt mentelmi jogom”. S irigyli régi társát, kollégáját: „odahaza járt az eszem, ahol is, kedves Andris, most vígan élsz, a szölke babád karjaiban és irtod a szocit, mivelhogy jó dolgod van”. Önleleplező adatok ezek. De ha lehet, még ennél is árulkodóbb a levélzáró panasz, amely e darabont rossz közérzetét leplezetlenül mondja ki: „Édes anyámnak Andris ne szólj, hadd higgye szegény, hogy jó sorom van, talán megsegít az isten és hazakerülök nemsokára”. (Pesti Napló 1904. dec. 14. 16.)
A „koholt” levél tehát, akarva akaratlanul elárulja a korszak véleményét a rendőrökről. E kép szerint balekok, hiszen a politikusok helyett őket verik és rugdossák, de ők is megérik a pénzüket: verik a cigányt, irtják a szocit, és ebben a kiszolgálói szerepkörben még jól is érzik magukat. És e kép már élesebb ítéletet tartalmaz róluk, mint amilyet 1890-ben kaptak; az ellentmondások ugyanis élesebben jelentkeztek. E szöveg megítélése pedig már határozottan kritikus hangoltságú.
Az „andrisok” szerepe tehát lényege szerint ellentmondásosnak számított.
A Párbeszédben, 1931-ben, József Attila már nem véletlenül emlegette ezen az árulkodó néven a rendőröket. A „csizmás andrisok” ugyanis nem csak rendőrök voltak, de „lentről” jöttek is, alsóparaszti származékok, akiknek helye tehát egészen máshol lett volna. Munkájuk: maga a tökéletes szociológiai konverzió. A társadalom antagonisztikus szerkezetében, ha csak kiszolgáló apparátusként is, a „másik” oldalra álltak át. Egyik későbbi versében József Attila a lentiek világát, aligha véletlenül, már úgy jellemezte, mint amely „magával kötve, mint a kéve”.
A „csizmás andrisok” ilyen „kévekötők” voltak.
