„Miért bántod?” Ez a kérdés egy országszerte kiragasztott plakáton volt olvasható valamikor a ’30-as és a ’40-es évek fordulóján. Tárgya – mármint akit bántanak – maga Jézus Krisztus volt, aki fájdalmas, szemrehányó tekintettel pillantott a feszületről az őt szemlélőkre. Hogy ne legyen kétség afelől, hogy ki és miért bántja őt, a plakát ezt a jámbor kívánságot is tartalmazta: „Magyar földről magyar égre ne szálljon káromkodás!” Nem tudom, ki nyomatta ezt a tisztességes beszédre agitáló falragaszt, amelyet 2007-ben már 35 000 forintos kikiáltási áron kínált egy gyűjtő a Vaterán. (A plakát szövegének megfogalmazója azonban minden bizonnyal tudta azt, amivel manapság egyre kevesebben vannak tisztában, hogy tudniillik a Jóistent vagy a szenteket emlegető „káromkodás” és a partner édesanyjának, netán a lónak egy testrészét durva szavakkal illető „trágárkodás” két különböző fogalom. Itt valóban az istenkáromlás ellen emeltek szót.) Mindenesetre nem a magyar állam vagy annak kormánya, és egész biztosan nem a káromkodásban és trágárkodásban egyaránt élenjáró jutasi őrmesterek finanszírozták ezt a naiv, bár kétségtelenül jószándékú propagandaplakátot.
Talán nem ennyire nemes, de azért mindenképpen hasznos célt szolgált a kor egy másik plakátja, amely a munkásembernek adott jó tanácsot: „Ne nyúlj olajos kézzel az oxigénpalack szelepéhez!” Ennek a felhívásnak a szerzője, kinyomtatásának megrendelője és terjesztője már nem burkolózott az ismeretlenség homályába, hanem nyíltan feltüntette magát. A bölcs útmutatással szolgáló plakát gazdája az üzemi balesetek elszenvedőinek gyógyítását fizetni kénytelen biztosító, az OTI (Országos Társadalombiztosító Intézet) volt.
Az állami vagy a városi hatóságok akkoriban elég ritkán szánták el magukat arra, hogy falragaszokon emlékeztessék a lakosságot kötelességeire. Ilyen volt például Budapesten az arankairtást elrendelő, a házak falára és a hirdetőoszlopokra évről évre kiragasztott plakát, amely szigorúan az aláíró nevével, „Szendy Károly polgármester s. k.”-val végződött. (Tévedések elkerülése végett: a főváros hosszú időn át első embere nem az Aranka nevű hölgyeknek, hanem az arankának – egy élősködő gyomnövénynek – az irtását rendelte el.) Évente megjelenő hivatalos plakát volt az is, amely az állításköteles ifjakat szólította fel a jelentkezésre. (Megint csak ne gondoljunk semmi rosszra! A felhívás a sorköteles fiatalembereknek szólt.)
A kincstári pénzen nyomott propagandaplakátok 1919-ben jelentek meg nagy számban a magyar városok utcáin. Emlékezetes (pláne, hogy 1956 végén ismét kinyomtatták és terjesztették) a „Te! Sötétben bujkáló rémhírterjesztő ellenforradalmár reszkess!” szövegű fenyegetés, amellyel a színes rajzon látható, szóközi vesszőket nem ismerő magyar vöröskatona fordult az ellenséghez. A falragasz hatásáról nem tudok beszámolni, mert arról, hogy az e felhívással szembesülő sötétben bujkáló ellenforradalmárokat a reszketés vagy netán a röhögés fogta-e el, nincsenek megbízható adatok. Gyanítom viszont, hogy alkotója egy polgárháborús szovjet plakátot plagizált, amelyen egy ujjával hasonlóképpen előre mutató orosz vöröskatona kérdezi, hogy „Te jelentkeztél önkéntesnek?” Ezt követően azonban – talán néhány kóbor kivételtől eltekintve – az állam által kibocsátott propagandaplakát, mint műfaj, csaknem két évtizedig szünetelt. 1938-ban a Felvidék egy részének visszacsatolásakor jelent meg aztán az „Erre vártunk” szövegű falragasz. Tárgya: Horthy Miklós kormányzó, miután különvonaton a helyszínre érkezett, a Pesti út 80. számú ház előtt nyeregbe pattant és kék tengernagyi egyenruhában egy fehér lovon belovagolt a hon keblére visszatért Kassára.
