Krónika a nagysármási vérfürdőről

1944 szeptemberében, feltehetően 16-ról 17-re virradóan éjszaka a dél-erdélyi Nagysármás 195 lelket számláló zsidó közösségének 126 tagja, többségükben nők, gyerekek rút tömeggyilkosság áldozatául estek.

A vérengzést ezúttal nem az SS halálbrigádjai, hanem a magyar királyi honvédség katonái követték el – a csendőrség és a falu magyarjaiból verbuvált „nemzeti gárdisták” hathatós közreműködésével. Az eddig jószerivel csak szakmai körökben ismert bűntett történetét Kovács Szabolcs, egy fiatal csíkszeredai történész tárta a nagyközönség elé nemrég megjelent monográfiájában. A mű hűvösen tárgyszerű, elképesztő mennyiségű tényanyaga ellenére megrendítő olvasmány, egyben újabb adalék az erdélyi végek, mindenekelőtt magyar-román viszony históriájához.

A honvédség 1944 szeptember elején nyomult be a román fennhatóság alatt álló dél-erdélyi térségekbe, s egyik alakulata, a 2. páncélos hadosztály törzsszázad Nagysármáson ütötte fel hadiszállását. A megszállás hátteréhez tartozik, hogy a német-olasz diktátummal, még 1940-ben tető alá hozott második bécsi döntés visszajuttatta a Trianonban elcsatolt Erdély és Partium északi részét Magyarországnak, Dél-Erdély – így a mezőségi tájegységhez tartozó, többnemzetiségű, magyar, román, zsidó, roma lakta Nagysármás változatlanul Romániánál maradt. Miután 1944 augusztusában a románok „kiugrottak”, azaz szembefordultak addigi szövetségesükkel, a náci Németországgal, a magyar honvédség átlépte az addigi erdélyi határokat, s megpróbálta feltartóztatni az előretörő szovjet seregeket. Ám a gyorsan közeledő front ellenére a Nagysármást megszálló katonaság és a nyomában megjelenő csendőrök az egyik legsürgetőbb harci feladatuknak a település zsidó polgárainak megsemmisítését tekintették. Aligha véletlenül. A sok gyilkos antiszemita törvény és gyűlölködés itt is megtette a magáét. Mint Kovács Szabolcs írja, kutakodása során nem talált dokumentumot arról, hogy a felsőbb hatóságoktól érkezett volna valamilyen leszámoló parancs. A megszállók „önszorgalomból” cselekedtek. A zilahi csendőriskola odavezényelt növendékei a beléjük vert drill szerint nem kevés erőszakkal először gettósítottak, utána meg azt tervezték, hogy a lefogottakat román gazdáktól rekvirált szekereken Kolozsvárra zsuppolják, majd ott bevagonírozva német haláltáborokba szállítják őket tovább, ahogy azt Magyarországon a vidéki zsidósággal 1944 nyarán már megtették. Ám a Nagysármáson állomásozó páncélos tiszt urak úgy gondolták, minek ennyi hűhó. Majd ők helyben elintézik a zsidókat, úgy ahogy a keleti, szovjet hadjárataik során azt „elleshették” a milliókat legyilkoló német einsatzkommandótól. Nagysármástól 15 kilométerre, a szomszédos Pusztakamarás határában fekvő domboldalon találták meg az „ideális” helyszínt. A magyar katonák előre megásott sírgödörbe, tarkón lőtték odahurcolt áldozataikat, 52 asszonyt, 31 férfit és 43 gyermeket. A kicsiket élve temethették el, mivel a betemetett föld egy szemtanú kifejezésével élve még másnap is „nyöszörgött” – olvasható a tanulmányban.

„A nagysármási tömeggyilkosság azért is oly érthetetlen, mert mindenki, aki képes volt 1944 őszén józanul gondolkodni, annak számára nyilvánvaló volt, hogy a háború elveszett, s persze ami történt, végtelen aljasság, égbekiáltó bűntett” – jegyzi meg Horváth Sz. Ferenc erdélyi író recenziójában, a Transindex portálon. „A helyi lakosság jó része mégis hallgatólagosan vagy aktívan asszisztált a történtekhez, a zilahi csendőrök ellenkezés nélkül végrehajtották az utasításokat, a katonák alávetették magukat az ártatlan lakosság legyilkolását előíró parancsnoknak.” A háború után Pesten és több helyütt Romániában peres eljárások indultak a tömeggyilkosság részleteinek kivizsgálásra, a tettesek megbüntetésére. A feltárt források alapján nem kérdés, hogy a vérrontás főkolomposai a 2. páncélos hadosztály törzsszázadának tisztjei, altisztjei voltak, élükön a parancsnok Mátyássy Miklós századossal, akit 1948-ban, Budapesten a népbírósági per halálos ítélettel sújtott, majd fel is akasztották.

A szerző azonban azt is tételesen kimutatja, hogy a háború utáni felelősségre vonásokban a politikai célok felülírták a tényfeltárást. Az első eljárást még 1944-ben, a nagyszebeni hadbíróság indította, de a zsidóság legyilkolásának ügye hamar háttérbe szorult, helyette a románok sérelmére elkövetett bűncselekmények és a kollaboráció vádja került előtérbe, jelképesen a Horthy-rendszert ültették a vádlottak padjára. Aztán az 1951–54 között zajló kolozsvári perben az ügyészségi vádirat már az osztályharc szellemében íródott. A zsidóság lemészárlását és a románok elleni atrocitásokat teljességgel a magyar csendőri és katonai egységek, a környék földesúri rétege és a helyi magyar papok nyakába varrták. E koncepció szerint a fővádlottak a helyi földbirtokosok és a korábban Nagysármáson szolgáló katolikus plébános. „Ebben a kétpólusú etnikai játszmában a zsidósággal szembeni atrocitás elsikkadt” – írja Kovács Szabolcs. Meg is lett a következménye. A nagysármási mészárlást ugyan 69 odavalósi zsidó szerencsés menekülésüknek köszönhetően túlélte, de az 1956-évi népszámlálás szerint már hírmondó sem maradt belőlük, mind elhagyták szülőföldjüket.