Kedves Laci,
Évtizedek után újra egy nagy küszöb előtt találtuk magunkat. Nem csak ti Magyarországon, vagy mi Lengyelországban, de egész Európa és az egész világ is. Éppen most jelent meg új kötetem a jelenlegi, Hszi Csin-ping-i Kínáról. Ezért pontosan tudom, hogy politikailag és stratégiailag látóhatáron van az új hidegháború, bizonytalan a jövő, és nem lehet tudni, merre megy ez a világ. Tele vagyunk nagy kérdésekkel.
Valami történt a nagypolitikában, a világ nagy fővárosaiban, és nem csak Londonban a brexit után, de Washingtonban és Berlinben is. Ahogy legutóbbi pár évben egy bizonyos „Trump-tényező” döntő fontosságú volt, az érdekek fontosabbak voltak mint értékek, most a Biden-i Amerikában egy keverékkel találkozunk: visszajöttek a liberálisok és a demokrácia, de a hatalompolitika (Power Politics) továbbra is napirenden van a multilaterális világrend mellett, vagyis nemcsak a kétoldalú alkuk léteznek, mint Trump alatt.
Más a helyzet Európában. Az Európai Unió reszket, jövője majdnem teljesen nyitott és bizonytalan. Feltételezhető, hogy csak a jövő tavaszi francia elnökválasztás után tudjuk meg, merre tovább. De a mostani járvány-korszakban legalább egy biztos: a kontinensen most nem Brüsszel, hanem a német tényező a döntő. Tetszik vagy nem tetszik, de a németek nélkül nem csinálhatunk semmit, ami a jövőt és a további európai integrációt illeti.
Az új kancellár - Olaf Scholz - és az új, szocialista-liberális-zöld szivárványos kormány saját programmal jelentkezett, mely természetesen nem nagyon tetszik se a varsói, se a budapesti hatalomnak - és nem csak azért mert szivárványos. A leendő külügyminiszter, Annalena Baerbock, a Zöldek társelnöke már kifejtette: a koalíciós pártok paradigmaváltást kezdeményeznek a külpolitika számos területén és ismét aktívabb fellépést szorgalmaznak „Európa stratégiai szuverenitásának megőrzésére”, amit a francia elnök, Emmanuel Macron már régóta megfogalmazott. Ha már nemcsak Párizs, de Berlin is meg akarja erősíteni az EU pozícióját a világpolitikában, ha mindkettő "több Európát", vagy Európai Egyesült Államokat akar, akkor itt a küszöb és a választóvonal: vagy föderáció, vagy a nemzetállamok szövetsége, amiről korábban Budapesten, de a legutóbbi varsói csúcson is hangosan nyilatkoznak.
A magyarok már részben választottak. Az ellenzéki összefogás egy olyan jelöltet hozott, aki se szocialista, se liberális, se zöld, de mégis – úgy néz ki – ugyanabba az irányba megy, mint az új német kabinet. Márki-Zay Péter már kinyilvánította, hogy nem várhat semmit az illiberális orbáni rendszertől, hogy lelkében-szellemében a liberális demokráciának és főleg a jogállamiságnak a híve. Neki, a hívő, vallásos konzervatívnak, sok gyerek apjának és valódi vidéki embernek, aki meglepően szépen beszél angolul, a szekuláris és internacionalista Brüsszel nem boszorkánykonyha, és nem új kommunista bürokraták székhelye, ahogy a mostani kormány állandóan súgja, hanem a megkerülhetetlen, stabil jövőt biztosító központ. Sőt, számára a válás vagy az abortusz nem tiltható, mert ezek egyéni kérdések, amelyekbe a szekuláris állam nem avatkozhat bele.
Itt több különbség is van országaink között. Az ellenzékben nálunk is mindenkinek elege van a Kaczyński-rendszerből, de összefogás nincs a láthatáron. A Tusk-tényező sem annyira – vagyis nem mindenkinek – fontos, mert – ahogy főleg fiatalok mondják – ő már "régi motoros", "lejárt az ideje", sőt, túl messze ment liberalizmusával, nem védi a nemzeti érdekeket. Sok lengyel számára Tusk már egy lejárt korszakot jelent, nem pedig a reményt. Csak a liberális polgárok vagy értelmiségi körök értik, hogy itt egy tapasztalt, saját, gazdag nemzetközi hálózattal rendelkező politikusról van szó. Aki teljesen más ligában játszik, mint a legtöbb szereplő az ország színpadán. Ebben a vitában más irányból megjelenik a "német tényező". A németellenesség mindig fontos volt Lengyelországban, de még fontosabb a Kaczyński-rendszer alatt. A mostani kormány szemében Donald Tusk, mint Magyarországon Soros, egy liberális ördög, aki „németbarát”, „Merkel bérence”.
