A községházán lévő haditanácsot sem tudja érintetlenül hagyni az ünnep. Az áttörési és bekerítési tervek kifejtését egyre gyakrabban szakítják meg a koccintások. A három felség, Károly, az osztrák–magyar császár-király, Vilmos, a német császár és Ferdinánd, a bolgár cár a házigazda Károly javaslatára kimennek Urbanovka, a kis galíciai település piacterére megszellőztetni a fejüket, s egyúttal egy szivarral el is kábítani azt. Károly kubai Fonsecát kínál körbe. Műértően szagolgatják. Károly tüzet is ad. Hármójuk füstje egybeolvad. S a falu mintha a házacskák kéményfüstjeivel társulna a szeánszhoz. Az uralkodókon bélelt katonai köpeny és simléderes tisztisapka. (Vilmoson kard is, annak markolatán nyugszik félig béna bal keze.) Az egyik házból karácsonyi ének hangjai kúsznak elő.
– Milyen nyelven van ez? – kérdi Vilmos (németül, hisz ez mindhármuk anyanyelve), és homlokával a ház felé bök.
– Ruszinul. Itt főleg azok laknak – feleli Károly.
– Olyan nép is van? És mifélék? Szlávok? – kérdi a német császár elfintorodva.
– Rendes nép. Dolgos. Fizetik az adókat. Pedig szegények.
– Nincs a szlávokkal semmi baj! – siet Ferdinánd Károly segítségére. – Se a magyarokkal. Ha a mi oldalunkon állnak.
– Hát épp ez az! Ha ott állnak! – dörmögi Vilmos. – Lelkükben az oroszokhoz húznak. Azt várják, hogy forduljon a kocka, és hátba támadjanak minket.
– Császári felséged téved – mondja csendben, de határozottan Károly. – Nem láthatok a fejükbe, de…
– Ezek a népek amúgy nem viszik semmire. Ostobák és lusták. Ha dolgoznak is, elisszák a bérüket. És koszban meg mocsokban élnek.
– Ne általánosítson, felséged! Sokféle nép él a birodalmamban, és mindegyikben vannak gazemberek éppúgy, mint jóravalók. A többség pedig mindenütt…
– Azt olvastam a Berliner Zeitungban, hogy errefelé az emberek egy fedél alatt élnek az állatokkal.
– Biztosíthatom felségedet, hogy ez botorság. Tudja, mit, nézzünk be abba a házba!
Károly lenyomná a kapukilincset, de az nincs. A császár-király elpirul. A kapu nyikorogva kitárul. Kölyökkutya iramodik feléjük, de olyan nehezen vág utat a vastag hóban, hogy mire hozzájuk ér, már csak lihegni bír. A házajtón sincs kilincs. Károly kopog. Tiszta fehér inget és buggyos nadrágot viselő alacsony férfi jelenik meg. Kérdezné, kikhez van szerencséje, de elakad a hangja. Ma már másodszor! Ugyanis reggel, amikor még a lövészárokban lapult, az ellenséges vonalak felől egy piros ruhába bújt fehér szakállas alak közeledett feléjük. Egy orosz Télapó. Ajándékot hozott az ellenségnek: vodkát és kekszet. És áldott karácsonyt kívánt. (Pedig az oroszoknak nem is ma, hanem január 6-án van a szenteste, hisz a régi naptárt használják.) A Monarchia közös hadseregének katonái ujjongva fogadták a Télapót. Lefényképezkedtek vele, és küldtek az orosz bakáknak egy kosár konzervet. Utána már nem szólalt meg egyetlen fegyver sem azon a frontszakaszon.
És a valószínűtlen Télapó után Lukovics gazda most három uralkodót lát. Térdre hull előttük.
– Mit követtem el? – kérdi a gazda ruszinul. Majd németül.
– Semmit. És álljon föl – mondja neki Károly. – Csak… benéztünk. Ne vegye rossz néven.
– Ember! A vendégei vagyunk! – mondja türelmetlenül Vilmos, s közben alaposan szemügyre veszi a pitvart. – Be sem enged minket? Hát ilyen a maguk híres vendégszeretete? Még egy pohárkára sem hív meg?
– Bocsássanak meg, felséges urak… bocsássanak meg… természetesen… nagy öröm számomra, ha megtisztelik hajlékunkat.
A ház ragyog. A padlón és a bútorokon is viasz. A tükör hibáit a keretbe illesztett retusált fényképek takarják, melyeken mindenki ünnepi viseletben feszít. És az van a ház vörös gyöngy nyakláncos asszonyán is, aki a tisztaszoba nagyasztalánál egy hatalmas kalácsot szeletelve gyönyörűen énekel. Mögötte sifonér és komód. Az ablak mellett szentsarok a Szűzanya ikonjával és örökmécsessel. Meglátva az érkezőket, a nő a szája elé kapja kezét. A sarokba hátrál.
