Ha először az orbáni jogrendszer diagnózisát elemezzük, akkor ki kell emelnünk Vörös Imrét, aki már 2012-ben kimondta, hogy ez nem egy jogállami rendszer. Ugyanis azt kell eldönteni – nem közfelkiáltással, mert azt nagyjából el tudom képzelni –, hogy jogállamban élünk, vagy sem. Ha jogállamban élünk, akkor az Alaptörvény egyenlő az alkotmánnyal. Ha nem élünk jogállamban, akkor az Alaptörvény nem alkotmány. Mi az, hogy jogállam? Fogadjuk el, hogy ez egy gyűjtőfogalom. A jogállamiságnak nincs olyan meghatározottsága, mint sok minden másnak, de a gyűjtőfogalomnak vannak kötelező tartalmai, és ha azokkal nem rendelkezik egy állam működése, akkor nem tekinthető jogállamnak. A jogállamiság ismérveit, vagy elemeit kénytelenek vagyunk több csoportba osztani. Vannak formai és vannak materiális elemei. Ha a formai elemeit nézzük, az abban foglalható össze, hogy az egész jogrendszer és annak szabályai, törvényei és egyéb jogi megnyilvánulásai világosak és egyértelműek legyenek. Nem véletlenül mondom, hogy azt is magában hordozza, hogy a szavak a társadalmi közmegegyezésnek megfelelő tartalommal bírjanak. Hogy az egész rendszernek és részeinek is kiszámítható legyen a működése. Biztosan a formai elemek közé sorolom azt is, hogy – ha lehetséges, akkor – az alapjogok milyen módon korlátozhatóak. Ez is formai kérdés, de van tartalmi megnyilvánulása is.
Nézzük a rendszert materiális megközelítésben. A nagyon sokszor citált Gustav Radbruchra gondolok, aki az igazságosságot vette alapul a materiális jogállam elemeként. Nem véletlen, hogy éppen ma hivatkoznak rá sokan. Az ő munkássága óta már nagyon sokan kitöltötték/kitöltöttük a fogalmat azzal, hogy a munkáiban fellelt igazságosság mindenekelőtt jogegyenlőséget jelent, de magában foglalja a méltányosságot is. Ha ez a két elem nincs benne a pozitív jogban, akkor az csak jognak látszó tárgy, de nem jog, nem egyszerűen igazságtalan jog, hanem nem jog. Azért, mert a jognak a társadalmi rend és az igazságosság fenntartása, kialakítása a feladata. Ha ezt a feladatot ez a rendszer nem teljesíti, akkor az valami más. Itt egy átkötést is lehet tenni. Ha azt mondjuk, hogy jogbiztonság, akkor ez a formai tartalom. Ha azt mondjuk, hogy igazságosság, akkor ez a materiális tartalom. Ezek nem választhatóak ezek el egymástól. A történelemben ez bebizonyosodott, hála Istennek néha nem annyira hülye az ember, mint amennyire látszik. Ha a jog igazságtalan, akkor azt nem fogja elfogadni, eltűrni, mert előbb vagy utóbb a jogbiztonságot is megszünteti. Ez tulajdonképpen megnyugtató.