Budapest és Varsó ugyanolyannak látszik, de van egy hatalmas különbség: az Orbán-rendszer konszolidált és erős, a Kaczyński-rendszer gyenge és bizonytalan. A hivatalosan csak 2023-ban következő választások előtt a Kaczyński-rendszer már súlyos legitimitás-vesztésben van (főleg a járvány és lengyel-fehéroroszországi határhelyzet, de a korrupció miatt is), hangosan támadják, hogy se biztonságot, se társadalmi békét nem tud hozni. Tehát a magyar egyesült ellenzéknek mégis nehezebb a feladata, mint a megosztott lengyelnek.
Se Varsóban, se Budapesten nem tetszik, amit az új német koalíció tervez. Már első programjukban nyilvánosan és közvetlenül üzentek Magyarországnak és Lengyelországnak: "Csak akkor támogatjuk az Európai Bizottság javaslatát a pénzeszközök folyósításáról, ha garantálják az olyan feltételek teljesítését, mint az igazságszolgáltatás függetlensége." A külpolitikáról szóló részben pedig azt üzenték az Európai Unió rebelliseinek, hogy Merkel kancellár vonalát, azaz hídépítő szerepét a kelet-európai országokkal kapcsolatban csak akkor tudják elképzelni, ha a Duna és a Visztula partján újra jogállami rendszer működik. A reagálás gyors volt és nem meglepő. Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter egy sajtótájékoztatón azt mondta: „Az új német politikai irányvonal szemben áll nemcsak a magyar kormány politikájával, hanem a közép-európai társadalmak meggyőződéseivel, mindazzal, amit értékről, családról, integrációról és migrációról gondolnak".
Az Orbán-szabály világosan és egyértelműen megállapítja: napirenden az új világrend, amelyben Európa teret veszít, Amerika lefelé megy, Ázsia pedig felfelé. A liberális Európa nem tudta elkerülni a pénzügyi összeomlást, nem védte a nemzeti vagyont, és befogadó politikájával védtelenné tett minket a bevándorlókkal szemben. Ugyanezt az üzenetet nap mint nap lehet hallani a varsói nemzeti médiában is. Orbán Viktor nem is egyszer kinyilvánította: a geopolitika világában a nyugati országok által létrehozott és egyetemesnek kinyilvánított rend fordulópont előtt áll. Az ő válasza: nálunk sikeres a keleti nyitás politikája, jöjjön hát Eurázsia a befektetéseivel.
És ez még nem a vége. Amióta a magyar miniszterelnök 2019-ben elkezdte a munkáját az egykori karmelita kolostor épületében és kolostori körülmények között tervezi a jövőt, benne van a pakliban egy "karmelita szerződés" a lengyel miniszterelnökkel, az olasz Matteo Salvinivel, vagy a francia Marine Le Pennel, amelyet részben most Varsóban láttunk. Mi lesz belőle? Nem lehet tudni. De ha lesz is valami, akkor egy nemzeti érdekkel megosztott politikai tábor lesz. Meddig tarthat és mit hozhat? – ez nyitott, de fontos kérdés.
Egyre erősebb a feszültség. Amikor a magyar parlament elnöke, Kövér László, inter alia a titkosszolgálatoknak arról szól, hogy az ellenzék nemzetbiztonsági kockázat, és alkotmányos puccsot vagy államcsínyt szervez, akkor nem annyira a biztonsági intézményeknek, de inkább a saját politikai tábornok küld egyértelmű üzenetet: veszélyben vagyunk, meg kell védeni a(z orbáni) rendszert. Az ellenzék számára pedig világos: nem lesz könnyű a választásokat megnyerni és újra a tiszta liberális demokrácia útján járni. Főleg akkor, amikor mind Orbán, mind Kaczyński győzelmi kényszerben vannak. Mindig nyerni akarnak, de most még magasabb a tét, mert Márki-Zay Péter és Donald Tusk kimondták: a mostani hatalom képviselőinek börtönben a helyük.
Hideg polgárháborúban élünk, megosztott országokban - de a helyzet tovább fokozódik. A választások igazi tétje: liberális Európa, vagy tekintélyelvű Ázsia; demokrácia, vagy zsarnoki egyeduralom és egyszemélyes uralkodás; út az európai föderáció felé, vagy a nemzet állam megmaradása? Erre kell választ adni. Ahogy 2010-ben mondták: egy új fülkeforradalom vár ránk. Lehet, hogy megint jelszó lesz: több mint választás, majdnem rendszerváltozás.
Se Orbán, se Kaczyński olcsón nem adja be a derekát - hisznek a győzelemben. Orbán a Fidesz kongresszuson üzente "a mi ellenfeleinknek, akik elszánt Brüsszel-hívők", hogy újra nyerni fog. Mert a "magyarok ilyenek". Ugyanígy látják nálunk a lengyel hatalmasságok. Vagyis nem tipikus választásról van szó, hanem inkább ideológiai vagy értékrendszerek háborújáról. Ez vár ránk. Ki lesz a győztes, és hány áldozata lesz?