– Ez a mi italunk, a szlévjánka – mondja Lukovics gazda, miközben tölt a felesége által sietve kimosott és háromszor kiöblített poharakba.
– Milyen jól beszéli a nyelvünket – dicséri meg, bár leereszkedően Vilmos.
– Három évet húztam le a Monarchia hadseregében. Továbbszolgáló őrmesterként.
– Leszerelt?
– Nem. Most is a fronton vagyok. Innen három falura. Jutalomszabadságot kapott a zászlóaljam. Két hetet. Álltuk a sarat a muszkák ellen. A két fiam is a fronton van. Isonzónál. Régen kaptunk hírt róluk.
– Jó ez az itóka – fordít a beszélgetés fonalán Ferdinánd cár, mert meglátja az asszony szemében a könnycseppeket. – De a bolgároké, izé… a miénk még jobb. „Trojani szlivova” a neve. A magyarokét meg „szilvapálinkának” hívják. Anyám, Koháry Antónia hercegnő mindig azt ajándékozza a vizitálóknak.
– Megtisztel, hogy felséged méltatja ezt az italt. Talán lehetett volna még jobb, ha az asszony kivárja, míg rendesen megérik a cefre.
– No és miért sietett annyira? – kérdi érdeklődve Károly.
– Mert… engedelmet… – a házigazda inge ujjával megtörli gyöngyöző homlokát –, az állam rekvirált, be kellett adni minden fémkilincset, bútorveretet, és főleg a rézüstöket. Még a templomunkból is levették a harangot.
– Ez szükséges rossz. De a beszolgáltatott fémért kártérítés jár.
– Nekem, felség, csak egy elismervényt adtak az átvételről.
– Őrizze meg! A háború után megkapja az árát. Kezeskedem érte.
– Hálásan köszönöm, imát mondatok a pappal felségedért és a családjáért… – hirtelen megvillan a gazda szeme. – És a lovamat is megtérítik? Mert azt is elrekvirálta a hadsereg. Mi, ruszinok élünk-halunk a lóért, és nincs is attól nagyobb segítség a hegyekben.
– A lovát is? Hm… Ha vége a háborúnak, kap tőlem egy mindenes lovat. Egy nóniuszt. A szavam adom rá.
– Én pedig – teszi hozzá Ferdinánd, mert neki is kedve szottyan a jótékonykodáshoz –, adok magának egy képeskönyvet Balcsikról, Bulgária gyöngyszeméről, amit német, osztrák és magyar szövetségeseink segítségével most szereztünk vissza a románoktól.
– Megtisztel, felség, szeretünk képeket nézegetni.
– Van magának unokája? – kérdi Vilmos.
– Igen, felség. A nagyobbik fiam után. Egy kisfiú. Kétéves.
– Remek. Maga jó katona, hogy az unokája is az legyen, lefoglalok neki egy helyet a schenkburgi hadapródiskolában. Kap majd ösztöndíjat is.
– A hálám kísérje felségedet.
– Hanem azt mondja meg, igaz az, amit én olvastam, hogy maguk télen beengedik az állatokat a házba, és együtt élnek velük?
– Nem, nem felség… mi állatokkal egy fedél alatt soha… – Észbe kap. – Vagyis néha előfordul. Mint éppen most. Méltóztassék utánam fáradni.
A petróleumlámpa fényére megijednek a ló nélküli lóistálló lakói. Három kecske. Pedig van egy kis fény, ott hátul is. Egy nagy kendős fiatalasszony simogatja jászolba fektetett gyermekét. Apró dobkályhában pislákol a tűz.
– Egy hete fogadta be a feleségem ezt a szegény teremtést – magyarázza Lukovics. – Északról, a front elől menekült. És ma megszült. Pedig nem is látszott rajta, hogy várandós.
A községháza előtt újra rágyújt a három uralkodó. Nem beszélnek.
Vilmos császár arra gondol: egy rendkívüli csapatösszevonással végrehajtott, bizonyára rendkívüli véráldozattal járó támadással lépéselőnybe lehetne kerülni az oroszokkal szemben, és akkor Pétervárig vagy akár Moszkváig is lehetne űzni őket.
Ferdinánd cár arra gondol: amit országa akart Szerbiával és Romániával szemben, már elérte, most már ki lehetne maradni a további vérontásból. „Vonulgatni kéne a seregnek, erőt demonstrálni, de nem harcolni. Pláne nem jönni fel ide, északra, ahol még a lélek is belefagy az emberbe.”
IV. Károly császár-király arra gondol: békét kéne kötni. Most azonnal. Elhatározza, hogy sógora, a belga hadseregben szolgáló Sixtus herceg útján felajánlja ezt a franciáknak. Lukovicsék házában ekkor újra felhangzik az asszony éneke. Amelybe gyermeksírás is keveredik. A ház felett pedig kigyúl egy csillag.