Azért szoktuk Radbruch példáját elő hívni, mert amikor 1945-ben megbukott a miénknél azért borzalmasabb nemzetiszocialista rendszer, jöttek a rendszert kiszolgáló csibészek és azt mondták: mit keres itt a bíróság, miért akarják elítélni őket, hiszen nemhogy azt csinálták, amit szabad volt, hanem még dicséretet is kaptak érte. Akkor valamit kellett ezzel tenni. Előttem van Radbruch képe: az ember, aki egy töltőtollal a kezében kétségbeesetten ült íróasztala mögött, és azt mondta magának, hogy ő addig nem áll fel, amíg erre valamilyen megoldást nem talál. A Rabruch-formulának – ami egy egész rövid kis munka – az a lényege, hogy a jogállam alapvető tartópillére a pozitív jog, ha írott jogról, kontinentális jogról beszélünk. Ez szent, ez nem hágható át és meg, csak akkor, ha igazságtalan. Radbruch érezte, hogy az igazságtalan kifejezés relativizálná az egészet, ezért hozzátette, hogy igazságtalan az a jog, amelyből az igazságosságra való törekvés is hiányzik. Így már nem relativizálható. Mivel a fasizmus után vagyunk, ezért hozzáteszi, hogy az igazságosságra való törekvés természetesen megállapítható akkor, ha nincs jogegyenlőség. Nincs jogegyenlőség a zsidók számára, s mehetünk tovább, más csoportok számára sincs. Ez oldotta meg a nyugatnémet alaptörvény és büntető igazságtétel problémáját 1946-ban, sokáig, még az NDK megszűnésekor is ezt használták. Ma úgy mondjuk – ő akkor még nem mondhatta –, hogy ilyen esetben a természetjog, vagy a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait kell alkalmazni. Ez helyettesítheti és írhatja felül az írott jogot. Tehát azt kérdezi magától a rendszer vizsgálója: az írott jog igazságtalan vagy sem, s ha igazságtalan, akkor meg kell keresni, hogyan s mivel írom felül, s akkor tulajdonképpen rendet tudunk tenni.
Nekünk annyival jobb most a helyzetünk, hogy a valaha még létező alkotmányunkba, a már megboldogult Alkotmánybíróság nagyon szép határozata alapján bekerült az, hogy a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai – a szuverén minden cselekvése nélkül – a belső jog részét képezik. Ez benne van ebben az Alaptörvényben is. Azt valahogy szeretném vitatni – a jelen lévő jogászok közül van, aki nem biztos, hogy egyetért velem -, hogy a hatalommegosztás és a demokrácia a jogállamiság tartalmi eleme lenne. Úgy közelíteném meg, a jogállamiság tartalmából a legfontosabb, hogy az állam egész működése az emberi méltóságot, a szabadságjogokat, a jogegyenlőséget célozza. Mint ahogy a büntetőjogban a tényálláson kívül van a társadalomra való veszélyeztetettség, de anélkül nincs semmi. A hatalommegosztás talán nem tartalmi eleme a jogállamiságnak, hanem ezen tartalmi elemek tényleges biztosítéka, ha van hatalommegosztás és ha van demokrácia. Nagyon leegyszerűsítve: a nép akaratának ténylegesen megfelelő működés lelhető föl a parlamentben. Ha megjelenik, hogy a közhatalom forrása a nép. Tehát ha ez a két elem megvan, akkor reményünk van arra, hogy az adott országban a jogállami értékeket biztosítják. Ha ez elveszett, akkor baj van.
Ha végiggondolom az általam ismert történelmet, akkor később jelentkezik a jogállam tartalmi (az emberi méltóság és a többi) elvesztése, mint a hatalommegosztás elvesztése. Tehát a hatalommegosztás és a demokrácia nemcsak azért lényeges, mert biztosítja ezen jogok tényleges megvalósulását, sérthetetlenségét, hanem azért is, mert lakmuszpapírként előre mutatja, hogy nagy baj lesz, el fognak veszni az emberi jogok. Ha ez a két elem elveszett, akkor minden elveszett. Kérdés, hogy ez mikor csorog le a tényleges működés szintjére, tehát mikor kezd elveszni az emberi méltóság tisztelete, mikor vész el a szabadságjogok biztosítása és így tovább. Hogy a hatalommegosztás elvesztése nagyon nagy baj, kifejeződik – szégyellem, hogy erre hivatkozok – az Alaptörvény C cikkének 2. bekezdésében. Ez a Vörös Imre által írottak lényege. És ez szóról szóra ugyanaz, ami az Alkotmány 2. szakaszának 3. bekezdése volt. Ami emberi nyelvre lefordítva úgy hangzik, hogy a hatalom kizárólagos birtoklásával szemben mindenki köteles – köteles, tehát nemcsak jogosult – fellépni.