Bogdan J. Góralczyk
Kedves Bogdan!
Leveled és értékelésed akkor érkezett, amikor a magyar ellenzék vezetője, Márki-Zay Péter éppen Varsóban tárgyalt a lengyel ellenzéki vezetőkkel, mintegy hírül adva, hogy reménye, reményünk szerint a budapesti gyors 2022 tavaszán Európa, a szabadság, a demokrácia és a jogállam felől befut Varsóba. Ezért amikor Orbán Viktor barátkozott ugyanitt az európai szélsőjobboldal képviselőivel, egy politikai haldokló találkozott az örök vesztesekkel, a soha hatalomra nem kerülőkkel.
Másként volt mindez a tízes években, amikor egy sötét világrend körvonalai bontakoztak ki. A Nagy Recesszió, amely véget vetett Amerika tartós politikai és gazdasági fölényének, euróválsághoz és Kína gazdasági szuperhatalmi státusához vezetett. A két – Irakban és Afganisztánban – elvesztett háború, a káoszba fulladt „arab tavasz”, Amerika elfordulása Európától és a Közel-Kelettől Kína és a csendes-óceáni térség felé, megrendítette a korábbi nyugati biztonsági rendszert. A tízes évek közepén a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenség, a menekültválság, a terrorizmus együttes hatására nemcsak a liberális demokratikus világrend bomlott fel, hanem populista-nacionalista, a nemzetállami szuverenitást hangoztató önkényuralmi kísérletek indultak Amerikától Európáig.
Az orbáni külpolitika arra a feltételezésre épült, hogy Kelet-Közép-Európa – és benne Magyarország – körül nagyhatalmi vákuum keletkezett, a Nyugat hanyatlik, a Kelet emelkedik. Ebben a helyzetben a szuverén magyar nemzetállamnak és a V4-eknek minél nagyobb mozgásteret kell szerezniük az EU-n belül – minél több európai forrás bevonásával, annál kevesebb engedmény megtételével, blokkoló kisebbségként eljárva –, át kell venniük a keleti autokráciák „hatékony megoldásait” a hazai és a nemzetközi fékek és ellensúlyok korlátozása érdekében. A tízes évek közepétől a magyar külpolitika tudatosan törekedett a nemzetállamok Európája politikai mozgalmának kialakítására az egységes Európával szemben. Mindebben hűséges társa volt és ma is az Kaczyński Lengyelországa.
Csakhogy nem törtek át. 2019-20 óta megjött az ellenhullám: Amerikában és Európa kulcsországaiban a szavazók középre, a nyugalomra és a biztonságra, a liberális demokráciára szavaztak. Biden Amerikája és a (bal)középre, föderációs irányba váltó, Macron-Scholtz-Draghi-féle Európa még csak most kezd hozzá új alapokon politikai, biztonsági, pénzügyi, kereskedelmi, környezeti rendszerei rendbetételéhez, miközben meg kell oldaniuk a klímaváltozás, a Nagy Járvány és a súlyos társadalmi egyenlőtlenség kihívásait, és az erőszakkal fenyegető versenyt az autokrata nagyhatalmakkal – Kínával, Oroszországgal – szemben. Megkezdték a világ és az európai liberális világrend újraépítését. Orbán és Kaczyński szövetségesek nélkül, magukra maradtak. Az idő már nem nekik, hanem ellenük dolgozik.
Magyarország és Lengyelország, rendszereik alapján útjában vannak az amerikai doktrínának: autokrácia vagy demokrácia, korrupció vagy tiszta kéz. Amerika nem habozik érvényesíteni a Magnyitszkij-szabályt – a számlák zárolását, az utazási tilalmat –, vagy más eszközökkel leleplezni a korrupt és autokrata vezetőket, okkal fél ettől Orbán és az orbáni politikai osztály. Mindketten látjuk, hogyan tűnnek el hetek vagy napok alatt bolgár, cseh, szlovák, sőt, osztrák vezetők a hatalom színpadáról. És Európa is megtalálta a maga kényszerítő eszközét. Immár nem hajlandók se az Unió, se az európai nagyhatalmak arra, hogy finanszírozzák azokat a kelet-európai rendszereket – Lengyelországot és Magyarországot -, amelyek nem tartják be az európai jogállami normákat és számolatlanul lopják el az európai pénzeket. Mindkét országnak a túlélést és a jövőt jelenti az európai újjáépítési alap, amelyet Európa végre feltételekhez köt.
