Mesél kicsit az A-ról? Ez a darab egyszerre játszódik a kislány fejében és a valóságában is.
Végül is mindenkinek a realitása egyszerre játszódik a fejében, és a valóságban is. Lehetséges, hogy az autisztikus emberek esetében ez szembe ötlőbb. Amikor kislány voltam, a személyes magánmitológiám volt, hogy a fejem egy irányítótorony, amiben két űrlény lakik. Az egyik kedves, szerencsétlen és hebehurgya, a másik pedig szigorú, szikár és kicsit talán undok. Ez volt belül, aztán a középső sávon ment a realitás, amit a többiek is érzékeltek, és végül az is a világképem részét képezte, hogy az egészen legkívül, egy tévé előtt ül egy kisfiú meg egy kislány, akik sorozatként nézik az életemet, és folyamatosan kommentálják.
Ez félelmetes volt?
Alapvető volt. Így éltem meg a realitást.
Albert aspergeres az előadásban. A számolás sztereotipikusan erősségként van a köztudatban az autista spektrumon élő embereknél, Albert mégsem tud számolni.
Hú, engem 31 évesen diagnosztizáltak aspergeresként, azt megelőzően pedig öt évig töltöttem az időm nagy részét azzal, hogy erről tájékozódtam, úgyhogy igyekszem egyszerre nem túl sok infót magára zúdítani az autizmusról, de ez nem lesz könnyű. (Aspergeres egyébként az az autista, akinek a verbális készsége legalább átlagos, vagy annál jobb.) Szóval: nem vagyok agykutató, de annyit értek, hogy az autisztikus agyban az egyik fő eltérés az átlagos agyhoz képest, hogy kevesebb a hosszútávú összeköttetés, viszont több és sűrűbb a rövidtávú. Ez azt jelenti, hogy az agyban az átlagosnál aktívabb kis területek lehetnek, amik viszont nem feltétlenül kommunikálnak egymással jól, vagy legalábbis nehéz az átjárás. Ez azt szokta eredményezni, amit a gyógypedagógusok úgy hívnak, hogy „csipkézett képességprofil” – amit úgy értenek, hogy az autisták nem általánosan jó vagy rossz képességűek, hanem bizonyos területeken erősebbek, másban gyengébbek. Például: az Esőember című filmben a Raymond nevű figura savant képességű fejszámolóművész, nagyon gyenge kommunikációs készségekkel. Van olyan autista, aki nagyon jó zeneszerző, viszont nem feltétlenül képes a szobatisztaságra. Van, aki egyáltalán nem verbális, viszont kiválóan rajzol. Persze nem kell feltétlenül semmiben kiválónak vagy zseninek lenni, viszont az egy-egy terület iránti szinte mániákus érdeklődés elég általános, és ha valaki valami iránt mániákusan érdeklődik egy életen át, abban gyakran ügyes lesz idővel. Albert az én drámámban nagyon verbális, sőt, a nyelvtanuláshoz is kimondottan jó érzéke van, viszont a számolásban, és a nagyobb rendszerek átlátásában súlyosan tehetségtelen.
Mikor magáról ír, nincs diszkomfort-, vagy szégyenérzete utólag, ha mások látják?
Valószínűleg az egyik oka, hogy nem vagyok túl sikeres a barátkozásban, meg az emberi kapcsolatok kialakításában, hogy Alberthez hasonlóan nem érzem elég pontosan, mit elfogadható mondani, mit illik és mit nem. Számomra kicsit úgy tűnik, hogy sokszor minél fontosabb lenne valamiről beszélni, annál kevésbé illik. Valószínűleg ezért terapeutikus számomra a drámaírás, mert ott fikcióvá kerekítem ki ezeket a témákat, és így fogyasztható lesz azoknak is, akiknek személyesen sok.
Önnek megkönnyebbülést okozott a diagnózis, vagy nehézséget?
Nagy megkönnyebbülés volt: egészen addig úgy gondoltam magamra, mint egy rosszabb minőségű emberre. Például az, hogy nehezen veszem fel a szemkontaktust, kizárólag jellemhibának számított gyerekkoromban. A sunyi, nem egyenes emberek egyik tulajdonságának. Miután úgy nősz föl, hogy tudod magadról, sunyi vagy, megkönnyebbülés megtudni, hogy nem, hanem ez egy érzékenység miatt van, és más autisztikus, tök szimpatikus, egyáltalán nem sunyi emberek is vannak vele így. Viszont az ismerősi körömben a diagnózis fogadtatása nagyon más volt, mint amire számítottam. Volt, aki csak ignorálta, és azóta sem beszélt velem erről, volt aki kimondottan felkapta a vizet, és megvádolt, hogy csak kibúvókat keresek, volt, aki kicsúfolt, és azt mondta, hogy most ezt találtam ki, meg, hogy így akarok érdekesnek tűnni. Nem kapok több segítséget, és igazából nincsenek jobban tekintettel az emberek a nehézségeimre, mint a diagnózis előtt. Inkább csak nekem megnyugtató a saját magam megértésében. Talán ha még gyerekkoromban megtörténik a diagnózis, más lett volna a helyzet.
Azt mondja, nehézséget okoz a közösségi lét, de olvastam más interjúkban, hogy fontos váltás volt önnek a TÁP színházas közeg.
Igen, nagyon hálás vagyok máig a TÁP-nak, amiért terepet nyújtott, hogy kipróbálgassam magam olyasmiben is, amihez semmiféle képesítésem nem volt. Ha nincs a TÁP, akkor nincs az, hogy én drámaíró vagyok, aki rendezett is. Hol? Ki más vállalta volna ezt be? Ráadásul a TÁP mai napig is terepe a kísérletezéseimnek. Például Vajdai Vili (aki a TÁP Színház atyaúristene) fölkért egy Rokonok dráma-adaptációra, amit Preiszner Miklóssal, a férjemmel közösen írtunk végül meg. Több mint fél évig dolgoztunk rajta ketten, nagyon intenzíven, úgy, hogy ezzel keltünk, és ezzel (vagy épp emiatt nem) feküdtünk, és a munka során megtanultunk ketten írni. Ketten írni! Ezt el sem tudom mondani, hogy számomra és Miklós számára is micsoda szintje az intimitásnak. Nem csak arról van szó, hogy relatíve hamar megmutatni valakinek, amit írtál – ami már eleve nagyon durva volna –, hanem magában a folyamatban ketten lenni! Olyasmit kell a másikkal megosztani, amit az ember még magának se vall be. A terveink szerint sok-sok közös írói munka közül ez csak az első, Miklóssal. (Aki amúgy az A zeneszerzője is volt.)
Sok motívum megjelenik az A-ban. Autizmus, pedofília, az oktatási rendszer, és talán általában az intézményesség kritikája – de mintha egyikről sem szólna igazán.
Igen, minderről szó van benne, de egyik sem az, amiről szól. Valójában egyetlen dologról szól: a lehetetlenségről. Hogy lehetetlen olyannak lenni, amilyenek nem vagyunk. És vannak emberek, akiknek amiatt, amilyenek, lehetetlen a világban léteznie. Van, amin lehet dolgozni, van amit lehet gyakorolni, van, amiről le lehet szokni, de van, ami egyszerűen csak olyan, amilyen, és nincs vele mit tenni.
