Hogy mennyire gyűlöltem én a rendet! Mármint azt, amiért folyton nyaggattak gyerekkoromban. Mert képzeljék csak el, épp más világok ormait hódítottam meg képzeletben, épp nagy serleget vettem át valamilyen díjátadón, megváltottam a világot a saját kicsinyességétől, erre bejött apám, és közölte, hogy már megint nem raktam el a pizsamámat. Hát ki ne tudna ölni ilyenkor?
Meg voltam áldva, mert két, úgymond pedáns ember gyermekeként kezdtem el botladozni a világban. Anyámról csak azért nem írom le, hogy rendmániás volt, mert aztán megismertem a nejemet, akivel e tekintetben csak kevesen vehetik fel a küzdelmet. Ha láttak már valakit fogkefével dörzsölgetni a csaptelep nehezen hozzáférhető részeit, hogy ne legyen vízköves, akkor talán értik a probléma lényegét. Akkoriban mindenesetre börtönként éltem meg a rendet, mert mint minden kamasz, úgy én is átláttam a saját magam teremtette káoszt. Vagy legalábbis nem zavart. És nagyon sokáig. Rémtörténeteket mesélhetnék az egyetemistaként beáztatott, majd napokra ottfelejtett zoknikról, vagy arról a módszerről, hogy a széken egymásra pakolt, egyszer már hordott ruhák tekintélyes halmát, amikor a tiszták már elfogytak, egyszerűen megfordítottam, s így kezdtem el ismét felvenni. Valahogy más volt akkoriban fontos, mint az időben elmosogatott tányér vagy a vasalt ing. Két helyen volt csak igen szigorú és megfellebbezhetetlen rendszer: a könyvek és kazetták között. Utóbbit műfajok és előadók szerint állítottam hadrendbe, de az újságíró-iskola felhőtlen napjai idején volt egy sor a romantikus és célszerű együttlétekhez is. Csakhogy – megtörve a varázst – ne kelljen sötétben kutakodni egy kis bátorító háttérzene után.
Akkoriban még művésznek hittem magam, aki nem mások, leginkább kispolgári rendjében, hanem csak a maga által teremtett kozmoszban hisz. Ahogy Mrozek Forradalma is akkor teljesedik ki igazán, amikor az elbeszélő a szekrényben kezd aludni – állva. Kényelmetlen piszkosul, de legalább nem unalmas. És ez akkor mindennél fontosabb volt. A gének és az idő kereke viszont valahogy úgy van kalibrálva, hogy az évek múltával a kényelem és a rend szeretete is megérkezik a romló szem és a ziháló lélegzet mellé. Ma már nem az apokalipszis jut eszembe, ha a lakásunk sterilen csillog, és nem kezdem el vadul forgatni a szemem, ha le kell vetni a cipőt az előszobában.
Békés eltunyulásom legfőbb bizonyítéka volt, amikor tavaly beruháztunk egy automata porszívóba. Artúrnak neveztük el, mert ő is beszél hozzánk, senki nem tudja olyan határozottan, mégis szolgálatkészen mondani, hogy: „A töltés elkezdődött!” És még zenél is hozzá. Mágikus pillanat volt, amikor nekiállt előbb porszívózni, majd felmosni, mi pedig a kanapén, felhúzott lábakkal figyeltük az ügyködését, megfontolt térülését-fordulását, amikor tereptárgyba ütközött. Leginkább az egészre egyedül neheztelő macskába, aki eleinte az istennek sem akart félreállni az útjából.
Ma már Artúr akkor is dolgozik, ha nem vagyunk otthon, a megbeszélt időben elindul, suvickol és portalanít. Ám vele egyidőben más erők is elkezdtek munkálkodni a családban, hogy az egyensúly ne boruljon fel. Dusi ugyanis tévedhetetlenül belépett abba a korszakába, amikor ha két napig nem nézünk a szobája felé, akkor a zsíros televényből dzsungelszerű világ sarjad ki, amelyben csak harcedzett szakértők képesek ösvényt vágni. Ráadásul az ő szobája műhely is, manufaktúra, ahol mindig készül valami: Vasember álarca, az új Csillagok háborúja epizód filmes díszletei vagy épp egy festmény Van Gogh módra. Így aztán a jó esetben már kiszáradt tubustól a kartondarabokon át a hajlított drótig bármire rá lehet lépni a sötétben. Alapszabály például, hogy semmit sem dobunk ki, aminek már valamilyen formája van, mert ha rosszul csináljuk, akkor pár nap múlva a lenti konténerből kell visszaguberálni, mert anélkül az alkatrész nélkül leáll a forgatás, elvész a szupererő, a világot pedig nem lehet többé megmenteni.
Csodálkozva veszem észre magamon, hogy ilyenkor mennyire nem segít rajtam a múltba révedés. Erőnek erejével próbálom felidézni a régi gyűlöletet, látom magam apámként a saját szobámban rendet rakni, mégis újra és újra nekiállok. Néha két zsáknyi szeméttől (félresikerült maszkok, repülők és űrhajók, találmányok verziói és roncsai) szabadítjuk meg a birodalmat, ám a győzelem csak átmeneti. A diadal sekélyes. És tudom, hogy ezt a sekélyességet is vissza fogjuk sírni, hiszen már most egyértelmű a kérésbe csomagolt parancs: hagyjuk békén, zárjuk be az ajtót. Kilincsre! Ezt mindig hozzáteszi, nyomatékkal, rést sem engedélyezve, ahol a szülői kíváncsiság még besurranhatna. Hétéves, de ebben már kész kamasz.
Nem így képzeltem én a rendet, sóhajt fel bennem a költő, amikor engedelmesen behúzom magam mögött az ajtót, és szárazon kattan a nyelv. És akkor ülünk az Artúr révén kisuvickolt nappalinkban, és lélegzet-visszafojtva figyelünk, hogy mi történik odabent. Hogyan szabadul el az ajtó mögött a gyermekkor tündérszörnye, hogyan születik idea és szemét, szellem és selejt. És várjuk, hogy elhangozzon a megváltó szózat: Bejöhetteeek!
