Bódis Kriszta író, filmrendező, Feuer Yvette színésznő, társulatvezető és Horgas Péter látványtervező nem helyettünk dolgozik hátrányos helyzetűekért és helyzetűekkel. Szerintük azzal nem ússza meg senki a cselekvést, hogy bátorítja őket. Szolidaritásról, a szó kiüresedéséről és valódi jelentéséről, személyes „bekattanásokról” is szó esett a beszélgetésben.
- A szolidaritáshoz sokszor érzelmeket társítunk. Nekem inkább cselekvést jelent. Fontos, hogy ez minél tudatosabb legyen, és nem kerül ellentmondásba a szeretet szóval, hiszen a szeretet is cselekvés – beszél a szolidaritás szó jelentéséről Bódis Kriszta. – Ózdon van egy táblánk, amelynek közepére kiírjuk, hogy van helyed. Megkérjük a gyerekeket, hogy fessék, rajzolják, írják rá, hogy nekik mit jelent nekik a Van Helyed Stúdió. És ők leírnak egy csomó szót: segítség, baráti társaság, támogatás. Azt, hogy együtt érző vagyok a másik emberrel, azokkal, akik problémái az enyéimen kívül esnek. – Amikor a földre eső emberhez odamegyek és segítek neki – egészíti ki Feuer Yvette. - A van helyed, az ide tartozunk érzése a szolidaritás, a méltóság. Amikor nincs bennem elszámolnivaló – fűzi hozzá Horgas Péter, aki a kirekesztettek hozzáállásáról is beszél. – 2015-ben Tarnabodon főztünk, és a kék, menekültellenes plakátokat látva a tarnabodi gyerekek migránsozni kezdtek. Szívbemarkoló volt. És ott volt a kérdés: hogyan magyarázod meg a szolidaritást? Nagyon mélyről, messziről kellett indulni. De sikerült. És a hosszú folyamat közben az ember magából, a saját előítéleteiből is sok mindent megértett.
Bekattanás
– Megkéseltek a földalattin, kiléptem a kocsiból és összeestem. Egy fiatalember rám nézett és átlépett rajtam – ez fordulópont volt a világhoz, a hazámhoz való viszonyomban – írja le a kezdetet Horgas Péter. – Sokkal később a Nemzeti Minimum program apropóján az RTL-lel elmentünk egy családhoz. Volt ott egy beteg kisgyerek, egyidős volt a fiammal. Beszélgettünk, majd megemeltem. Éreztem, hogy egy ennyi idős gyereknek nehezebbnek kellene lennie, és azért könnyebb, mert éhezik. Akkor tudtam, hogy ezzel egy életen át dolgom lesz.
– 1998-ban kezdtem. Addig is a társadalom perifériáján élők, a kizökkent világ érdekelt dokumentumfilmesként, szociálpszichológusként, médiamunkásként. Látva Hétesen ennek a bugyrait, azt gondoltam, hogy nem tudok már ugyanúgy kimenni, mint ahogy bementem – mesél a „bekattanásról” Bódis Kriszta. – Utána hosszú folyamat indult el, helykereséssel, sok ügyetlenkedéssel. Megváltozott az életem, az életfelfogásom, a pénzhez, a hatalomhoz, a saját kiváltságaimhoz való viszonyom. A komoly dilemmáim muníciót adnak. Hálát érzek azért, hogy ez megtörténhetett.
– Amikor Amerikában éltem, volt egy fohászom, ami arról szólt, hogy mindenféle emberrel találkozhassak – emlékszik Feuer Yvette. – Ez sikerült is, hátrányos helyzetű, afroamerikai és latino gyerekeket tanítottam, akiknek nagyon eltért az élete enyémtől. Közben eljutott hozzám Varró Szilvia Magyar Narancsban megjelent írása az otthoni cigánygyilkosságokról. A megölt kisfiú kilencéves nővérének a megszólalását olvasva azt éreztem, hogy ez a hazámban nem történhet meg, és tennem kell a romatársadalomért. Később Bódis Kriszta alkotótáborában önkénteskedtem, utána gyerek-pszichodráma csoportot szerveztem és havonta jártam Hétesre. Egyszer, meglátva a táskámban lévő tejet, egy, a fiammal nagyjából egyidős kisfiú jött oda hozzám tejet kérni. Amikor látod, hogy a gyerekek odagyűlnek a szatyor ennivaló köré, amikor beszélgetsz a kisfiú édesanyjával, valami eldől benned. Így kezdődött 13 éve a mentorálás, ami azóta is zajlik.
