A főúton csigalassúsággal haladtak, mert valahányszor elment mellettük egy autó, Merdyn vagy a bokrok közé ugrott, vagy elbújt egy kuka mögé.
– Mik ezek a rusnya szörnyek? – jajongott, miközben úgy a tizedik alkalommal felkászálódott a földről.
– Szörnyek?
– Ahogy mondom. – Újabb kocsi süvített el a közelükben, ami elől a varázsló ezúttal egy lámpaoszlop mögé menekült.
– Itt egy másik! Lábak helyett kerekük van, és kénköves füstöt eregetnek az hátsó fertályukon.
Rose ámulva meredt rá.
– Még soha nem láttál autót?
– A-u-tó? – kérdezett vissza Merdyn ismét furán szótagolva.
– Igen. Amiben emberek utaznak egyik helyről a másikra.
– Á! Szekerek lennének ezek? – következtette ki a boszorkánymester a leírás alapján. – De hol vannak az lovak?
– Lovak? – kacagott Rose. – Hát azok nincsenek. A kocsinak motorja van. Tudod… el kell indítani. Kulccsal.
– Huh, az purgatórium igen furcsa hely… – motyogta maga elé Merdyn.
Egy pillanattal később megszólalt Rose táskájában a mobiltelefon. Beyoncé Crazy in Love-ja volt a csengőhangja.
– Nagy ég! – visított fel a varázsló, és tenyerét a fülére tapasztotta. – Mi ez a macskazene?
Rose megállt, és elővette a telefont. A képernyőn azonnal megjelent az anyukája arca.
– Drágám, hol van már az a fish and chips? – szegezte a lánynak a kérdést panaszosan.
Merdyn nem akart hinni a szemének. Megrökönyödve bámult a kis fekete dobozban foglyul ejtett, apró nőre.
– Miféle fekete mágia ez? – suttogta halálra váltan.
– Ja, bocsi, anyu, egy kicsit… kések – mondta Rose, és közben észre sem vette, milyen rettegéssel figyeli őt Merdyn.
– Akkor szedd a lábad! Mindjárt éhen halok.
– Oké, anyu, csak…
Rose alig kezdett a mondatba, amikor a varázsló KITÉPTE a kezéből a mobilt, és teljes erőből FÖLDHÖZ VÁGTA. A telefon képernyője ripityára tört.
– Mi a… Ne!!! – sikoltott a lány.
De a boszorkánymester még nem végzett. Eszelősen megtaposta a készüléket, rá is ugrott néhányszor, amíg apró darabokra nem zúzta. Ezután a földre vetette magát, és ujjával turkálni kezdett a műanyag és üvegtörmelékben.
Végül csodálkozva nézett fel Rose-ra.
– Hova lett?
– Micsoda?! – ordított magából kikelve a lány.
Életében nem volt még ennyire dühös. Az a telefon egy vagyonba került! Az iskolába sem vitte magával soha, nehogy baja essen. Ez az IDIÓTA meg ripityára törte.
– Hát az gonosz boszorkány az dobozból.
– Az az anyukám volt, és otthon van!
– Az anyád egy dobozban lakozik? – képedt el Merdyn. – Mi történe véle? Megátkozák vala? Magára haragított egy gonosz boszorkát?
– Mi van? Nem! És ne hadoválj már boszorkányokról! – csattant fel Rose. – Nem volt BENNE semmiféle dobozban, te agyalágyult! Ez egy okostelefon.
– Én csak egy tengerimalac vagyok – szólt közbe Bubi –, de ezt még én is tudtam.
Merdyn értetlenül meredt a lányra.
– Mit fon tele?
– Semmit. Ez a telefon.
– Ki fonja tele? – értetlenkedett makacsul Merdyn.
– Ezt hívják úgy, hogy okostelefon – próbálta elmagyarázni Rose. – És nagyon drága volt.
– Mondám, hogy van monétám.
Merdyn néhány koszos kavicsot dobott a dühében majdnem felrobbanó lány lába elé, de ezzel egyáltalán nem javított a helyzetén. Rose felkapta a köveket, és megdobálta velük a varázslót. Merdyn csak ámult: hiába küzdött már kegyetlen katonákkal és féktelen fosztogatókkal, ennek a tizenkét éves lánynak a dühéhez foghatót még soha nem látott. A bakfis bizonyára nagyon szerette azt a dobozt, amit telefont neki egy okos.
– Ajánlom, hogy az énekbájitalod tényleg híres sztárt csináljon belőlem, különben… – háborgott Rose, miközben összeszedte és a táskájába szórta a mobilja maradványait.
A büféhez vezető utat némán tették meg. Rose vásárolt fish and chipset magának, az anyukájának, Krisnek, és mivel a haragja lassan elpárolgott, Merdynnek is.
Azon agyalt, hogyan mutassa majd be új ismerősét a családnak. Úgy gondolta, hacsak Merdyn össze nem töri az anyja telefonját, meg nem eszi a csokiját, és ki nem sajátítja a tévét, nagy gond nem lehet. Biztosan senki nem bánja majd, ha egy boszorkánymester beköltözik néhány napra a sufniba.
A Nárcisz közbe érve Rose Merdynnel a nyomában lábujjhegyen osont végig a Dion garázsától a házukig vezető csapáson.
– Na, figyu! Rá kell vennem anyut, engedje meg, hogy egy ideig nálunk lakj – suttogta. – Az jó, ha ott alszol?
A kertjükben álló sufnira mutatott. Az egyszerű, kis tákolmánynak apró ajtaja és egy szűk ablaka volt, zöld teteje pedig kissé már mállott.
– Hitvány kaliba, de a pokolban nem várhatok palotát – húzta a száját Merdyn.
– Ööö… pontosan – vágta rá Rose. – Akkor itt várj meg, oké?
A házba érve Rose pontosan ugyanott találta az anyját, ahol hagyta. A tehetségkutató már véget ért, így Suzy egy Marilyn Monroe-ról szóló dokumentumfilmet bámult.
– Jó sokáig odavoltál – jegyezte meg anélkül, hogy felpillantott volna a képernyőről.
– Összefutottam valakivel.
Erre még az anyja is felkapta a fejét.
– Gondoltam én, hogy valaki más hangját is hallom. Ki volt az? Csak nem valami idegen? Nem megmondtam, hogy nem szabad szóba állnod idegenekkel?
– Nem idegen – válaszolta Rose. – Vagyis nem nagyon. És kicsit fura, az igaz. Meg szörnyen beképzelt. De a szíve mélyén jó ember, legalábbis azt hiszem. Bár nem vagyok benne biztos. Mert az van, hogy ő egy… egy…
– Nyögd már ki! – förmedt rá türelmetlenül Suzy.
– Egy varázsló – bökte ki Rose.
Az anyja annyira meglepődött, hogy még a Marilyn Monroe-ról szóló filmet is megállította.
Bottka Sándor Mátyás fordítása