Hátizsákomban a glóbuszom címmel a nyáron jelent meg a harmadik kötete, amely utazási élményeinek, nyüzsgő kalandjainak és frappáns kulturális beszámolóinak szintézisét adja. A kötet zárszavában a keletkezés körülményeiről is beszámol: "A koronavírus-járvány miatt jobbára csak az imaginatív utazások megélésével és a múlt élményeinek megírásával vagyunk képesek kalandra indulni". Miként jellemezné az inspiratív erőt, amely könyvírásra sarkallta?
Habár már hatvanöt éve a magyar sajtóban dolgozom, a 2000-es évek elején megírtam két könyvet: az Úti dilik, avagy 40 év alatt a Föld körül (2006), majd a Tuti dilik – 50 év a sajtó körül (2007) címűeket, amelyek több kiadást megértek, és már csak antikváriumban kaphatóak. Most, a koronavírus-járvány kirobbanásakor fogalmazódott meg bennem az ötlet: írhatnék még egyet. Akkoriban a munkahelyemen, a Nők Lapjában sem jelent meg sok cikkem, és elővigyázatosságból igyekeztünk otthon maradni a férjemmel, Radó Gyula rendezővel, pedig mindketten baromi aktívan élünk. Megszállott utazóként tudtam: megint az utazásaimról kell írjak! Szerencsém volt, hogy mögöttem voltak ezek az utazások, amelyek közül több mostanra szinte kivitelezhetetlen lenne. Részben azért, mert most nem mindenhova lehet eljutni, plusz sok várost és történelmi emléket átépítettek vagy leromboltak az évtizedek alatt, ráadásul, ahova most elmehetnék, ott már jószerivel jártam. Nem fáj a szívem, amikor a barátaim mondják, hogy elmennek a Maldív-szigetekre, és buzdítanak, hogy menjek velük. Én erre azt mondom: „Mennék szívesen, de már voltam ott.” Aztán később kiderül, hogy olvasták a Maldív-szigetekről szóló cikkemet a Nők Lapjában, és ezért kaptak kedvet, hogy odamenjenek. Nem hivalkodok, ez konkrét példa.
Ezek szerint nem menne vissza ugyanarra a helyre kétszer? A kötetben azt írja, hogy Párizsban például nagyon sokszor járt...
Nagyon sokszor, de a francia fővárost imádom! A könyvben – Panamával, Guatemalával vagy Mexikóval ellentétben – nem szerepel, de Kubában is sokszor jártam, és sokszor írtam róla, így vagyok egy tucat másik országgal is. 1991-ben kerültem a Nők Lapjához, és igaz, hogy előtte is utaztam külföldre, de messze nem annyit, mint az ott eltöltött évtizedeim alatt. Volt olyan időszak Fenyő János alatt, amikor az enyém volt a szépség rovat, az utazási- és ezeken kívül a divat rovat is. Ezek mellett sokáig riportokat és interjúkat is írtam, és mivel ilyen széles körű területet fogtam át, rajongtam a munkámért. Nagyon élveztem, ahogyan a kapcsolataim elkezdtek kiépülni, és sikerült elfogadtatnom magamat a különböző intézményekkel, szakemberekkel. Amikor rendezvény volt itthon vagy akár külföldön, külön értesítést kaptam, így nem maradtam le semmiről. Az útlevelem állandóan útra kész volt. Volt olyan, hogy szóltak, hogy egy párizsi bemutatón kéne megjelenni, ahova reggel indulnánk, este már jönnénk is vissza. Amikor kérdezték, hogy lenne-e kedvem menni, persze, hogy igent mondtam. Ha szóltak, már ugrottam is, sőt, gyakran szinte futottam.
Arról is sokat ír, hogy utazásainak szerves része a bolyongás, a felfedezés és az eltévedés.
