Az év egyik legizgalmasabb kulturális csemegéje fogad minket Balatonfüreden: a Vaszary Galéria Mese, mítosz, história című kiállítása a Kádár-kor magyar művészetének eddig kevéssé feltárt és elismert szeletét mutatja be. A tárlat jelentőségét azonban nem csak témája adja, akár a történeti háttér ismerete nélkül is barangolhatunk a térben, könnyedén elmerülve a művek részletgazdag, gyakran ellenállhatatlan világaiban. A mások mellett Anna Margit, Ágotha Margit, Gácsi Mihály, Gross Arnold, Gyulai Líviusz, Hajnal Gabriella, Kondor Béla, Rékassy Csaba, Pekáry István és Würtz Ádám alkotásait bemutató válogatás minden darabja elképesztően aprólékos, ám annál inkább látványos, s az emberi látás esszenciáját megragadni képes. A kiállítási koncepció ugyanakkor hézagokat, hiányokat is pótol, megfelelő figyelmet fordítva a hivatalos művészet és az avantgárd köztes terében született művekre.
– A magyar művészettörténet írás jóvátételi csapdában vergődik: a hivatalos művészettel szemben háttérbe szorított avantgárd olyan történeti olvasatot valósított meg, amely még mindig uralja a korszakról való elbeszélést. Adósok vagyunk a közelmúlt differenciált, színesebb művészeti összképével. Számos életmű süllyed el a jelenkort is átható politikai pozícióharcok miatt, holott saját jogukon méltók lennének a figyelemre – beszélt a kiindulópontról Révész Emese művészettörténész, a kiállítás kurátora. – Művészettörténészként az lenne a dolgunk, hogy egy-egy időszak vizuális palettáját minél részletesebben feltárjuk, és értelmezzük, megértsük a belső mozgatórugókat, anélkül, hogy ideológiai alapon ítélkeznénk. A balatonfüredi tárlat az 1960-70-es évek művészetének differenciáltabb újra értelmezésére tesz kísérletet, amikor előtérbe állítja az archaizáló, mágikus realista tendenciákat.
A kiállítótérben járva felvetődik, miért nem Budapest egyik nagy kiállítóhelyén kapott helyet az impozáns tárlat. Révész Emese megjegyezte, a Vaszary Galéria színvonalas szakmai programja indokolta a helyválasztást, ugyanakkor közre játszott benne a főváros kiállítási intézményrendszerének széttagoltsága is. – A tárlat a magyar művészetre koncentrál, aminek az otthona a Magyar Nemzeti Galéria lenne, ám ennek programja kiegyensúlyozatlan, bezárt kutató műhelyként működni. Az elmúlt években továbbá több olyan fontos kiállítóhely is megszűnt, mint a történeti témákat is bemutató Ernst Múzeum vagy a Kogart, másokat pedig a kormány kultúrpolitikája einstandolt. Kevés a szabad, független kiállító tér – jegyezte meg. – Az elmúlt években több kutatás és tárlat valósult meg a hatvanas évekről, ám ezek az elemzések bennem hagytak némi hiányérzetet: úgy éreztem, még mindig egyoldalú, duális szemléletű a korszakról való beszédmód – részletezte a kurátor.
Mint mondta, az olyan kvalitásos életművek, mint Rékassy Csabáé, Ágotha Margité, Gyulai Líviuszé vagy Gross Arnoldé nem értelmezhetőek az uralkodó művészettörténeti narratíva keretein belül. – Nem sorolhatók a hivatalos művészethez, hisz nem politikai ideológiát szolgáltak, miközben távolságtartással viszonyultak az avantgárdhoz is, hidegen hagyták őket az olyan trendek, mint a pop art, az absztrakt expresszionizmus, vagy a konceptualizmus. Ami ezzel szemben jellemezte őket: elfordulás a jelentől, menekülés a múlt klasszikus eszköztárába, vonzódás a meseszerűséghez, az elbeszéléshez, a figurativitáshoz, és a technikai virtuozitás, a kézműves kivitelezés iránti érdeklődés – hangsúlyozta. – Olyan művészek köréről van szó, amely a csendes kivonulás, a passzív rezisztencia eszközével, a saját hagyomány választásával mondott véleményt a fennálló politikai rendről. A tudatos stiláris archaizálás mellett több alkotónál megfigyelhető egy párhuzamos fantáziavilág kidolgozása, amelyben a varázslatos a mindennapi realitás szintjén jelenik meg. Ez a mágikus realizmus Berki Viola, Rékassy Csaba vagy Gross Arnold látásmódjának is sajátja. Jellemző volt rájuk továbbá a humanista, európai értékrendhez való visszatérés is, sokaknak fontos volt az irodalmi tájékozottság, s jártasak voltak a keresztény és pogány mitológiában is, ezért műveik feltételezik azt a tájékozott nézőközönséget, amely érti az utalásaikat.
