Németország;Oroszország;gázvezeték;Északi Áramlat;Vlagyimir Putyin;Olaf Scholz;

Németországot egyre több uniós partner bírálja az új, Oroszországból gázt szállító vezeték miatt

Az új berlini koalíció sem egységes a kérdésben, ami még konfliktusokhoz is vezethet.

Az Európai Tanács múlt heti, idei utolsó csúcstalálkozóján az uniós partnerek nyomást akartak gyakorolni Olaf Scholz új német kancellárra, ne tegye lehetővé az Oroszországból gázt szállító Északi Áramlat 2 üzembe helyezését, de e tekintetben igazolta, hogy Angela Merkel politikáját akarja követni: leperegtek róla ezek a próbálkozások. Pedig Berlin is jól tudja - a legnagyobb nyomást úgy lehet kifejteni a Kremlre, hogy ne intézzen támadást Ukrajna ellen és vonja vissza csapatait a határvidékről, ha húsba vágó gazdasági intézkedéseket helyeznek kilátásba. E téren a legfájdalmasabb a gázvezeték működésének elhalasztása lenne Vlagyimir Putyin orosz elnök számára.

Valami azért mégis változott az előző német kormányhoz képest. Méghozzá az, hogy a hárompárti német koalícióban a szociáldemokratákkal szemben a Zöldek és a liberális FDP nem sietné el az üzembe helyezést, éppen ellenkezőleg. Annalena Baerbock külügyminiszter a ZDF egyik műsorában több mint egy hete azt közölte, „a jelenlegi helyzetben” (utalva az orosz háborús fenyegetésre) nem képzelhető el az Északi Áramlat 2 beindítása. Ezt a kijelentését vélhetően nem egyeztette Olaf Scholz-cal, azóta kerülte is, hogy szót ejtsen a témáról a nyilvánosság előtt. A Spiegel úgy értesült legutóbbi számában, hogy az SPD két koalíciós partnere tényleg nagyon nem ért egyet a gázvezeték üzembe helyezésével, s ez a téma még koalíciós feszültségekhez is vezet.

A kérdést azonban tágabb horizontokban kell vizsgálni. Azt igazolja ugyanis, hogy a berlini koalícióban nincs egység a külpolitikai irányvonalat illetően. Míg az SPD-hez közel áll Merkel pragmatikus Oroszországgal kapcsolatos politikája, Scholz pedig Willy Brandt hű követőjének tartja magát, hiszen az egykori szociáldemokrata német kancellár is rugalmasabb keleti politikát folytatott elődeinél, a környezetvédők és a szabaddemokraták keményebb fellépést sürgetnek a Kremllel szemben. Bár alig két hét telt el Scholz kormányának hivatalba lépése óta, a külpolitikai irányvonal eltérő megítélése máris feszültségekhez vezetett a német koalícióban, s nem is lesz könnyű kompromisszumot találni.

Az Északi Áramlat 2 projektjét üzemeltető Nord Stream 2 AG múlt pénteken azt közölte, megkezdődött a vezetékpár (két vezeték halad párhuzamosan egymás mellett az Északi-tenger alatt, az egyik már tíz éve működik) második vezetékének gázzal való feltöltése. Ez azonban még nem jelenti az üzembe helyezést. Képletesen szólva valakinek meg kellene nyitnia a gázcsapot a vezeték másik, németországi végén.

De mikor nyitják meg a németek? A berlini belpolitikai feszültségek mellett más hátráltató tényezők is felmerülhetnek. A Süddeutsche Zeitung összeállításában úgy véli, nem is a „mikor” a kérdés, hanem az, egyáltalán valaha üzembe helyezik-e majd, hiszen külpolitikai szempontból is komoly veszélyei lennének egy ilyen döntésnek. Az Egyesült Államokban a republikánusok ismét azon mesterkednek, hogy kereskedelmi szankciókat fogadtassanak el a projektben érintett vállalatok ellen. Nyáron maga Joe Biden demokrata elnök is vonakodva egyezett bele a Berlinnel kötött megállapodásba, amelynek lényege, hogy Washington, egyelőre legalábbis, eltekint az Északi Áramlat 2 miatti büntetőintézkedésektől.

De nem csak Washington, hanem Németország közvetlen szomszédai is ellenszenvvel figyelik a fejleményeket. Tavaly egyébként, amikor Alekszej Navalnij orosz ellenzéki politikust Németországban gyógykezelték, miután hazájában novicsokkal mérgezték meg, Németországban is felmerült a gázvezeték befagyasztásának ügye, de sosem tűnt úgy, hogy az akkori nagykoalíció két pártja valaha is komolyan mérlegelte volna ezt a lehetőséget.

Az Északi Áramlat 2 németek általi befagyasztása komoly Lengyelországnak tett gesztus lenne Scholzék részéről. A két ország között egyfajta diplomáciai adok-kapok zajlik. Berlin egyre élesebben bírálja Mateusz Morawiecki kormányát amiatt, mert nem tartja tiszteletben a jogállamiságot, s a határozottabb fellépést az uniós tagállamok nagy része is támogatja. Varsó viszont a többi állam rokonszenvét az Északi Áramlat 2 folytonos bírálatával nyerheti el, hiszen a gigaberuházást az uniós tagállamok többsége, amint ez a múlt heti EU csúcson is nyilvánvalóvá vált, komoly fenntartásokkal szemléli. Nem is csoda. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a vezeték, amelyen keresztül évente 55 milliárd köbméter földgáz áramolhat Németországba, erősíti Oroszország stratégiai befolyását, egyúttal azonban megosztja, s ezáltal gyengíti is az Európai Uniót.

