Regényes életek
Az irodalom már akkor terápiás jellegű volt, amikor pszichológia még nem is létezett. Kőváry Zoltán klinikai szakpszichológus, egyetemi docens mondja ezt, aki első diplomáját magyar nyelv és irodalom szakon szerezte. A szakember szerint a két terület között nemhogy kapcsolódások, de nagyobb átfedések vannak. „Az irodalom – és tágabb értelemben a művészet – a legősibb terápiás eszköz, elvégre az elmesélt, bemutatott történetek által az ember önismeretre tehet szert. Az olyan írók munkásságában, mint Shakespeare, és főleg Dosztojevszkij, olyan szintű lélektani felismerések vannak, amelyek megelőlegezik a tudományos pszichológiát” – vallja Kőváry Zoltán.
Egy könyvélmény nemcsak az olvasó hangulatát változtatja meg, de képes az egész személyiséget átalakítani, feltéve, ha a történet kellően megfogta őt. Az irodalom és a terápia is alapvetően érzelmekkel „dolgozik”, azokat próbálja megragadni, kifejezni és feldolgozni, azaz a befogadót érettebb érzelmi állapotba juttatni. „Az irodalom segít kifejezni a lelki problémákat és jelentéssel telíteni őket” – mondja Kőváry, hozzátéve, a bánatból nem kell mindenáron örömet csinálni, nem attól dolgozzuk fel a szorongást. „A görögök sem azért jártak színházba, hogy az előadás végére a tragikus érzések komédiába forduljanak. A drámák által átérezték, hogy a mitikus történetek szoros kapcsolatban állnak az emberi létezés mélységével” – magyarázza a pszichológus.
Az egyetlen lélektanító
Jakobovits Kitti pszichológus szintén eszközként használja az irodalomterápiát. A lelki problémák, helyzetek átbeszélését egy-egy könyv elemzése remekül kiegészíti az egyéni foglalkozásain. Utóbbit hozhatja a kliens, de olykor a pszichológus is ajánl szövegeket. „Ha valakit nagyon megragadott egy regény, és elindított benne egy érzést, akkor én is ösztönzöm, hogy bátran hozza el magával, és feldolgozzuk” – mondja Jakobovits Kitti.
Olykor viszont megfordítja a helyzetet: ő kéri a foglalkozás résztvevőjét, hogy keressen egy könyvet, amelyik illik a jelen helyzetéhez. A hagyományos terápia viszont az, ha a szakember hoz szöveget, amivel a kliens akkor találkozik először” – mondja az irodalomterapeuta, kiemelve: ha az illető már olvasta az adott művet, az sem probléma. A lényeg, hogy friss szemmel és a saját helyzetének szempontjából elemezze azt.
A pszichológusnak az adott szövegről nem ajánlatos előre elmondania a véleményét, hanem hagynia kell az egyént, hogy ő fejtse ki, hogyan viszonyul a szöveghez, mit emelne ki belőle és mit indított el benne.
„Azért jó szövegekkel dolgozni, mert olykor nehéz magunkról beszélni, de egy történetet elemezve jobban megnyílik az ember” – vallja Jakobovits.
A szövegek lehetőséget adnak arra, hogy a főhős helyzetéről beszélve, észrevétlen a saját tapasztalatainkat, élményeinket is elemezhessük.
De mi van akkor, ha a kliensnek nincsenek is olyan problémái, mint a főhősnek? Nem vezeti-e félre a pszichológust ilyen esetben a terápia? „Ez abszolút benne van. A szivar is néha csak egy szivar” – összegez Jakobovits, hozzátéve, nem kell mindenbe mindent belelátni. Az elemzéshez érdemesebb kérdéseket feltenni, és nem egyből levonni a következtetést, hogy az adott személy lelkialkata azonos a főhősével. Fontosabb inkább azt kérdezni tőle, mit tenne a másik helyében, és milyen közös pontok vannak az ő és a szereplő története között.
Írók traumája
Pszichológia és irodalom között csak mesterséges határ húzható Kőváry Zoltán szerint. Példának Irvin D. Yalom kortárs pszichológust hozza, aki szintén nem tesz különbséget a két terület között, hiszen ő filozófusok és regényírók munkáin keresztül is képezte magát pszichoterapeutává. De idézhetnénk Nietzschét, aki Dosztojevszkijről mondta, hogy „ő volt az egyetlen, aki tanított nekem valamit a pszichológiáról”. Sigmund Freud A Karamazov testvérek lélektani aspektusáért rajongott.
„A legjobb írók mindig pszichológusok, és a legjobb pszichológusok mindig írók” – vallja Kőváry, hozzátéve, Freud munkásságának a sikere annak is köszönhető, hogy kiválóan fogalmazott. A magyarok közül ez Csáth Gézára is igaz, aki gyakorló pszichiáterként egyszerre végzett úttörő kutatásokat a skizofrénia területén, és írt szépirodalmat.
Az írók életrajza szintén érdekes titkokat fedhet fel. A pszichobiográfia segítségével például a kutató a pszichológia eszközeivel találhat összefüggéseket az író munkássága, a személyisége és élettörténete között.
„A két unokatestvér, Csáth Géza és Kosztolányi Dezső élete és munkássága között rejtett összefüggést fedeztem fel” – meséli a klinikai szakpszichológus. A szakember egy konferencián Paneth Gábor pszichoanalitikustól hallott előadást az anyagyilkosságról mint kriminálpszichiátriai témáról, amikor a kutató felhozott egy irodalmi példát. „Azt hittem, hogy Csáth Anyagyilkosság című novelláját fogja megemlíteni, de helyette Kosztolányi Édes Annáját hozta fel mint szimbolikus anyagyilkosságot” – mondja Kőváry, aki ettől fogva kezdett el gondolkodni a két író közti összefüggésről.
„Hogy lehet az, hogy ez a két ember, akik unokatestvérek és barátok voltak, mindketten foglalkoztak ezzel a témával? Pláne úgy, hogy a korszakban nem volt általános, hogy a szerzők erről a toposzról írjanak?” – teszi föl a kérdést Kőváry. – A későbbi kutatásaim során találtam egy transzgenerációs traumát. Csáth és Kosztolányi közös nagyapja, a legidősebb Brenner József születésekor ugyanis az édesanya meghalt a szülésben, és ez a megrázkódtatás befolyásolhatta a két, Szabadkán felnőtt unokatestvér témaválasztását” – mondja a pszichológus.
A közös nagyapának ráadásul patikája volt, melynek hatása szerinte Csáth és Kosztolányi életműveire ugyancsak rányomhatta a bélyegét. A két író alkotásaiban és életében a mérgek ugyanis fontos szerepet játszanak – hiszen mindketten droghasználók voltak. Csáth megírta az Ópiumot, Kosztolányi a Mérgek litániáját, míg az Édes Annában a címszereplő szintén mérget használ a magzatelhajtás során, arról nem beszélve, hogy Anna csábítójának neve, aki a lány kezébe csúsztatja a port: Patikárius Jancsi.
