Senki sem tudja, hogy került a macska az utcáról amúgy megközelíthetetlen ferencvárosi belső udvarra, de tévedhetetlenül megtalálta azt a földszinti lakást, amelynek a teraszra nyíló ajtaja a szellőztetés miatt éppen nyitva volt. Kecsesen átcsúszott a biztonsági rácsok között, és megállt a biztosnak látszó macskamenedéket nyújtó lakás falánál, óvatosan, hogy lehetőleg senki se vegye észre egyből. Talán volt már része viharos elutasításban, tudhatta, milyen a siccezés, sikoltozás, a „hogy kerül ide ez a koszlott macská”-zás.
Mert bizony koszlott volt. Valamelyik őse perzsa lehetett, de ő az egykor elegáns, hosszú szőrű bundából már csak a filcesedésre való hajlamot örökölte. Összecsomósodott szőre húzta a bőrét, néha be is szakította, ez sem tette vonzóvá a macskaformáját. Kicsi is volt, aki látta, kölyöknek hitte, pedig már benne volt a korban, a háta meggörbült, és egy kis nyúlfarknyi pamacsot hordott ott, ahol a farkának kellett volna lengenie. Hol veszett el a farka és mikor, nem tudott volna számot adni róla. Ráadásul szürkés porszíne miatt koszosnak tűnt, pedig szorgalmasan mosakodott, de a perzsa ős és a ki tudja, milyen fajta többi felmenő ezt a sárfoltos bundaszínt hozta össze rajta. Aki meglátta, azonnal fertőtlenítőért szaladt. A vitaminhiánytól meggörbült háta miatt úgy nézett ki, mintha állandóan dühös lenne, azonnal fújni és támadni akarna. Pedig nem volt benne semmi harag, csak végtelen lemondás és bánat, amiért nem talált magának biztonságos helyet a világban.
Amikor sértetlenül sikerült keresztülmásznia a rácson, és megülni a szoba fala mellett, kifújta magát, és figyelni kezdett. Lelki macskafüleivel már hallotta, amint valaki majd mindjárt sikoltozni kezd, aztán filces bundán ragadják és kipenderítik, de nem történt semmi ilyesmi. A lakásban lakó két lábhoz tartozó srác rá se hederített. Ettől annyira megnyugodott, hogy elaludt, és nem tudta, hogy a gyomra korgásától vagy az önnyugtató dorombolásától ébredt fel, de nagyon éhes volt. Előbbre merészkedett, ám a két lábhoz tartozó srác nem törődött vele. A macskapofátlanságtól hajtva kiment a konyhába, fölugrott az asztalra valami harapnivalóért, de nem talált semmit. A két lábhoz tartozó srác továbbra sem törődött vele, gitározott.
Akkor arra gondolt, mekkora lúzerség lenne, ha egy meleg lakásban halna éhen egy gitáros mellett, zeneszóra, így aztán odament a két lábhoz és nekidőlt kicsit. Érezte, ahogy a srác megdermedt, lenyúlt érte, de nem találta el, kicsit körbetapogatott mellette, mire végre megérintette. Összetalálkoztak. A macska nagyjából akkor értette meg, hogy a srác nem lát, amikor a srác megértette, hogy egy macska jelent meg a lakásában. Innentől már egyszerű volt. A macska megtanulta, hogyan legyen jelen, a srác meg azt, hogyan kell gondoskodnia valakiről.
Hét évig éltek együtt. A srác még felnőttebbé vált, a macska még jobban megöregedett, és pénteken útra kelt, hogy a Nagy Macska előtt elszámoljon a kilenc életével. Remélve, hogy talán mégis maradt a kilencből egy, amit újra eltölthetnek együtt, gitározva.