Igen, mindig is szerettem csavarogni. Abban a pillanatban elkezdtem a csavargást, amikor kimozdultam a gipszből. Tudniillik kétoldalú csípőficammal születtem. Úgy jöttem a világra, hogy már meg kellett küzdenem az életemért. A csípőficamot nem tudták gyógyítani, az anyám odaadása és harca mentette meg az életemet. Amikor kimozdultam a gipszből, szinte az első dolgom az volt, hogy amikor földet ért a lábam, elkezdtem szaladgálni. Azt gondoltam, hogy „Jé, a lábamat erre is tudom használni!” Nekiiramodtam és csak mentem, felmásztam mindenre, megszöktem és csavarogtam mindenfelé. Ha nem figyeltek rám a szüleim, akkor kisurrantam a szombathelyi házunkból és kezdődött a keresésem. Azt az időt, ami kiesett a mozgásból, úgy pótoltam be, hogy mentem amerre láttam, mint az őrült. És hát igen, sokszor eltévedtem, leglátványosabban a damaszkuszi bazárban, nagyjából tíz éve. Nem segített rajtam, hogy semmilyen nyelven nem beszélek a magyaron kívül.
A Nők Lapjával összefonódott a neve, azonban idén csak két cikke jelent meg ott, illetve egy a Nők Lapja Nyár magazinban, ellenben az Új Szó napilapban és a Kultúrpart online kulturális magazinban rendszeresen publikál. Mi áll a háttérben?
Nehéz erre válaszolni, mert furcsa helyzet alakult ki: vagyok is munkatársa a lapnak, meg nem is. Engem nehéz lenne leválasztani a Nők Lapjáról, amelynek népszerűségéhez jelentősen hozzájárultam, de néhány éve közölték velem, hogy most már eleget dolgoztam, itt az ideje, hogy élvezzem a nyugdíjas éveimet. Eljött az idő, amikor fiatalítani kell, és ennek a követelménynek én már nem tudok megfelelni, közölték. Akkor azt mondtam, hogy én a világért sem akarok a fiatalok útjába állni, mert szeretem őket, de mivel külsősök is bedolgoznak, csak azt kértem, legalább havonként jelenjenek meg az írásom. Egy darabig ez ment, sőt, még velem is készítettek interjúkat, aztán ennek is vége lett. Mivel nekem az írás az életem, és erre másutt is van igény, nem maradtam munka nélkül, sőt a Nők Lapja kiadójához tartozó Central Könyveknek írtam a Hátizsákomban a glóbuszom című könyvemet is. Amúgy évekig főmunkatárs voltam, de egy rendelet 2017-ben előírta, hogy főmunkatársi státus csak alkalmazottnak jár. Akkor hárman voltunk főmunkatársak amolyan külsős-belsősként, de elvették tőlünk. Így lettem a Nők Lapja örökös munkatársa. Most jó a Kultúrpartnak írni, és igazi boldogság, hogy többoldalas riportokat és portrékat írhatok az Új Szónak.
A Nők Lapja mellett a Képes Hét szerkesztőségében rovatvezetőként és cikkíróként eltöltött évek jelentenek nagyobb állandóságot a pályáján. Melyik volt a legkedvesebb munkahelye?
A Nők Lapja áll hozzám a legközelebb, hiszen általa egy ország ismert-szeretett meg. Persze, a Képes Hét is nagyon jó lap volt. Amikor 1990-ben megszüntették, azt hittem vége az életemnek. Ennél a lapnál az ember megvalósíthatta magát, talált segítőtársakat hozzá. Maga az újság is gyönyörű volt, jó minőségű papírra volt nyomtatva, nagyon szép nyomással. Itt, amit megírt az ember, az meg is jelent és akkor méltán érezhette, hogy csinált valamit. Én nem éreztem magam a legjobbnak, de jólesett, hogy értékesnek találtatott a munkám. Kiváló témákon dolgoztunk együtt a fotósokkal is, akiket mindig rendkívül kedveltem. Hihetetlen volt, hogy néha-néha már ők kerestek fel és kértek meg, hogy intézzem el, hogy dolgozhassunk egy-egy anyagon.
Számtalan elismerés (Prima Díj, Aranytoll, Tolnay Klári-díj, Puszedli-díj) birtokosa és valaha több szakmai előadást is tartott. Vitathatatlan szakmai és emberi tapasztalata alapján mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik sajtóval vagy kultúrával szeretnének foglalkozni?