Később, már a háború alatt, de különösen a német megszállás után jelentek meg egyre-másra a közpénzen nyomtatott állami propagandaplakátok. 1944-ben, a Tanácsköztársaság kikiáltásának 25. évfordulója körül tűnt fel a hirdetőoszlopokon egy „emlékeztető”, amely „Kohn Kun Béla és Korvin Klein Ottó” negyedszázaddal korábbi rémuralmát idézte fel „Emlékszel, magyar?” felütéssel, egy pillanatnyi kétséget sem hagyva afelől, hogy a nevezettek nemcsak bolsevisták, hanem – ami azzal természetesen együtt jár – zsidók voltak. Azután következett az utcákon az a grafikai alkotás, amely egy porolóra emlékeztető, vízszintesen elhelyezett farudat ábrázolt, rajta tucatnyi, kötélen himbálódzó emberrel. Alatta: „A világ proletárjait így egyesíti a szovjet paradicsom”. De hogy a nyugati szövetségesek se maradjanak ki a jóból, az 1944-es amerikai-angol bombázások idején őket is célba vette az állami propaganda. Egy ilyen plakát például egy síró leánykát ábrázolt, akinek minden oka megvolt a sírásra, miután a jobb kézfeje helyén csak egy véres csonk, a háttérben pedig több, a távolba tűnő Liberator (amerikai hadászati nehézbombázó) volt látható. Alatta a számonkérő szöveg: „Én is hadi célpont vagyok?” A kislányt Páger Antal, a kor és a későbbi kor kiemelkedő színművésze bocsátotta az uszító propaganda rendelkezésére gyermeke, Julika személyében.
Az állami (tehát az adófizetők) pénzén nyomott plakátok alapvetően a diktatúrákat jellemzik. A brit kormány nem nyomat olyan falragaszokat, amelyek arra szólítják fel az alattvalókat, hogy szavazzanak a Konzervatív, netán a Munkáspártra. Az Egyesült Államokban is egyszerűen kizárt a kincstár költségére a demokratáknak vagy a republikánusoknak a televíziók képernyőin szavazókat toborozni. Nálunk viszont 1945, de különösen 1950 után tovább virágzott ez a műfaj. „Jegyezz békekölcsönt!”, „A 3 éves tervet 2 év alatt”, „Légy a béketábor egészséges, erős harcosa!”, vagy kivált: „Szavazz a Népfrontra!” (Ifjú olvasóim kedvéért: 1949-től kezdve a parlamenti választásokon ez volt az egyetlen lehetőség. Más, mint a Népfront ugyanis nem szerepelt a szavazólapon. Erre utalt a korabeli vicc is, amely szerint az Úr, miután megteremtette Évát, e szavakkal fordult Ádámhoz: „Válassz magadnak feleséget!”)
Végső soron persze akkor is volt alternatíva: a szavazólapot üresen, beikszelés nélkül is be lehetett dobni az urnába. Mint ahogyan az a korabeli, diktatórikus időkben kiötlött plakát is nyújtott olyan választási lehetőséget, amelyen ez állt: „Válassz: háborút vagy békét!” Hasonló, már-már eldönthetetlen kérdés volt ez, (hacsak, ugyebár, nem az amerikai elnöknek vagy más gaz, imperialista háborús uszítónak tették fel). Akárcsak némelyik mai – kizárólag a „naná”-kategóriába sorolható – kérdés az állami, pardon…, a nemzeti konzultáció keretében. Például: meg kell-e erősíteni a Magyarországot, hogy meg tudjon felelni az új kihívásoknak? Vagy: szükséges-e megemelni a minimálbért?
Ez a kérdés – válasszatok!