Mindkét rendszer felélte tartalékait. Te jobban láthatod, hogy a Kaczyński-világnak mennyi társadalmi, gazdasági, bel- és külpolitikai tartaléka maradt, az Orbán-rendszernek szinte semmi. Orbán és csapata nem arra használta fel a válság utáni kedvező évtizedét, hogy állampolitikájával egy nyílt értékrendű, európai, kiművelt, minőségileg oktatott, digitalizált, versenyképes, környezettudatos polgári középosztály kialakulását segítse, hanem arra, hogy zárt, nacionalista-provinciális, elit- és kultúra-, Európa- és Nyugat-ellenes, erőre és erőszakra hajló, előítéletes, személyes hatalmához hű, államilag ellenőrzött homo orbanicust, orbáni társadalmat teremtsen. Először a tízes évek elején a mozgékony és újító fiatalság vette észre, hogy ez zsákutcás fejlődés, ezért Európába ment, a tízes évek végére a modernizáció, a szabad tett és gondolat metropoliszának lakói, a budapestiek, majd sorban a nagyvárosiak látták át, hogy az Orbán-rendszerrel se nekik, se Magyarországnak nincs jövőjük. Így az elmúlt években elfogyott a rendszer mögötti társadalmi többség, s a magyar választások paradoxona, hogy azok a kisvárosok és falvak szavaznak az Orbán-rendszerre, amelyek rosszul jártak és járnak a rendszerrel, és azok a budapestiek és nagyvárosiak ellene, akik a rendszerrel, vagy annak ellenében emelkedtek, de tudják, mennyivel jobban emelkedhettek volna, ha nem ez a rendszer.
A rendszer felélte a gazdasági tartalékait is. Nem arra használta az európai ingyen forrásokat és a megtermelődött belső forrásokat, hogy egy versenyképes, termelékeny, digitalizált, megfelelő szerkezetű gazdaság működését segítse, hanem ellopta vagy szimbolikus beruházásokra pazarolta forrásait. Az európai járadékleső, potyautas magatartással még elélhetne fenntartható növekedéssel, ha nem ütközik két akadályba. Az egyik, hogy 2017 óta egy prociklikus, túlfűtő monetáris, fiskális és jövedelempolitikával olyan inflációs gazdaságot teremtett, amelyben már alig képes az infláció ellenőrzésére. S mivel politikájának egyik eleme a választók bérrel, nyugdíjjal, adócsökkentéssel való megvásárlása, most minden a gazdaságba befecskendezett forint csak az inflációs spirált erősíti: mire megkapod a bért, magasabb az ár. A másik korlát a feldühített Európai Unió, amely nem hajlandó egy korrupt, jogállamot leépítő országnak feltétel nélkül támogatást adni.
Orbán belpolitikai tartaléka három politikai elem keveréke: a Horthy-kori szimbolikus keresztény nacionalizmus, a „trianonozás” – amelyről könyvet írtál –, a Kádár-kori anyagi kompenzáció és az általa újított migránsellenes idegengyűlölet. Ezek a témák elkoptak és a rendszernek már semmi új nem jut eszébe, s az új kihívásokra – járvány, klíma, új Európa, életforma – képtelen érvényes válaszokat adni. A rendszert választásról-választásra nem érdemei, hanem az ellenzék megosztottsága és hibái tartják életben. Végre valahára van egyesült ellenzékünk, sikerült egy mozgósító ellenzéki előválasztást tartani és új arcú miniszterelnök-jelöltet, illetve egyéni választókerületi jelölteket színre hozni. Esélyüket Orbánnal szemben növeli, hogy Amerikában és Európában elismeréssel fogadták az ellenzék új vezetőjét, kifejezték támogatásukat.
Nem tudhatjuk, miről és milyen reménnyel beszélgetett Orbán és Kaczyński Varsóban. De se külön-külön, se együtt nincs már sok esélyük. Nálam szebben írta Czesław Miłosz: „Mérgesek. Tudják: eltörik a trónjuk, / És ahol ültek, egyetlen fűszál sem / Nő: égett kén gyűrűje marad. Meddő / Porát a hangya is messze kerüli.”
Csak ellenzékeik ronthatják el. A szavazók készen állnak. Igazad van: Nyugat vagy Kelet, demokrácia vagy diktatúra, tiszta kéz vagy királyi birtok? Eljön megint az idő, amikor nem rosszra, bűnre tanítja egymást a magyar és lengyel politikai osztály, hanem arra, hogyan állítsuk helyre közösen a tisztakezű, európai jogállami demokráciát, hogyan találjuk ki közös integrációs programjainkat, amelyekkel a XXI. századi magyar és lengyel nemzetek az 1848-as, 1956-os, 1989-es szabadságszerető „példanépek” méltó örököseivé válnak.
Lengyel László
* A levélváltás lengyelül is megjelenik a Rzeczpospolita lengyel napilapban