– Amikor Tarnabodon járok és megemelem a gyereket, amikor látom az Aleppóban történteket vagy az SZFE egyetemistáit a Vas utcában, akkor az jut eszembe, hogy ezt mind mi, felnőttek csináltuk velük az elmúlt 32 évben – említi saját felelősségét is Horgas Péter. – Senki helyett nem csinálom, ezt a felvetést utálom a legjobban. És azt, amikor ezért piedesztálra emelnek. Azzal nem ússza meg senki a cselekvést, hogy engem dicsér, vagy bátorít – folytatja Bódis Kriszta. – Fontos leszögezni, hogy ez egy pillanatig sem áldozat. Ezeken a főzéseken, utazásokon, a megismerésekkel, azzal, hogy beléphettem azokba a leírhatatlan lakásokba, kialakult bennem egy különleges tudás is. Nálam jobban ma Magyarországon tervező nem tudja, hogy milyen a nyomor tere, szaga. És ez megjelenik színpadon, filmen, fényképen – fordítja meg a szempontokat Horgas Péter.
Motiváció és kényszer
Az érettségi önkéntes munkához kötése egy a sok eszköz közül a társadalmi szolidaritás megteremtéséhez Horgas Péter szerint, aki fontosnak tartaná, hogy a környezettel való szolidaritásról is szó essék. – Amikor kidobjuk a kocsiból a papírzsebkendőt, az ugyanaz a gesztus, mint amikor átlépünk egy embert, csak utóbbi élesebb helyzet – hoz szélsőséges példát. - Oktatni kellene, miként viszonyuljunk a természethez, a társainkhoz. Ez az ökológia, az együttéléstan, amit nincs már sok időnk megtanulni – hívja fel a figyelmet Horgas Péter. A kötelező önkéntes munkáról másképp gondolkodik Bódis Kriszta: – Ez feladatként nem fog megtörténni, nem lesz belső motiváció, sőt, a jutalmazó-büntető szisztémák inkább elkerülésre késztetnek. De a belső motiváció kialakítható – részletezi. Feuer Yvette szerint viszont az önkéntesség kötelezővé tétele az egyetlen pozitív döntése a Fidesz-kormánynak. – Persze, csak akkor van értelme, ha nem „letudni” akarják, hanem valós helyzetekben, valódi munkával teljesítik a diákok azt az ötven órát – jegyzi meg.
Inkább januárban
Hogy változott-e a társadalom szolidaritása? – Örülök, ha valaki beszáll egy-egy gyűjtésembe. Igyekszem azt mondani mindenkinek, hogy tegyen meg mindent, amit tud. Sokakban van segítő szándék, csak nem tudják, hogyan induljanak el, ebben is lehet segíteni – mondja Feuer Yvette, majd folytatja: - Az is jó lenne, ha családok tudnának családokat mentorálni, és a pénzutalások mellett kapcsolatot is tartanának egymással.
– Azt gondoljuk magunkról, hogy rendben vagyunk, pedig lehet, hogy sokat javulhatnánk. Van egy belenyugvás a társadalomban, hogy jó keresztények vagyunk. Miközben kiveszett az önvizsgálat és az önkritika. A szociálisan érzékenyeknek nevezettek körében is érzem ezt a felszínt. Berendezkedtünk egy komfortszolidaritásra – említi Bódis Kriszta.
– Ez a beszélgetés is a karácsonyi Szép Szóba készül. Ritók Nóritól megtanultunk, mikor és hogyan viszi az ember a támogatást, mikor főz és hogyan főz. Hónap végén van ránk szükség, amikor már nincs pénz. A támogatott családjaink karácsony előtt könyörögnek, hogy január elején jöjjünk inkább, mert decemberben megkapják a januári támogatásokat, véget ér a karácsony és jön egy kegyetlen téli hónap – teszi hozzá Horgas Péter.