Hogyan viszonyul ehhez az ország? 2009-ben a vezetőnk a Balaton mellett azt mondta, hogy „centrális erőteret” akar kialakítani. Ekkor minden józan ember, köztük én is, nagyon rosszul lett. Azt hittük, csak történik valamilyen csoda, s nem így lesz. Csoda nem történt, annyira nem, hogy 2011-ben létrehozták az Alaptörvényt. Azt gondolom, hogy az Alaptörvény közjogilag érvénytelen – végig lehet venni az elemeit, hogy miért. Nem közjogi kérdés, de egy alkotmány nem jöhet létre két hét alatt. Van egy legenda, hogy ez hol íródott, egy okostelefonon, Ipad-en, de ez most mindegy, az biztos, hogy egy nagyon szűk kör csinálta. Nem volt alkotmányozás. De a formális szabályokat sem tartották be az egész létrejötte során. Volt egy bizottság, ami addig dolgozott, amíg hagyták, aztán elzavarták. Fel szoktuk hívni a figyelmet, hogy az 1949. évi XX. törvényre hivatkozik, majd kimondja néhány szakasszal arrébb, hogy az érvénytelen, de önmagát mégis ez alapján származtatja. Tehát vannak vele ilyen bajok, de nem ettől nem szeretjük.
2009-ben volt tehát a centrális erőtér, 2011-ben pedig ez az alkotmányhelyettesítő irat. Milyen útelágazások voltak? Azért nevezem útelágazásnak, mert haladunk előre, s lehet "jobbra" és lehet "balra" menni. Mi mindig balra mentünk. Ha megnézzük, az Alaptörvény módosítására kilenc alkalommal került sor, ami önmagában nagy baj. Amikor az alkotmánybírósági határozatok megsemmisítettek valamit, azt a hatalom beemelte az Alaptörvénybe. Ha semmi más, csak ez mutatná – de aztán mutatja később –, hogy mire becsüli a hatalommegosztást, mire becsüli az alkotmányt, mire becsüli az Alkotmánybíróságot. Ha nem tetszett neked, akkor beemelem. Ilyen, nem lényegtelen elemeket, többet ismerünk. Minden, ami zavaró a kormányzásban és nem alkotmányos szinten van, azt oda beemeli. Így következett a negyedik módosítás, ami jogászok számára határátlépés volt, mert a hatalom kimondta, hogy az Alkotmánybíróságnak az alkotmány beltartalmához semmi köze, azt "úgy módosítom, ahogy akarom".
Nemrég azt mondta Magyar Bálint, ha a ius primae noctis (az első éjszaka joga – a szerk.) benne van, akkor benne van, várjuk meg, amíg lesz kétharmad, s akkor majd kivesszük. Hogy az Alaptörvény a jogegyenlőség őrzésére alkalmatlanná vált, arra a legjobb példa a hajléktalanság megtiltása az alkotmányban. Egyre több a kétharmados törvény, most harminc, vagy még több van. Olyan dolgokat szabályoz kétharmados törvény, amiket miniszteri rendeletnek kellene. Néha kiszól ez az ember, a vezér a burokból; 2011-ben a Kronen Zeitung-ban azt mondta, hogy „a kétharmados törvény nagyon jó, mert meg akarom kötni a következő kormányok kezét”. Nem tudom, hogy kellene-e rá vigyázni, hogy ne szóljon ki. A legnagyobb baj, hogy az ellensúlyt – amire most készakarva nem a jogilag helyes szót használom, mert különböző intézmények jönnek ebben össze: Alkotmánybíróság, Kúria, Legfőbb Ügyészség, Költségvetési Tanács, Állami Számvevőszék, Magyar Nemzeti Bank – szolgáló intézményekbe, vezetőként és testületi tagként, mindenüvé többé vagy inkább kevésbé hozzáértő, de nagyon hűséges embereket helyeztek el. Volt egy pici hiba a legfőbb ügyésznél, amit most kiküszöböltek: valahogy elfelejtődött, de azért jobb, ha kétharmaddal szabályozzuk a leváltását.
Az akadályokat, amelyek egy jogállam visszaállításához szükségesek, alapvetően három elemben lehet látni: az Alaptörvényben és a kétharmados törvények létében, illetve az ott lévő vezetők személyében.
(A Pénzügykutató Zrt. október 15-i, visegrádi konferenciáján elhangzott elhangzott előadás leirata. Bárándy Péter szövegét terjedelmi okokból két részben közöljük, a következő rész a Szép Szó november 20-i számában olvasható)
