– Első NB I-es mérkőzésén, a Honvéd–FTC rangadón Nyilasit őrizte. Hogy' ment?
– Tibi nem szerzett gólt, de nem voltam boldog. A meccs ugyanis egy-eggyel zárult, és négy perccel a vége előtt egyenlített kedvenc csapatom, a Fradi. A döntetlennek pedig sosem lehet örülni.
– Jól hallottam: kedvenc csapata az FTC?
– Gyerekkoromban az volt, főleg Varga Zoltán miatt. Apukám is a zöld-fehéreknek szurkolt, ám mindig azt mondta nekem: – Úgy tanulj meg fejelni, ahogyan Mészöly Kálmán! Nem sikerült, viszont huszoneggyel többször voltam válogatott, mint a világklasszis középhátvéd. A hajam miatt mások is a Szőke Szikla utódának mondtak. Nem állítom, hogy az lettem, de mindjárt az első NB I-es évadomban aranyérmet kaptam. A Honvéd huszonöt év után nyerte el újra a bajnoki címet, Tichy Lajos bácsi, az edző még játszott ötvenötben, az előző diadal idején.
– Lajos bácsi?
– Még ma sem áll a számra, hogy Lajos. Annál sokkal jobban tiszteltem őt.
– A szó szerint bajnoki szezonban melyik volt a legnagyobb meccse?
– Kettő is akadt. Nyolcvan márciusában hatvanezer néző előtt három-hármat játszottunk a Vasassal. Egy évvel később megint ugyanennyi volt, pedig akkor három-nullra vezettünk. S a végén Várady Béla szabadrúgásánál a felső léc mentett meg bennünket a vereségtől. Az első három-három után egy hónappal debütáltam a válogatottban, Zdeněk Nehodát kellett fognom Kassán. A csehszlovákok 1-0-ra nyertek, a gólt Nehoda érte el. De Katzirz Bélát azzal szórakoztattam, hogy ne engem hibáztasson, mert a gólt nem a védő, hanem a kapus kapja, nem igaz?
– Az első válogatott-góljára is így emlékszik?
– Nem nehéz. Nyolcvanegyben az angolokat fogadtuk telt ház előtt a Népstadionban. Arra a találkozóra jött haza negyedszázad múltán Puskás Ferenc. Magunk közt szólva, a meccs napján többet törődtem Paul Marinerrel, mint a leghíresebb magyarral. Azért belenéztem az öregfiúk előmérkőzésébe, és azt láttam, hogy egy pocakos öregúr negyvenméteres keresztlabdát küld a jobbszélre. A zsuga megpihent a címzett előtt. Mondtam magamban: a feladó álljon be hozzánk!
– S mi történt Marinerrel?
– Úgy járt, mint Nyíl, nem szerzett gólt. Ezzel együtt az angol centerek ellen volt a legnehezebb játszani. Azon a nyolcvanegyes mérkőzésen mindannyiunknak meggyűlt a britekkel a bajunk, kikaptunk 3-1-re. De Londonba már úgy repültünk, hogy a vb-selejtezők záró fordulójának eredményeitől függetlenül megszereztük a csoportelsőséget.
– Szép út lehetett!
– A legjobban a spanyolokhoz szerettem vendégségbe menni. Valenciában 3-0-ra, Cadizban 1-0-ra, Santanderben 4-2-re győztük le a spanyol válogatottat. Ráadásul Cadizban én lőttem az egyetlen gólt.
– Nyolcvankettőben a világbajnokság is Spanyolországban volt.
– S tíz-egyre vertük El Salvadort. A belgák ellen egy-eggyel búcsúztunk, mindenekelőtt azért, mert White angol játékvezető nem állította ki a Fazekas Lacit a tizenhatoson kívül leterítő Pfaff kapust. Ezzel együtt majdnem megköveztek bennünket azért, mert ki mertünk esni. De átéltem én nagyobb vb-balhét is, miután nyolcvanhatban hat-nullra kikaptunk a szovjet együttestől. Pedig nem mi tehettünk arról, hogy akár tizennyolc is lehetett volna. Már a bemelegítésnél csak támolyogtunk; én történetesen hómezőt láttam magam előtt a tűző napon negyven fokos Irapuatóban. Pedig az év tavaszán életem legjobb teljesítményeinek egyikét nyújtottam a brazilok ellen; amikor nemrégiben levetítették a 3-0-s meccs felvételét, tíz-tizenkét megmozdulásomon magam is meglepődtem. Ehhez képest kiváltképp nagy csalódást keltett Mexikó. Mégis örülök, hogy ott lehettem, sőt büszke vagyok arra: a mindmáig utolsó magyar vb-mérkőzésen, a franciák ellen én voltam a csapatkapitány. Egyúttal szomorkodom is, főként azért, mert a gyermekeim nem is sejtik, milyen a Mundial hangulata, ha magyarok is játszanak a tornán. Ne legyen igazam, de attól tartok: már nem érem meg, hogy honfitársaink újra világbajnokságon futballoznak.
– Miért mondja ezt?
– Mert még a környező országok is mérföldekkel járnak előttünk. Itthon nincs követelmény és versenyszellem, a selejt árad be külföldről. Nem vagyok irigy a mai labdarúgókra – miként is lehetnék két vébével, nyolcvankét válogatottsággal? –, de hogy messze túl vannak fizetve és értékelve, az biztos.
– Nyolcvanhatban viszont nem a selejt áradt külföldre.
– Ám nem is a csúcsminőség. Az egymás közti játékokban hiába választottak elsőre a tatai edzőtáborban, még a francia másodosztályban is nehézségeim akadtak. Fizikailag jobbak voltak nálam a rennes-i labdarúgók, jóllehet az NB I-ben vagy a címeres mezben náluk különbek ellen futballoztam, és rendszerint nem is rosszul. Kiderült, a profizmus más világ, abban a miliőben természetes, hogy hetente egyszer-kétszer összeverekednek az edzésen a játékosok. A belga első osztályú Charleroi csapatába könnyebben beilleszkedtem, mert két év Rennes már mögöttem volt. Ám hiába játszottam kiegyensúlyozottan, mint a Honvédban vagy a válogatottban, a Ligue 1-be vagy az Anderlechthez, a Standard Liége-hez nem hívtak.
– Kilencvenegytől a válogatottba sem invitálták.
– Magam mondtam le címeres mezről a salernói olasz–magyar után. Utóbb ezt megbántam. Az igazi fájdalmam azonban az, hogy nem volt búcsúmeccsem sem Kispesten, sem a válogatottnál. Mintha csak álmodtam volna mindent, ami velem történt. A vigaszom a valóság: hogy álomnak is szép volt.
