Nem sokkal azután, hogy leomlott a berlini fal, s Angela Merkel szakított a kvantumkémiával, az őt felfedező Helmut Kohlnak köszönhetően teljesült nagy álma: parlamenti képviselőként indulhatott a kereszténydemokrata CDU színeiben, az újraegyesített Németországban. Amikor közölték vele a nagy hírt, hirtelenjében elő kellett kapnia a térképet: pontosan hol helyezkedik el Stralsund? – tűnődött. Az itteni választókörzet képviselőjeként indította ugyanis a CDU. Ebből a mecklenburg-elő-pomerániai halászvárosból indult Angela Merkel karrierje és az a valamivel több mint három évtizedig tartó politikai pályafutás, ami ma ér véget.
Persze nehéz Angela Merkelt nagymamaként elképzelni. Igen, nagymamaként függetlenül attól, hogy saját gyermeke nincs. Férjének ugyanis két fia van első házasságából, s nagyon is szeret főzni Joachim Sauer unokáira. Mindenesetre Merkelt ismerve kizárható, hogy beleszólna akár a ma beiktatandó szociáldemokrata-környezetvédő-liberális kormány, akár a CDU életébe. Ám abban is biztosak lehetünk, ha időnként interjút ad, annak nagyon is komoly súlya lesz. Helmut Kohl kancellár rekordját ugyan nem tudta megdönteni, csak kilenc nap hiányzott ahhoz, hogy ő legyen a legtovább a hatalomban lévő kancellár, de így is felülmúlta a nagy elődöt. Úgy búcsúzik, hogy már most sokan visszasírják, 80 százalék feletti népszerűséggel. Kohl ezzel szemben a pártfinanszírozási botrány után bukott politikus lett hazájában.
Mi a titka? A politikusokkal ellentétben, akik a reflektorfény által akarnak láthatóvá válni, ő introvertált maradt. És ez tette őt erőssé. A CDU „macsói” először nem vették komolyan, de aztán rájöttek, milyen intelligens. Tudja, hogyan kell uralkodni az érzelmein és az egóján. Pedig közelről láthatjuk, hogy ez sok politikusnak nagyon nem sikerül. Nem volt korrupt, Nicolas Sarkozy egykori francia elnök mondta róla: az egyedüli "kihágása" a francia sajtok iránt érzett imádata.
Merkel példakép lehet minden politikus számára. Úgy volt mindvégig népszerű, (a menekültválság idején sem ment 50 százalék alá közkedveltségi mutatója), hogy olykor olyan döntéseket is hozott, ami nem tetszett a németeknek. Ő az élő példa arra: egy nemzetet nem kell megosztani ahhoz, hogy valaki sokáig a hatalomban legyen. Elég olyan bizalmi légkört teremteni, amiben mindenkit, nemzetiségre, származásra, vallásra való tekintet nélkül, partnernek tekint. Azt mondhatnánk, így kellene működnie egy normális demokráciának.
Bár akadnak olyan időszakok, amikor úgy tűnik, a Merkel-modell helyett vonzóbb a rövid távú előnyöket hajszoló populizmus, valójában a jobboldali szélsőségesek sosem lesznek képesek olyan elismertségre szert tenni, mint amilyet a leköszönő kancellár bel- és külföldön elért. Athént kivéve egész Európában kedvelik. El lehet tűnődni azon, elég gyorsan reagált-e a pénzügyi válságra, mások azért támadják, mert túl sok menekültet fogadott be, de itt, Közép-Európában, irigylésre méltó azt hallani, hogy egy politikust empátiája miatt érik bírálatok.
Az utóbbi hónapokban sorban búcsúzott el az állam- és kormányfőktől, de a távozása is annyira jellemző rá. Utolsó üzenetében is arra szólította fel az embereket, oltsák be magukat. Sosem szerette, ha „Muttinak” nevezték, nem is volt anyáskodó típus, mégis mindig az emberek egészségét, jólétét tartotta szem előtt. Ritka az ilyen.
Amit tudunk Merkelről és amit nem
A távozó német kancellárról idehaza alapvetően két, egymást többé-kevésbé kizáró vélemény van forgalomban: az egyik szerint higgadtságának, kompromisszumkészségének és intelligenciájának kulcsszerepe van abban, hogy az EU még egyben van és működőképes, a másik szerint viszont azzal, hogy a német nagyvállalatok érdekeinek magyarországi kiszolgálásáért cserébe elvtelenül elnézett mindent Orbánnak, ő az első számú felelős azért, hogy az Unió a széthullás küszöbére került. Igazságot majd a történelem tesz (talán), a ma záruló Merkel-korszak megértésére vágyók viszont már most alapvető forrásmunkához juthatnak az ellentmondásos csúcspolitikus személyiségének és motivációinak megismeréséhez Rónay Tamás, lapunk külpolitikai főmunkatársának frissen megjelent könyve révén.
Tudták például, hogy a lelkészcsaládból származó Angela amennyire német, legalább annyira lengyel is? A családot apai ágon eredetileg Kazmierczaknak hívták, és a nagypapa csak 1930-ban németesített Kasnerre; az 1954-es születésű Merkelt valójában Angela Kasnernek hívják. De ha ő Kasner, a férje pedig – immár közel negyedszázada – Joachim Sauer, akkor ki az a Merkel? És miért viseli Európa legnagyobb hatalmú politikusa olyasvalakinek a nevét, akihez sem rokoni, sem adminisztratív kapcsolat nem fűzi?