A tárlat három fő irányát a cím is sugallja: mese, mítosz, história. – A mítosz esetében a művek irodalmiassága, narratív, dús szövete érvényesül – emelte ki a kurátor –, megjelennek biblikus jelenetek, például Pekáry Istvánnál, Gácsi Mihálynál, láthatók kozmográfiák, a világ mindenségét leíró, a középkorhoz köthető ábrázolások, mint Rékassy Csaba, Ágotha Margit munkáin. Vannak mitologikus témájú művek is: középpontban az Ikarosz mítosszal, amely sokaknál, Gácsi Mihálynál és Hajnal Gabriellánál is hangsúlyos. Ez a mítosz a művészről is beszél: Daidaloszról, a kézművesről, aki visszatérő szereplője Rékassy Csaba képeinek. Ikarosz mítosza ugyanakkor a menekülés lehetetlenségéről is szól, menekülésről a jelenből és a keleti blokk „labirintusából” – részletezte Révész Emese. Majd elmondta, a kiállítás második egysége a történelemről szól, a történeti hősökhöz való újszerű viszonyulásról, amely jól megragadható a ’71-es Dürer emlékkiállítás és a 72’-es Dózsa emlékkiállítás művein keresztül. – A múltról alkotott kép radikálisan különbözik a szocialista történelemképtől, amennyiben deheroizálja a hősöket, ironikus módon mutatja be őket, és az sem ritka, hogy a hős helyett a tömegeket állítják középpontba, mint Tulipán László vagy Szemethy Imre képei – taglalta a kurátor. – A harmadik csapásirány a művészről, a műteremtől, s az általa teremtett világról szól: a kiállított képeken a műtermek a visszavonulás autonóm terei, kézműves műhelyek. Így jelennek meg Rékassy Csaba vagy Szabó Vladimir romantikus műterem ábrázolásai, és ide kapcsolódnak az ellenvilágokat, mesevilágokat megjelenítő munkák, melyek visszatérő motívuma a bábszínház, a cirkusz, a vurstli és a körhinta.
A felvetésre, vannak-e nyomai napjainkban ezeknek az irányzatoknak, Révész Emese elmondta, a kortárs művészetben ma nem jellemző ez a narratívan dús, ikonográfiailag gazdag ábrázolás. – A történetet elbeszélő kép a populáris kultúra régiójába szorult vissza, a képregény, mozgókép területén meghatározó, a hagyományos képi műfajok közül talán leginkább az illusztrációs grafikában él tovább. A Füreden kiállított munkák a megszokottól eltérő attitűdöt igényelnek a nézőtől is, közel nézetet, aprólékos böngészést, de megérik a rászánt időt. A digitális kép eluralkodása miatt újfajta értéke van a rajzi megcsináltságnak, fogékonyak vagyunk a míves kézimunkára, az egyedi minőségre. A konceptuális, társadalmilag felelős kortárs beszédmód leszoktat minket arról, hogy egy műtárgyat mesterségbeli megcsináltsága, esztétikai kvalitásai mentén élvezzünk és értékeljünk. A kiállításon ezúttal erre is lehetőség nyílik.
Infó:
Mese, mítosz, históra. Archaizálás és mágikus realizmus az 1960-1970-es évek magyar művészetében.
Balatonfüred, Vaszary Galéria
Kurátor: Révész Emese
Látogatható: január 9-ig.