Ki nem állhatom az életrajzokat. Van bennük valami mély tapintatlanság. Persze híres, népszerű emberek, egy-egy nagy kedvenc esetében nehéz ellenállni a csábításuknak. De az ösztönös kíváncsiság csillapításán túl szinte soha nem okoz igazi örömet ez a fajta közelség. Főleg, ha egy mindentudó közvetítő fogja a kezünk, vezet, mutogat, titkos ajtókat nyitogat, kézírások tapintásával kábít. Az ember a végén elszégyelli magát: Bocsánat, nem mondom el senkinek. De hát csak elmondja, mert valaki másról mindig jó elmondani valamit.
Naplókat se olvasok szívesen. Különösen, ha egy hagyaték kezelői rakják elénk. Az egyik legközönségesebb bulvártermék, és minél több lábjegyzet van hozzá, annál taszítóbb. Miért lenne valakinek, legyen bármily jelentős emberi morzsája a mindenségnek, minden emléke, benyomása, gondolatszilánkja olyan érdekes és értékes, hogy közkinccsé kell tenni? Általában nincs többről szó, mint mint irodalmi, bölcsészettudományi formába öntött pletykálkodásról. Úgyhogy, ha már annyit beszélünk a személyiségi jogról, jó lenne, ha halálunk után is tiszteletben tartanák. Mindenki életéből annyi tartozik ránk, amennyi közéleti síkon zajlik, és amennyit az illető meg akar osztani a nyilvánossággal.
Az előadóművészek, színészek különösen megérdemelnék, hogy rajongói csápjainkkal óvatosan bánjunk. Hiszen a testükből, személyiségvonásaikból ajándékoznak nekünk művészetet. Még az életükkel is szórakoztassanak? Semmi szükség erre a szolgáltatásra. Szeretetünk szent, örök, nem szorul marketingre. Persze ha egy-egy interjúban lehetőséget adnak még egy kis közeledésre, aligha leszünk elutasítóak. Mikor a pályájukról, szerepeikről beszélnek, mindig élmény. Gyönyörű, ön-reflektív alakítás. Volt is a magyar televíziónak egy emlékezetes sorozata, a Mestersége színész. Azért érdemes kiemelni a sok kiváló tévés beszélgetés közül, mert egyrészt kivételesen széles skáláját mutatta be művészeinknek a sztároktól a jellegzetes karakterszínészekig, epizodistákig, másrészt pedig olyan egyéniségek társalogtak velük, akik előtt mélyen meg tudtak nyílni, szabadon boncolgatva fordulópontokat, sikereket, kudarcokat, szakmai-közéleti konfliktusokat. Ez az anyag igazi színház- és kultúrtörténeti kincs, érdemi betekintést nyújt egy művészeti terület világába, társadalmi és lélektani hátterébe. Közelebb enged, miközben világos, számunkra nem átjárható határt húz az individuum és a színészegyéniség közé.
De hogyan tárjunk fel ilyen mélységű tartalmakat, ha a művész már nem él? Miképpen idézhetjük fel plasztikusan egy színész alakját? Egyszerűen mutassuk meg újra és újra szerepléseit, filmjeit, színházi felvételeit, interjúit, és beszélgessünk róluk pályatársakkal, szakértőkkel? És ha kevés mozgóképes anyag maradt róla? Nehéz kérdések azok számára, akik színészportrék készítésére vállalkoznak. Sztankay Ádám joggal érezhette, hogy könnyebb helyzetben van, mikor belevágott a Promenád című sorozatba. Így nyilatkozott a műsorról: „Mióta eszmélni kezdtem, színészek vettek körül. Amikor aztán újságírónak mentem, adta magát, hogy arról a világról kezdjek el írni, amibe belenőttem. Így születtek meg az első színészportrék az Origo című portálon, majd kaptam egy nagyon megtisztelő felkérést az M5 csatornától, hogy próbáljuk meg ezeket az írásokat képileg is átfogalmazni vagy megfogalmazni.” Hát, érdemes volt megpróbálni, lehet tovább folytatni, de egyelőre nem igazán sikerült. Ami a fentiek után az igazán meglepő, hogy épp a személyesség hiányzik a műsorból. Sztankay lehántja magáról a családi háttérnek köszönhető közeglüktetést, és kimért, tárgyszerű színháztörténészként ismertet meg bennünket színészlegendáink életével. Kerekre formált, irodalmias mondatokban, amelyek a cikkeinek lendületet, mélységet adtak, ám a képernyőn élettelenül csengenek. A képi világ érthetetlenül nyomasztó, sötét tónusok uralják, az archív bejátszásoknál díszített karcosság, oldalt filmszalag villódzik bágyadtan. Minden azt hangsúlyozza, hogy ez a Múlt, beszórva a kegyelet porával. Elmúlásba csomagolva mit fedeztessen fel magából egy színész, egy Bajor Gizi, Honthy Hanna, Jávor Pál, Szeleczky Zita, Kabos Gyula? Egyedül a megszólaltatott szakértők életszerűsége, egy-egy találó megállapítása, impressziója teremt eleven kapcsolatot a megidézett művészekkel. A hangsúly pedig a pályaképről eltolódik az életút irányába. A kis részletek érdektelenek, a társadalmi háttérről általánosságokat tudunk meg, egy-egy valóban drámai, a művészi pályára kiható esemény kibontására pedig nincs idő egy szűk félórás adásban. És ha exponálása akárcsak egy perccel is hosszabb a szükségesnél, az máris aránytalanságokat szülhet. Szeretem, egyik legeredetibb színésznőnknek tartom Bara Margitot, és bántónak érzem minden portréjába hosszasan belekeverni a róla terjesztett aljas rágalmakat. Jobb lenne ezt külön témaként kezelni, mert a politikai-közéleti szálai súlyosak. A színészt az alakításai varázsolják emlékezetessé, a húsból-vérből műalkotásokká formálódott, csodálatos emberi metamorfózisok.