Anélkül, hogy ezt a dilemmát feloldanánk, nagyon nehéz közelebb jutni az Angela Merkel-jelenséghez. A Rónay könyvében részletesen kifejtett megfejtés úgy szól, hogy „Európa kancellárja” (ez egyébként a kötet címe is) korábban egyszer már házas volt, és bár mindkét fél úgy érezte, hogy nem igazán illenek egymáshoz – aminek válás lett a következménye –, máig viseli első férjének 1977-ben, meglehetősen fiatalon felvett nevét. Amiből máris kiderül, hogy a szocialista NDK közegében is vallásos neveltetést kapott Angela Merkeltől távol áll ugyan a bigottság, viszont a hűség láthatóan sokat jelent neki.
Ha egy szófelhőt rajzolnánk Merkel köré, a „sport” kifejezés – nagyon apró betűkkel – csak azért lenne ott, mert politikusi pályája elején a sportért (is) felelős miniszter volt. Ugyanakkor mégsem láthatjuk őt reálisan egy emlékezetes sportteljesítmény nélkül. Az NDK-ban a diákoktól elvárták, hogy a sportban is kitűnjenek, és ez a jó bizonyítványnak is feltétele volt. A jól tanuló Merkel, aki még sétálni is csak lassan szeretett, nemhogy futni, addig gyakorolt, míg meg nem futotta a szintidőt. Nem nagy sztori, de ugyanúgy fontos, mint az az epizód, hogy a később a magna cum laude minősítésű diplomája mellé kötelezően megszerzendő ideológiai vizsgán – a Mit jelent a szocialista életmód című dolgozatára – csak elégségest kapott; a jelek szerint nem csak a pragmatizmust és az akaraterőt, de a fontos és a kevésbé fontos dolgok elkülönítésének képességét is időben elsajátította. A könyv egyik fejezetében például Angela Merkelt azokban az órákban látjuk, amikor úgyszólván átszáguldott fölötte a történelem: a berlini fal megnyitásának időpontjában. Jellemző, hogy miközben euforikus hangulatú százezrek/milliók áramlanak át Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe, ő épp szaunázik: amikor végül mit sem sejtve kilép az utcára, a tömeg őt is átsodorja a Falon túlra; körülnéz, majd gyorsan hazamegy, mert másnap a munka miatt korán kell kelnie.
A szerző jó érzékkel gyűjti össze azokat a látszólag nüansznyi, mégis emblematikus mozzanatokat a kancellár életéből, amelyekből, mint egy ezer darabos puzzle elemeiből, a könyvet végigolvasva fel- vagy inkább újraépül bennünk egy olyan Merkel-kép, amely nem sokban hasonlít ahhoz, amit eddig magunkban őriztünk. Közben pedig megsejtjük, hogy valakinek, aki Németország keleti felében nőtt ugyan fel, de az ottani rendszert, talán éppen a sokkal időtállóbb – és egyértelműen nyugati, teljesítmény- és szabadságelvű - családi értékrend miatt, mindig átmenetinek gondolta, miért volt a sokféle véletlenen át is szinte sorsszerű az útja a kancellári székbe, és miért ő volt az optimális (értsd: nem a tökéletes, de a lehetséges legjobb) ember a Kohl utáni Németország, a kettéosztott német társadalom hosszú egyesítési projektjének vezetésére.
A kötet legnagyobb erénye, hogy nem az újságíró szemével láttatja Merkelt, hanem voltaképpen Merkel szemével látjuk a leépülő szocializmustól máig eltelt időszakot, ami páratlan olvasói élmény. Rónay utólag sem próbál héroszt faragni a szó kelet-európai értelmében egyáltalán nem hősies, nem „politikára termett” – azaz nem vezér-alkatú, nem konfliktuskereső, nem nárcisztikus, nem korrupt, nem hazug, nem manipulatív – Angela Merkelből, ám a közel 300 oldalnyi szöveg végére érve enélkül is megértünk valami nagyon fontosat. Azt, hogy a 16 évnyi, utólag minden bizonnyal gyorsan aranykornak minősülő Merkel-korszak hatalmi szisztémáját miért nem hívták-hívják soha „Merkel-rendszernek”, és miért nem beszél senki „Merkelizmusról” (miközben Trumból négy év is elég volt a „Trumpizmus” megszületéséhez - és akkor Orbánt még meg sem említettük). Az Európa kancellárja konklúziója – és egyben a válasz a könyv alapkérdésére –, hogy Angela Merkel nem nyomot hagyni akart, nem az országot akarta a saját képére formálni, hanem a tőle telhető legjobb minőségben el akarta a végezni a munkáját – diákként, fiatal kutatóként és nagyon fiatalon a nagypolitikába csöppent politikusként is –; nem saját magáért, a családjáért vagy egy szűk érdekcsoportért, hanem leginkább Németországért. Végül persze ezzel hagyta a legmaradandóbb nyomot, és a legnehezebben betölthető űrt maga után.