Azt, hogy ne adjanak fel semmit! Az én életemben, ha valami nem ment, azt csináltam, hogyha kirúgtak az ajtón, akkor az ablakon másztam vissza, és nem sértődtem meg. Azt hiszem, nem volt rajtam kívül olyan újságíró, aki annyi helyen dolgozott volna, mint én. Nincs olyan lap jószerével, ahol ne jelentem volna meg: írtam a Magyar Ifjúságba, a Rádióújságba, az Elitebe, rendszeresen publikáltam a Premier összművészeti magazinba, voltam főmunkatársa a Képes Vasárnapnak és a La Femme magazinnak. A kapcsolat fontosságát sem győzöm hangsúlyozni. Az újságíró kapcsolatok nélkül „halott”. Tehát hiába tehetséges, hiába szép, ha nincsenek kapcsolatai, akkor olyan, mint a partra vetett hal és csak tátoghat. Az iskolák, a tanfolyamok és a képzések felkészítenek a szakmára, de ez nem elég. Például az én pályám esetében, ha a Vas Népénél a főszerkesztő nem szól le a Petőfi Népe főszerkesztőjének, hogy milyen tehetségesnek talál, és alkalmazzon engem, talán nem leszek újságíró. Magyarán a tehetséges fiataloknak a hóna alá kell nyúlni. Én a magam részéről támogatom a tehetségeket, ahogy tudom.
Miként?
Megmondom nekik, hogy tehetségesek és bátorítom őket, hogy küzdjenek tovább. Fontos, hogy visszautasítás után is nyomulni kell. Biztatom a fiatalokat, hogy tartsanak ki és szívják fel magukat, ugyanis a siránkozással vagy megsértődéssel nem lehet előre jutni. Tessék továbbmenni, próbálkozni, ismét visszamenni! A lehetőségkeresés során meg lehet ismerkedni új emberekkel. A találkozásokkor az ember elmondhatja a terveit, ötleteit, ezáltal híre megy és biztosan fog találni tíz emberből egyet-kettőt, aki tud és akar is rajta segíteni, mert neki vannak kapcsolatai, ahova az adott fiatalnak nincs. Az újságírónak meg kell tanulnia közlekedni a társadalomban. Meg kell tanulnia az alkalmazkodást. Az olvasók úgy „alakulnak”, hogy az ember eljár író-olvasó találkozókra és amikor élőben megismerik, beszélnek vele, ezek után már másképpen olvassák a cikkeit. Akkor már van számukra egy beazonosítható arc az írás mögött, akit szeretnek vagy nem. De a közönség általában hálás, ezt aláírhatom, hiszen a nyáron több száz olvasómmal találkoztam. Az olvasók általában nem a hibát keresik, hanem pusztán csak örülnek annak, hogy a szeretett újságíró ott van közöttük.
Kik azok a pályatársak, akiket reményteli utánpótlásnak tart?
A szerkesztőként és fordítóként is dolgozó barátomat, Navarrai Mészáros Mártont és a Junior Prima díjas Vermes Nikolettet. A Nők Lapjához tartozók közül Vass Virág főszerkesztőt, akit kislányként ismertem meg, de a lelki társamnak számító Koronczay Lillát és a bájos Dobray Saroltát is. A tavaly, ötvenévesen elhunyt T. Takács Zsuzsát gyakran olvastam, próbáltam támogatni. Nagyon szeretem a sportriporter Mészáros Sándort is, mert amikor állás nélkül maradtam, őt éppen elküldték a tévétől és alapított egy modell- és újságíróképző iskolát, ahová meghívott tanítani.
Miként jellemezné a 2021-es évet alkotói szempontból?
Tavaly megírtam a könyvemet, idén márciusban Navarrai Mészáros Márton digitalizálta jó néhány régi utazásos felvételemet, amelyeket illusztrációként használtunk, és készített néhány portrét rólam, amit hozzátettünk a képanyaghoz. Eddigre Kal Pintér Mihály író, a szerkesztőm végzett a kézirattal, átnéztem némi segítséggel, majd lezártam az alkotómunkát. Nyárra, a könyvhétre megjelent, el is fogyott háromezer példányban, és nemrég, a november 15-i születésnapomra került a boltokba a második kiadása. Hét könyvbemutatóm volt országszerte, jártam rádió- és tévéműsorokban is. Úgy látom, mindenki szereti a könyvet! Már csak ezért is folytatom: a napokban adtam le egy újabb szinopszist a kiadómnak, és 2022 elején már írni szeretném!
Miről fog szólni a következő könyve?
A téma adott: utakról, csavargásokról, kalandokról, az életemről!
