alkotmányozás;Kentaurbeszéd;különleges jogrend;igazságtétel;kétharmad;

2021-11-20 12:00:00

Alkotmányos jogállam és büntető igazságtétel 2.

Az akadályokat, amelyek egy jogállam visszaállításához szükségesek, alapvetően három elemben lehet látni: az Alaptörvényben és a kétharmados törvények létében, illetve az ott lévő vezetők személyében.

Különleges jogrend

További útkereszteződések: a migrációs mozgás és a világjárvány. Hogyan illeszkedik ezek kezelése az egységes folyamatba, ami kezdetben, 2009-ben eldöntetett a centrális erőtérrel, amelynek a tökéletes megvalósítására törekszenek: a kizárólagos hatalomgyakorlás kristálytiszta előállításába? Erre nagyon jó példák a migrációs mozgás és a világjárvány. A migrációs mozgásra hoztak egy olyan szabályozást a katasztrófavédelmi törvényen belül, ami egy különleges jogrendi jelenség: a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetre 2017-ben törvényt alkottak. Ezt hathavonta meghosszabbítják, noha soha a törvény rendelkezéseiben felállított feltételek nem álltak fenn. Ez senkit sem zavar. Mi ez a törvény? Nem akármi: bejöhetnek a lakásomba, kiküldhetnek onnan, követhetik a mozgásom, de meg is tilthatják azt, a kapcsolataimat megszakíthatják, az országból való ki- és belépést megtilthatják, sőt, az országon belüli mozgást is akár. Még ennél is sokkal súlyosabb alapjogi korlátozásokra jogosít fel a törvény: kicsodát is? A kormányt!

Amikor a járvány kitört, akkor az öt különleges jogrendből kiválasztották a veszélyhelyzetet, amit gyorsan elrendelt a kormány. Alapja nem volt erre, mert ez ipari katasztrófák és természeti csapások idején rendelhető el. A járvány egyik sem, amivel az a baj, hogy a hatalom mégis elrendelte. Tehát a saját Alaptörvényének a szabályait is megszegi a kormány, mivel az eszközrendszere járványkezelésre nem alkalmazható. De mégis elrendeli! Mit lehet a veszélyhelyzet során tenni? Törvényeket megváltoztatni, törvényi rendezést igénylő szabályokat kormányrendelettel meghozni, alapjogokat megváltoztatni; majdnem mindent meg lehet tenni. Bizonyos büntetőeljáráson belüli jogokat nem lehet módosítani, nem lehet emberkísérleteket folytatni, de a többi alapjog, a szabad mozgás, a véleménynyilvánítás joga, a gyülekezési jog mind korlátozhatóak. Ráadásul a rendes mértéken felül korlátozhatóak. És egyéb rendkívüli intézkedéseket tehet a kormány, írja a jogszabály. Nem tudom, hogy miket, de megtehet. A szabályozás azért mégiscsak egy kicsit az Alaptörvényből származik, ami megbocsáthatóbbá teszi a létét. Kimondja azt is, hogy a rendeletek 15 napon át érvényesek. Igen ám, de hoztak egy felhatalmazási törvényt – legalább arra lehetett volna vigyázni, hogy más legyen a neve –, ami ezt meghosszabbítja az idők végezetéig, ha a kormány úgy akarja. Majd 2020 nyarán ezt a veszélyhelyzetet egyszer csak megszüntette. Azon a napon, amikor ezt megtette, hozott egy átmeneti rendelkezést, amelybe a veszélyhelyzeti rendeletalkotással meghozott, számára értelmes elemeket egyetlen kazalban törvénnyé emelte, s ezzel örökre beírta a könyvbe. Azóta megint elrendelték a veszélyhelyzetet, ismét létezik.

De a kettő nem volt elég, kellett nekik egy harmadik is. 2020 nyarán az egészségügyi válsághelyzetet is bevezették, úgyhogy most már három különleges jogrend van, amire a Földön nincs példa. Aki hozzájut a hatalomhoz, az innentől azt tehet, amit akar. Hivatkozhat az egyikre vagy a másikra, akár a harmadikra: válsághelyzet van, azt teszek veled, amit akarok. Mindhárom kvázi különleges jogrendi intézmény – amelyből kettőnek nincs alkotmányos talapzata – fölülírhatóvá teszi a törvényeket, alapjogot korlátozhat, rendkívüli intézkedések meghozatalára jogosítja fel a kormányt. Ami Vörös Imrének, mint megveszekedett szakállas civilnek a nünükéje – s ebben igaza van –, hogy a honvédelmi törvényt is módosították, s most abban a boldog tudatban mehetünk az utcán, hogy velünk szembe igazoltatásra is feljogosított, képzetlen kiskatona jön harminc éles lőszerrel. Ez képileg is leírja, hogy hol tartunk. Tehát azt lehet mondani, hogy a teljes jogrendszer ellentétessé vált a jogállamiság szubsztantív elemeivel, az alkotmányossággal és az Európai Unió követelményeivel. Vagyis eljutottunk a kizárólagos hatalombirtoklásig. Ez a diagnózis azt gondolom, nehezen vitatható.

