Egy napilapolvasónak talán nem is hangzik olyan furcsán, ha azt mondom: apám életében az újság jelentette a biztos pontot. Számtalan költözésünk során csak ez nyújtott neki valamiféle állandóságot; vagyis az, hogy minden új helyen ugyanaz az újság várta őt reggelente a postaládában. Könyvet sosem láttam a kezében, újságot viszont szinte mindig. A napi szintű tájékozottság őt valóban magabiztossá tette (csak hogy a kivégzett Népszabadság szlogenjét is megidézzem). Újsággal indult számára a nap és csak ehhez viszonyítva nyert értelmet minden más az ő életében.
Gyermekként csodálva figyeltem, ahogy a papír rabul ejti; hol mosolyt csalva az arcára, hol pedig süketté téve a környezetére és minden másra is. Egészen addig nem értettem ezt a jelenséget, amíg kezembe nem került Szent Ágoston Vallomások című műve, amelyben a keresztény filozófus Ambrus püspök „nagy elfoglaltságáról” ekképpen számol be: „Olvasás közben szemei a lapokon jártak, szíve az értelmet fürkészte, ajkai és nyelve pihentek. Kivétel nélkül mindig olvasásban elmerülve találtam, amikor – elég gyakran – bent voltam nála.” Azt hiszem, a gyermek is valahogy így érez, amikor az apját (újság)olvasás közben figyeli. Elvégre számára a néma olvasás még misztikum, ahogy – néhány kivételtől, így például Ambrus püspöktől eltekintve - a bevett gyakorlat Szent Ágoston idejében is a hangos olvasás volt.
Kicsit később aztán, amikor már én is beavatást nyertem ebbe a misztériumba, inkább a könyvek felé fordultam. Amíg apám az állandóságot fedezte fel az újságban, addig én éppen a változást. A mindennapi megújulást az én szememben a gyors elavulás kísérte. Nem az újraszületést láttam a minden nap megjelenő új információkban, hanem az elmúlást. Nem az ágostoni (pontosabban ambrusi) elmerülést, hanem a felszínességet. Tartósnak és mélynek a könyvet ítéltem, így azt választottam társamnak. (Mai napig képes vagyok egyszerre 6-8, olykor 10-12 kötetet is párhuzamosan fogyasztani és mindig van nálam legalább egy könyv, bárhova megyek is.) Könyvek vesznek körül most is: van az éjjeli szekrényemen, a dohányzó asztalon, a hűtőn, a kád szélén (veszélyzóna!) és a kutya fekhelye mellett is (veszélyzóna 2.0!).
Ennek ellenére az újságolvasásnak tagadhatatlanul van egy olyan szakralitása, melyet a könyv nem tud megteremteni. (Persze a könyvolvasás is szentség, de az újság máshogy képes kiszakítani minket a térből és időből). E misztérium kora reggel kezdődik, amikor az olvasót a frissen megjelent ropogós újság várja a postaládájában. Ha csak tudat alatt is, de a láda felnyitásakor még felnőttként is ugyanaz az izgatott várakozás dolgozik az előfizetőben, mint amikor gyermekkorában levelet kapott. Az új utáni vágy, aminek megtestesülése ekkor válik tudatossá. Ez az érzés marad, nem szűnik meg az évek során, esetleg csak elhalványul annak eredményeképpen, hogy idővel elfelejtünk, milyen is gyereknek lenni.
Ez az érzés és ez a pár pillanat ünnepként ragadja ki az olvasót azokból a bizonyos szürke hétköznapokból. Mert tévedés lenne azt gondolni, hogy az előfizető reggele egyszerűen csak az olvasásról szól: ez egy rítus, ahogyan a hajtás mentén igazgatni kezdjük a címlapot, ropogtatjuk, simogatjuk, mintha nem is szemmel, hanem ujjal olvasnánk. Érezzük a papírt, szívjuk a betűket, faljuk a sorokat. Nagy karmozdulatokkal kísérve, már-már teátrálisan lapozunk, s illesztjük oda az adott oldalt a többihez.
Ez az újságolvasás szentsége, ami miatt előfizetővé váltam és ez az az élmény, ami miatt a mai napig is az vagyok. Hiába nőttem bele a digitális korba, amíg újságot nyomtatnak, én venni fogom. Még akkor is, ha sokat zörgök vele mások orra alá...