Morawiecki mindenesetre még a kormány beiktatása előtt reményét fejezte ki, fordulat történik a gázvezeték kapcsán és a Scholz -kabinet „mindent meg fog tenni annak kivédésére, hogy Moszkva fegyverként használhassa a vezetéket szomszédai ellen”. Varsó számára reménykeltő lehetett, hogy kancellárként Scholz egyik első útja épp a lengyel fővárosba vezetett, de a vendéglátók nyomásgyakorlásának nem engedve nem volt hajlandó kijelenteni azt, hogy hazája lemond az Északi Áramlat 2 üzembe helyezéséről. Pontosabban azt mondta, a kormány nem titkolt célja, hogy átálljon a megújuló energiaforrásokra, de csak távolabbi cél az, hogy lemondjanak a gázról.

Ami tovább bonyolítja a helyzetet: Oroszország kezében a gáz a politikai nyomásgyakorlás eszköze lett. Az első koronavírus-válságot követő gyors fellendülés miatt az egész világon jelentősen megnőtt a nyersanyag iránti kereslet, ami miatt az egekbe szökött a gáz ára. Ennek köszönhetően a Gazprom nemrég rekordnyereségről számolt be 2021 harmadik negyedévben. Ezzel kapcsolatban a logika azt diktálná, hogy a megnőtt árak és az egekbe szökött kereslet miatt a Gazpromnak megéri növelnie az Európába irányuló exportját. Csakhogy ez esetben nem az üzlet logikája érvényesül, hanem a nagyhatalmi érdekek. Oroszországot ugyan nem tekinthetjük igazi nagyhatalomnak, de akad még olyan eszköz a kezében, amivel súlyos zavarokat idézhet elő, s e tekintetben elsődlegesen hatalmas nyersanyagkészletét említhetnénk. Moszkva ezért, jelezve, hogy még igenis van aduász a kezében, csökkentette az Európába irányuló gázexportját. Ezzel óhatatlanul kimondta: számára a gázexport, illetve az északi Áramlat 2 a politika eszköze. 

Kína nem pótolja az EU-tOroszország újabb exportlehetőségek után néz, egyre inkább Kínára támaszkodna. Mihail Miszustin miniszterelnök már egy évvel ezelőtt kijelentette, diverzifikálni kívánja a gázexportot. Pekingben folyamatosan nő a gáz iránti kereslet, 2030-ra már az évi 500 milliárd köbméterre lehet szüksége, így az ország elviekben biztos felvevőpiacnak számít. A tervek szerint egyszer megépítik majd a 2019-ben felavatott Szibéria ereje második vezetékét. Az új vezeték évente akár 50 milliárd köbméter gázt is szállíthatna az oroszországi Jamal-mezőkről Mongólián keresztül Kínába. Szakértők azonban kételkednek abban, hogy Peking belátható időn belül az orosz gáz legfontosabb importőrévé válna, hiszen eddig mindössze 38 milliárd köbméter gáz megvásárlására tett ígéretet. Ráadásul egy új vezeték megépítéséhez hatalmas pénzügyi forrásokra lenne szükség. Az Európába irányuló orosz gáz piaca viszont mintegy 200 milliárd köbméter. Energetikai szempontból ráadásul az EU-nak nincs igazi ellenstratégiája Oroszországgal szemben, így ez az igény aligha csökken. Annál is inkább, mert 2009 és 2019 között az Egyesült Királyságban, Dániában, Hollandiában és Németországban a gáztermelés több mint felére esett vissza. 

Az energiafüggőség gyökerei

Németországban most nem is csak az a kérdés, mi legyen a gázvezetékkel, hanem az: miként vált ennyire függővé az orosz földgáztól? Németország hivatalos álláspontja évekig az volt, hogy az orosz-német gázvezeték kizárólag magánprojekt, tehát ez nem a kormány ügye. Ma már ezt azért senki sem meri állítani Berlinben. Kirsten Westphal, a berlini Stiftung Wissenschaft und Politik (SWP) német-orosz energetikai kapcsolatokkal foglalkozó munkatársa a Süddeutsche Zeitungban úgy vélte, már az egész projekt bűnben fogant, hiszen egy évvel a Krím Oroszország általi megszállása után születtek a tervek és egyértelmű volt, hogy stratégiai projektnek szánták Ukrajna megkerülésére.

Miközben azonban ma a vezeték az EU megosztásának eszközévé vált, egykor éppen a Kelet és Nyugat közötti megbékélés jelképe volt. S itt kapunk választ arra, energiahordozók tekintetében Németország miért függ ennyire Moszkvától. Willy Bandt Ostpolitikjának, azaz keleti politikájának a lényege az volt, hogy a nyugati és a keleti blokk kereskedelmi kapcsolatainak fellendítésével próbálta megszelídíteni a szocialista országokat, illetve a Szovjetuniót. A szociáldemokrata kancellárnak döntő szerepe volt az NSZK és a Szovjetunió közötti energetikai megállapodásban. Ennek értelmében a hetvenes években a düsseldorfi Mannesmann és Thyssen acélipari vállalatok 1,2 milliárd márka értékben szállítottak csöveket, a Szovjetuniónak, amely gázzal fizetett. Minden egyes olajválsággal az orosz gáz iránti étvágy még inkább megnőtt. Berlin így egyre kevésbé függött a kőolajtól, de eközben emelkedett a gáztól való függése. Ugyanakkor a földgázügylettel Németország nagyon jól járt, a lakótelepi házakat is szibériai gázzal fűtötték.

Ma már 511 000 kilométernyi gázvezeték szeli át Németországot. Ez a tízszerese az összes szövetségi út és autópálya hosszának, emlékeztet a Süddeutsche Zeitung. Az Oroszország és Németország közötti gázügylet azonban mindig is gyanakvást keltett, különösen az Egyesült Államokban.