Kiváltságos helyzetben
– Miben kellene a közpolitikának megváltoznia? – A célokat kellene tisztázni. Ha azt mondjuk, hogy fel kell emelni a romákat, akkor ott tartunk, ahol húsz éve. Inkább arról kellene beszélni, hogy miért nincsenek reprezentálva egyenlő módon. Ha a politikától kezdve a kulturális életben is megjelennének az elnyomottak, akkor a szegénység sem termelődne újra – fogalmaz Bódis Kriszta. A kérdésre, miszerint mennyire befogadó a színházi, filmes közeg, felhorkan: – Ne gyakoroljunk kegyet. Nekünk privilégiumaink vannak, ezért hátrébb kell lépnünk.
– A hátralépést nem értem, hiszen az értelmiségnek nagyobb a felelőssége abban, hogy a társadalom hogyan alakul – veti közbe Feuer Yvette. – Át kellene gondolnunk, miben vagyunk kivételezettek pusztán azért, ahová születtünk. Ehhez és az emancipálódáshoz nagy önvizsgálatra és önfegyelemre is szükség van. Ha pedig a minőségi oktatás hozzáférhető mindenkinek, és emellett a szociális érzékenységre, területekre is kiterjed, akkor az emancipáció az oktatás részévé válik.
– Ez alsó hangon tíz év, vagy inkább több. De el kell kezdeni holnap – folytatja Horgas Péter. - Az országot irányító politikai erőnek az oktatásra kell fordítania a közös pénzünk jelentős részét. Ez nem csak erkölcsi, hanem kőkemény gazdasági kérdés is. Ilyen nyomort, terhet nem bír el egy ország hosszú ideig. Lehet bűvészkedni, politikai hasznot hozni, milliárdosokká válni, miközben az ország másik része nyomorban van tartva, de csak ideig-óráig – mondja Horgas Péter.
– Valóban nehéz nem szándékot feltételezni ott, ahol a tankötelezettséget leszállítják, a gimnáziumok számát csökkentik – ért egyet a nyomorban tartásról szóló meglehetősen határozott kijelentéssel Feuer Yvette. - Könnyebb irányítani a tudáshoz és az információkhoz korlátozottan engedett embereket, vidéken sok helyen sok szempontból feudális rendszer alakult ki.
A közügy közös ügy
A felvetést, miszerint nem elsősorban egy látványtervező, filmrendező vagy színésznő dolga a mélyszegénységben élők sorsán változtatni, vitatják. – Ez nagyon nem jó megközelítés. Ez mindannyiunk feladata, közügy – feleli Bódis Kriszta. És hogy tudjuk-e egyenként, hogy a közügy a mi ügyünk? – Elvárni és követelni tudjuk, hogyne – válaszol Horgas Péter. Bódis Kriszta pedig egy új szempontot hoz be: – Az is függőség, ha azt gondoljuk, hogy mindez valaki más dolga. Feuer Yvette pedig folytatja: - Az előbb említett feudális rendszer függésben tart, visszatart a szabad gondolkodástól, tettvágytól és cselekvéstől.
– Persze ott a jó állam. De a jó államnak része vagyok – folytatja Bódis Kriszta. És hogy van-e jó állam? – Persze – feleli Horgas Péter. - Az elmúlt 32 évben a civil szektorban felhalmozódott tudás nemzeti kincs, olyan erőforrása az országnak, ami példa nélküli. Ezt használhatná a jó, velünk együttműködő állam – mondja, majd folytatja: - Ha lesz kormányváltás, akkor az újnak, ha nem lesz, akkor a jelenleginek szembe kell néznie azzal, hogy van egy olyan egyre növekvő réteg ma Magyarországon, amelynek nincs ideje arra, hogy mentorálják őket. Ahol igenis azonnali tűzoltásra van szükség. Ezzel párhuzamosan kell elindítani a mentorálást, struktúraépítést. De miközben itt ülünk egy teázóban és zöld teát kortyolgatunk, magyar gyerekek éheznek, szenvednek és ez nem normális állapot. Nagyon fontos, hogy a következő hatalom megértse, hogy az elmúlt tíz-húsz-harminc évben szociális, egészségügyi oktatási és kulturális területen akkora seb keletkezett, hogy ezt semmiképp nem érdeke fenntartani. Ez a seb felzabálja az országot, be kell gyógyítani. És hogy elképzelhető-e a sérelmi politika, a (kultúr)harc után a béke? – Nincs más út – válaszolja Horgas Péter.
