Legszívesebben feladnék egy hirdetést. Nem túl válogatós, sok potenciállal rendelkező, időnként hálára is kapható alkalmazott keresi a maga megértő, széles eszköztárú főnökét. Nem, nincs ebben semmi metafora, és még kevesebb fülledtség. Itt a szó szerinti értelem játszik.
Egy ideje szabadúszom megint, plusz a saját vállalkozás a nejemmel, a folyton éhes és a törődés hiányát azonnal büntető honlapunkkal, s valamelyik reggel némi sóvárgás támadt bennem egy főnök iránt. Mert ilyenkor ezt a szerepet is én játszom magam előtt, de ez nem túl jó, mert én ismerem az összes stiklimet, tudom, hogy milyen dumával szeretném megúszni a munkát, mivel bújnék ki a kellemetlen feladat alól, és pontosan érzem, ha maradt még bennem egy kisajtolható cikkecske, és akkor már ülök is rá a saját nyakamra. Az meg már tényleg skizofrén helyzet lenne, ha beosonnék a fürdőszobába, hogy önmagam, ezt a lelketlen hajcsárt kezdjem szidni vérben forgó szemmel. Mire való a főnök, ha nem erre?
Az iskolában nem tanítják, így az ember jó sokáig nem is sejti, hogy a szülei, egy-két tanára vagy osztályfőnöke után a főnöke lesz az egyik meghatározó személy az életében. Egy feleség szex nélkül. Egy báty a vérség nélkül, viszont az erőfölény minden lehetséges változatával. És ehhez is legalább annyi szerencse kell, mint az igazán nagy szerelmekhez, akik megbújnak a tömegben. Bizonyos szempontból nekem könnyű dolgom volt, mert diktatúrában nevelkedtem, a mindenható atya árnyékában, a hierarchia alá- és fölérendelése már akkor lerakódott bennem, amikor azt sem tudtam, hogy az mi fán terem. De ez sem teljesen igaz. Mert a gyerek- és kamaszkor védettséget adott, s bár a Géniusz mindenhol feltűnt, ott virított a tankönyvek első oldalain, a hivatalok falain, a felvonuláson, valahogy mégis elvont maradt. Nem tolt le, nem beszélt határidőkről.
Az első főnököm például kéjjel javítgatta, pirosozta be a közlésre váró cikkeimet. Bár már voltak számítógépek, ő így szeretett dolgozni, papíron, hogy nyoma maradjon. És úgy tűnt, semmi sem tölti el nagyobb élvezettel, mint amikor felborult a fekete és piros szavak aránya, az utóbbiak javára. Úgy éreztem, kiheréltek. Kiszívták a szövegeimből az éltető erőt. Lehet, hogy szabatosabb, kerekebb, fogyaszthatóbb lett a végeredmény az újságban, de én a korrektúrában ragadtam, kihúzva. Az igazi főnököm, a főszerkesztőm viszont igazi bohém volt, senkit se láttam még, aki ennyire tudta volna, hogy miként kell levezetni a gőzt egy-egy fáradt nap után, amelyet befontak a világ ostoba vagy épp érdekes hírei. Ő volt a jó rendőr, a helyettese meg a rossz, aki nyelvileg – és egyébként is – kordában tartotta a színes társaságot. Én meg őrlődtem a két malomkő között.
Nem tudom, hova fajult volna a dolog, ha nem megy időben nyugdíjba. Saját tehetségem árnyéka lettem, a levágott hajú Sámson, aki kókadt jelzők között kóborol, és már ölelkezés közben is arra gondol, hogy miként kell helyesen papírra vetni a már nem is annyira pajzán gondolatait. És komolyan felmerült bennem az is, hogy abbahagyom, nem nekem való a zsurnalizmus, meg egyáltalán: az írás. Huszonéves voltam, és imádtam végletek között szédelegni. Ha ma futnám át azokat a szétjavított cikkeket, vélhetően sok esetben igazat adnék neki (pláne, hogy közben én magam is szőrösszívű szerkesztő lettem), s talán még azt is érteni vélem, hogy az ő részéről mindez talán jelzés volt: azért vett ilyen komolyan, mert volt mit komolyan venni. Magyarán: terelgetni próbált a pongyolaságok felől az önmagára mindig szigorúan tekintő profi író irányába. Mert ez is mesterség: tanulható, folyton fejleszthető, alakítható. Csak hát az alázatot tanulja meg a legnehezebben a saját maga körül keringő tollforgató.
Azóta számos főnököm volt. Olyan, akivel csak néhány példányban megjelenő szamizdatot is szívesen szerkesztettem volna a Kreml alatt, és olyan is, akit bár tiszteltem, de soha nem volt képes inspirálni. Volt olyan, akitől tartottam, mert az éles hangulatváltásai miatt soha nem lehetett racionális döntést hozni, és olyan is, aki úgy élt, mint egy svájci óra, viszont háromévesen látták utoljára mosolyogni. Más meg mindenen csak nevetett, még akkor is elmondott egy viccet, amikor közölte, hogy nem tartanak igényt a munkámra.
Most meg vágyakozva gondolok rájuk. Hiszen egyik sem volt olyan rossz, mint ez a néma párbeszéd magammal. Pedig most legalább nem kell azon gondolkodnom, hogy vajon a politikai kapcsolataim miatt kerültem-e magam fölé; nem kell a kedvemet lesnem, hogy meg merjek szólalni a gyűlésen. És főként hiányoznak a váratlan ötletek és kihívások, amelyek nem hagytak eltunyulni. Meg a dicséret, bár azért néha vállon veregetem magam.
Szóval kellene egy jó főnök. Nem olyan, aki odafentről irányít, és nem olyan, aki idelent nyom el. Valami köztes állapot. Akivel össze lehet kacsintani, aki szabadságra küld, ha fáradt vagyok, és beszél a fejemmel, ha túl sok az alibimondat a cikkben. Talán az olvasó tekintete. Aki megértő, írás közben nem feszélyez, és tud bánni az elkámpicsorodásaimmal. De hol adhatnék fel egy ilyen hirdetést?