Másnap

Mi van másnap? Létezik az Aranybullától mostanáig az a bizonyos ellenállási jog. Az a baj ezzel, hogy az Aranybulláról nem tudjuk, mire jogosít fel. Ellenállhatunk. Hogyan? Ezen lehet most elgondolkodni. Azt lehet látni, hogy ez a túlfűtött, már nem jogállami szerkezet egy olyan alagútba vágtat be, amely egyre szűkebb, s a falak valahol valószínűleg elérik az űrszelvényt. A két fal pedig micsoda? Az egyik az Európai Unió, a másik pedig lehetünk mi magunk az ellenállási joggal. De mit jelent a mi lehetőségünk? Azt nem szeretem a mai politikai beszédben, hogy mindenki annak a meggyőződésnek ad hangot, hogy győzni fog, de nem kétharmaddal. Nem tudom, hogy ezt hogyan lehet kiszámítani, különösen egy olyan instabil választási törvény mellett, ahol bármi megeshet. A magam részéről nagy különbséget látok győzelem és nem győzelem között, de kétharmad és nem kétharmad között nem. Igyekszem magamban is elmosni a nagy különbséget. Azért nem látok olyan nagy különbséget – s azt hiszem, hogy ebben mindannyian megegyezünk –, mert az új alkotmányt nem szabad a Fideszhez hasonlóképpen létrehozni. Akár van kétharmad, akár nincs. Az alkotmányozási folyamatot Fleck Zoltán szépen leírja, hogy a klubok és a szakmai körök hogyan szövik meg a szálakat, hogy innen oda átlépjünk, hogy minél több ember kinyilváníthassa a véleményét a majd megszövegezendő alkotmányról. Rengeteg technika van rá, mindnek az a lényege – legyen szó akár alkotmányozó nemzetgyűlésről –, hogy „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy csillag megy az égen, ugy érdemes”. Egy új alkotmányt ilyen módon kell megcsinálni és úgy kell elfogadni – valószínűleg valamilyen típusú népszavazással megerősítve.

A különbség a két győzelem – a kétharmad vagy a feles többség – között azért megvan, s ezen próbálnánk átsegíteni magunkat egy országgyűlési határozattal. Ha az alkotmányosságot nézem, annak az elveszítését, illetve rendbetételét, akkor ez nagyon jó. De nem csak ez a szemlélet létezik, van még a pozitivista jogi szemlélet is, amely azt követelné meg, hogy ez a romos jogrend, a romos szabályozás képezze a bázisát annak, amivel megszüntetjük. Nos, ez biztosan nem megy. Ezért keresünk mindenféle őrült ötletet. Az egyik ilyen az országgyűlési határozat, amelyben kimondaná az Országgyűlés, hogy átveszi az Alkotmánybíróság szerepét, mert ő áll a legközelebb a néphez, minden közjog eredőjéhez. A parlament megsemmisítené az Alaptörvényt olyan módon, ahogy ezt az Alkotmánybíróság szokta: bizonyos részei rögtön hatályukat vesztik, bizonyos részei meg majd akkor, amikor az új alkotmány létrejön, mert valami szabályrendszer azért kell. A határozat a kétharmados törvények létét megszüntetné és a jogrendszer felülbírálatát rendelné el. Ez egy sokéves munka, a jogállamot gyakorlatilag újból kellene alkotni. Megint oda jutunk, hogy mindezt nem lehet megcsinálni, mert ott van Alkotmánybíróság és a többi intézményvezető, akik a helyükön ülnek 10-12-16 éven keresztül.

Ha már egyszer elszabadultunk gondolatban, akkor elszabadulhatunk annyira is, hogy akit az Országgyűlés választott tagként mondjuk az Alkotmánybíróságba, vagy valamelyik intézmény élére, annak a működését függesszük fel, valamit csináljunk vele. Vagy elindulunk ezen az úton, ha lehet, s akkor ez lenne a befejező aktus, vagy egerészünk reménytelenül a romokon. Az nem jogkérdés, hogy melyik döntés milyen ellentétet szülne. Azt mondják, hogy akkor polgárháború lenne. Remélem, hogy nem. Ugyanilyen esély van arra, hogy kimennek az utcára azok, akiknek otthon kellene maradniuk, akkor is, ha azt észleli a vágyottan bukott társaság, hogy nem tudunk kormányozni, hogy tehetetlen a kormány. Miért ne mennének ki az utcára?

