Épp a harmadik karanténomat élem, de már abban sem vagyok biztos, hogy ez a jó kifejezés arra, amit átélünk. Itt sokan a lockdown, vagyis a lezárás szót használják, de ezt sem érzem egészen pontosnak. Új idők, új szavakat kívánnak, és vélhetően lesznek is majd, meg szép és drámai művek tömkelege, ám egyelőre benne élünk, kevésbé érdekelnek a megrázó feldolgozások. Vajon Rieux doktort érdekelte volna a járvány kellős közepén, hogy egyszer időtálló mű készül a pestis-tépte Oranról?
Az első karanténnapok szigorát persze már nem lehet felülmúlni. Az első hullám követelte lezárást Spanyolországban éltem át, ahol akkor épp komoly küzdelem folyt a vírussal szemben. Az utcákon rendőrautók jártak, hogy ellenőrizzék, valóban csak a legközelebbi boltban vásárol be, aki kilépett az utcára. A kihalt város és a kihalt tengerpart látványa jól mutatta a díszlet szánalmas maradandóságát, már ha mi végképp eltűnnénk… Mint a magukra hagyott játékok néma kétségbeesése. Ehhez képest a mostani bécsi inkább amolyan elnyújtott vasárnapnak tűnik, a gyerekek iskolába járnak, a felnőttek intézik ügyes-bajos dolgaikat, s néhány üzlet megtalálta azt a jogi rést is, amire hivatkozva, ha visszafogottan is, de lebonyolíthat némi forgalmat.
Karácsony őrült vásárlás és vásárok nélkül? Szinte már elképzelhetetlen. Valahogy így gúnyolódtam magamon, hogy mennyire beszippantott és átalakított a fogyasztás tiritarka istene. Mert ha nem indulnak be a vásárlás pavlovi reflexei, akkor nem termelnek szeretetet a mirigyeim, és akkor lőttek az ünnepnek. A jászolban hiába sír a még gyerek Megváltó. De lehet, hogy a megváltás maga is gyerekcipőben jár.
Egyébiránt mi mindent megtettünk, hogy rajtunk ne múljon a világ összeomlása. A héten a nejemmel megkaptuk a harmadik oltásunkat, és Dusi is megkapta az elsőt hétévesen. Kicsit nyavalyogtunk az első napon, amúgy minden oké. Ha kérdik, rendszerint azt válaszolom, hogy sajog a chip helye. Mert komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha tényleg az történne, amit a kedvelt összeesküvés-elméletek terjesztenek. Nyilván csak azt venném a boltban, amire gombnyomással utasítanak. A drágábbat és a rosszabbat, mert ez a multik érdeke. Azt nem tudom, hogy mihez kezdenének, ha elfogyna a pénzem. Talán hitelt vetetnének fel velem? (Bár ez ment gombnyomás nélkül is. Valahogy így adósodott el a fél Magyarország. Vagy lehet, hogy már korábban belénk került a chip? A levegőben szórták szét? Tudják, azok a csíkok az égen…) És akkor élném gombnyomásos életem, csak azt gondolnám és csak úgy, ahogy arra beprogramoztak. (Mintha ez is menne chip nélkül. Hiszen sokan oly lelkesen és mindenféle ellenkezés, észszerű felülbírálás nélkül osztják meg a tévében, rádióban hallott szólamokat. Még akkor is, ha azok ellentmondanak a napi tapasztalatoknak.)
De vajon akkor mit tudna a chip, amire amúgy normális helyzetben ne lennénk fogékonyak? Mit tenne velünk Bill Gates, amire mi ne vállalkoznánk önként? A hülyítést, lám, ennél jóval olcsóbban is el lehetett érni. Talán épp az óhaj bújik meg a páni félelem helyén: igenis jól jönne valamilyen külső irányítás, ha már Istent félretoltuk. Oldozzon már fel végre valaki a szabad akarat nyűge alól, s legyünk csak pusztán áldozatok. Hiszen ez a szerep sokkal jobban áll nekünk. Végre tényleg lenne értelme másra mutogatni zombiéletünk zombidöntései miatt. Az áldozatokat ráadásul még sajnálni is szokták, míg az önálló, de rossz döntések dühöt, értetlenséget, megbélyegzést váltanak ki. Kell a fenének ez a sok gondolat!
Ezért is örülök, amikor Dusiban már látom, hogy többre becsüli a saját stratégiáját, mint a készen kapottat. Egyelőre még csak társasjátékban megy a saját feje után, de biztatjuk, hogy az állatok és a nyersanyagok gyűjtésén túl is merjen szembemenni az árral, ha kell. Persze szűk ösvény ez, mert nem minden tanács, terelgetés ördögtől való, s mi sem igazán gyorsítanánk azt a folyamatot, amikor majd kamaszként sajnál le minket mindenben. Úgy tűnik, a mi generációnk számára is az lett a legfontosabb átadnivaló üzenet, ami apáméknak: „Gondolkodj, és ne engedd, hogy maga alá gyűrjön a rendszer. Nem az a fontos, amit mondanak, hanem amit a mondandó végén te szűrsz le magadnak a megfelelő információk alapján.” A szüleim persze ezt kellő óvatossággal adagolták, hiszen az sem lett volna jó, ha elnyel a román diktatúra valamilyen meggondolatlan cselekedet miatt.
És most pár évtized elteltével – igaz, sokkal lazább körülmények között – megint ezt járjuk körbe. Csak most sokkal nehezebben észlelhető a valódi szabadság hiánya, sőt maga a rendszer is azt harsogja: de hát szabad vagy! Szabadon választhatsz minket. Egész biztos, hogy Nobel járna egy olyan vakcináért, amely nem hagyja eltompulni a szabadságérzékelőinket, amely ellenáll az elnyomás, a túlhatalom mindenféle vírusának, de a józan eszet nem kezdi ki.
Karantén van, így jut idő a töprengésre. Meg az olvasásra. Amit akár a vágyott vakcinaként is felfoghatnánk, hiszen a könyvek a szellem immunrendszerét látják el jó kis antitestekkel. Oltakozzunk tehát minden nap, amíg tehetjük!