Végül kérdés, hogy az Európai Unió hogyan viszonyulna mindehhez. Miről is van szó? Arról, hogy azt akarjuk felszámolni, amit az EU az utóbbi évtizedben gyűlölt, amit az Unió számon kér(t). De azon a módon nem lehet, ahogyan az uniós igazságügyi szervek szeretik. De az Európai Parlament és az Európai Bizottság valószínűleg szeretné, ha új jogállamot teremtenénk. Szeretetének az útját nem az újak iránti elfogultsága, hanem a régiek nélkülözhetőségének a tudata határozná meg. Három vagy négy év múlva esetleg a Európai Bíróság elmarasztalna minket. Ez legyen a legnagyobb bajunk.

Elszámoltatás

Végül van az elszámoltatás. Az a megoldás, amit az eddigiekben próbáltam vázolni, alkotmányos, de a másik pillér a jogbiztonság, az írott jog azért sérül. Ez nem engedhető meg ott, ahol a természetes személyek a közvetlen címzettek, ott a jogállamiság minden eleméhez az én ízlésem szerint ragaszkodni kell. Ez a bizonyos vágyott elszámoltatás, hogy bilincsben vezessék el őket, vegyék el a vagyonukat. Nem szeretném, ha így lenne. Magunk miatt, nem miattuk. El lehet számolni úgy is, hogy a polgári jog szabályait a szerződésekben betartották-e, vagy sem. Ezeket meg kell nézni. Biztos, hogy lesz egy csomó olyan eset, ami fennakad a szitán. A vagyon- és a pénzügyi elszámoltatást végig lehet vinni. Nem úgy, mint régen, amikor a virágbódés eladta a Suzukiját – nekem ez a történet a nünükém –, és vett egy újat, amire rögtön ráugrott az akkori APEH, hogy miből? Valószínűleg nem így kellene. 

Név szerint tudjuk, hogy kikről van szó. Van a büntetőjogi elszámoltatás, ami eddig sosem sikerült. Mindig bonyolult bűncselekményeket keresünk, a lényeget szem előtt tartva, miszerint ellopták a pénzt, korruptak, gazemberek, nem úgy kezelték a rájuk bízott vagyont, ahogy azt kell – hűtlen kezelés, korrupció, csalás, csődbűncselekmény. Ez négy szakértővel, harminc jogásszal, hétéves eljárás, és még mindig nincs ítélet. Azt egy egyszerű tényállást kell keresni, aminek alig vannak elemei, amelynek a történeti tényállása – tudniillik, hogy mi történt – nagyon könnyen fülön csíphető. Ilyen a hivatali visszaélés. Borzasztó egyszerű. Van egy célzata az illetőnek, hogy előnyt szerezzen valakinek. Nem magának, mert az akkor már vesztegetés. Én – a hivatalnok – csinálom a cselekményt, amitől Mészáros Lőrinc gazdagodik. Vagy valakinek hivatali tevékenységemmel hátrányt okozok. Ezek nagyon könnyen követhető dolgok, ehhez nem kell szakértő. Az előny az, hogy jobb utána, mint előtte, a hátrány az, hogy rosszabb utána, mint előtte volt. Az elkövetési magatartások nagyon elasztikusak és nagyon könnyen fülön csíphetőek: a rá vonatkozó szabályokat, a kötelességét megszegte, a hatáskörét túllépte, és egyébként visszaélt a hivatali hatalmával, ami az is lehet, hogy a hivatal kölcsönözte tekintélyével élt vissza valaki.

Talán ez lenne az a bűncselekmény, amivel indítani kellene a büntetőjogi számonkérést. Ennek több haszna lehet. Az egyik maga, hogy elindulhat egy büntetőeljárás, s nem hét évig tart. A másik, hogy az eljárás közben talán kiderülne, hogy az előnyt magának kérte, s akkor már rögtön egy vesztegetésről van szó. A harmadik jó tulajdonsága ennek az, hogy ezzel bármelyik kis hivatalnokot meg lehet találni. Kialakítottak a büntetőjog eljárásban egy üzleti alkut – amit én utálok –, amit, ha már van, akkor használjunk erre. A kis jegyző, vagy akárki szabadulni tud, ha feljebb mutogat, s akkor talán meg lehet találni azt, aki már nem olyan kicsi hal, mint ő. Azt gondolom, hogy a számonkérésnél nem szabad ennél drasztikusabb módon indulni. Korábban mindenki visszapattant a falról, mint a kos, mindig a nullához konvergált az eredmény. Ha egyáltalán odajutunk, remélem, hogy ezzel a technikával több kellemetlenséget lehet okozni a most meggazdagodott tolvajembereknek, mint a múltbeli kormányváltásoknál ez sikerült/vagy nem sikerült.

Státuszomból, múltamból és jelenemből adódóan elfogult vagyok. Bízom abban, hogy a nyomozóhatóságokon, az ügyészségeken és a bíróságokon is zömével tisztességes emberek vannak. Ez a tapasztalat. Ezek az emberek szenvednek attól, amit most csinálnak. Tehát a fölöttük álló kényszert kellene eltakarítani, s szerintem pillanatokon belül tennék a dolgukat, valószínűleg jó kedvvel.