Egy nő számára a karácsony nem pihenést vagy minőségi együttlétet jelent a szeretteivel, hanem pluszmunkát. Menüt terveznek, bevásárolnak, cipekednek, becsomagolják az általuk beszerzett ajándékokat, kitakarítják a lakást (ablakot ilyenkor már senki nem pucol, Novák Katalint leszámítva) sütnek-főznek, tálalnak, elmosogatnak, rendet raknak, és holtfáradtan bezuhannak az ágyba. Szinte megkönnyebbülés, mikor kezdődik az újév, a gyerekek visszamennek az óvodába-iskolába, ők pedig a munkahelyükre, hogy ott „kipihenhessék magukat”. A valódi pénzkereséssel és a karrierépítéssel elfoglalt partnerüktől hiába várnának segítséget, annyira mélyen gyökereznek nálunk a tradicionális szerepminták, és úgy tűnik, az egész ország összeesküdött ellenük, azt állítva, hogy a házimunkában és a gyereknevelésben kell megtalálniuk a boldogságukat – de azért jól jön otthon a fizetésük is. Ki fogja a nők terheit csökkenteni, ha már ők maguk sem szólnak érte, mert elfogadják a nekik szánt sorsot?
Legyen látható!
„Olyan családmodell lenne az ideális, amiben egyenlően oszlanak meg ezek a munkák, és nem a nőké a kettős teher, hogy a munkából hazaérve elkezdjék a második műszakot” – mondja Bakó Júlia, a NEM! (Nők Egymásért Mozgalom) egyesület aktivistája. Ezért is indítottak #legyenlátható címmel kampányt, hogy a láthatatlan munka végre beszédtémává váljon, ne kezeljük úgy, mintha magánügy lenne. „Csak akkor veszed észre, ha senki se csinálja: házimunka” – festették fel novemberi akciójukban a Rákóczi tér aszfaltjára. Ezután a nők, anyukák – egyikük a kisbabáját is magán hordozva – lesúrolták és felmosták a teret, láthatóvá téve a takarítás örök mókuskerekét. A járókelők közül persze leginkább a nők figyeltek fel rájuk és álltak meg beszélgetni az aktivistákkal, akiknek éppen ez volt a célja: „A reproduktív, folyamatosan újratermelődő munka, mint a takarítás, sok százezer nő napi tapasztalata. Nekik sokat jelenthet, ha teret adunk annak, hogy ezt felismerjék, átgondolják, és akár megoszthassák erről a személyes élményeiket. A láthatatlan munka, amit többnyire otthon, egyedül végeznek, teljesen elszigeteli őket, ezért is fontos, hogy olyanokkal beszélgethessenek, akik hasonló cipőben járnak”.
Hamis megbecsülés
A mostani kormánykommunikáció még rá is erősít a nők mártirizálására. Hagyományos családmodelljükben a nő főz, mos, takarít, gyereket nevel, míg a férfi a munkájára koncentrálhat. Orbán Viktor szerint az édesanyák hősök, ők kelnek fel hajnalban, ők fekszenek le a legkésőbb, egyébként pedig támogatják a férfiakat. Novák Katalin azt mondja, ahelyett hogy mi nők versenyezni akarnánk a férfiakkal, inkább örüljünk, hogy életet adhatunk, hogy megadatott számunkra a szeretet és a másokról való gondoskodás szépsége. Mi több, a családokért felelős miniszter szerint a nők szuperereje, hogy még mások terheit is képesek a vállukon cipelni.
Bakó Júlia szerint nem szabadna fetisizálni a nők terhelhetőségét. „Nem igaz, hogy a nőknek nagyobb a teherbírása; pusztán arra vannak szocializálva, hogy gondoskodjanak és tisztán tartsák a környezetüket. Ez hamis megbecsülés, amivel bebetonozzák az egyenlőtlenséget, így a nőkben már meg sem születhet a felismerés, hogy ez probléma. Csapdahelyzet, hogy a láthatatlan munkát a családi környezetükben, a szeretteikért végzik, így nem is »sztrájkolhatnak«, mert annak a szeretteik látnák kárát. Emellett ezek a munkák társadalmilag alulbecsültek, és ha valakinek azt mondjuk, te csak erre vagy teremtve, az így is fogja érezni magát. Pedig a munkaerőpiac is a láthatatlan munkából, mint ingyenes erőforrásból él: ha a nők nem tartanák fenn az otthont, nem etetnék a családot, a családtagjaik sem tudnának hatékonyan bérmunkát végezni. A patriarchátus és a kapitalizmus egy összefonódó elnyomási rendszer” – világít rá a feminista egyesület aktivistája.
Hagyományos szerepfelfogás
„A feminista közgazdaságtan régóta mondja, hogy mérjük meg a láthatatlan munka értékét, de ezek hipotetikus próbálkozások, nincs közvetlen politikai következményük, inkább figyelemfelkeltő hatásúak” – mondja Nagy Beáta, a Corvinus Egyetem Kommunikáció és Szociológia Intézetének egyetemi tanára, aki tavaly érdekes kutatást végzett kollégáival a kisgyermekes anyák pandémiás helyzetét kutatva. „A világjárvány hatására egyszerre minden munka bekerült a háztartásokba. Az anyák fáradtak voltak, haragudtak az iskolarendszerre, mégis szerették, hogy mindenki otthon van, kompenzálni akarták a családjukat, mintha korábban nem töltöttek volna velük elég időt” – meséli az interjúkról. Eszerint a kormány konzervatív családmodelljére van fogadókészség a magyar nőkben. „Már a hosszú gyessel elindult egy hagyományos szerepfelfogás, hogy az az érték, ha az anya minél tovább otthon marad a gyerekkel. Ráadásul sok nő olyan munkát végez, amiben nincs öröme, ezért is szívesebben dolgozna inkább a családjáért. Bár neheztelnek, mert túlterheltek, valójában sokszor azt mondják, hogy szeretik ezt a nőknek delegált munkát. A legemancipáltabb párokat kivéve szóba se kerül, hogy az otthoni munkát megosszák a férjükkel, legfeljebb abban gondolkodnak, hogy más nőknek, például takarítónőnek, vagy nagymamáknak kiszervezzék. Meg se kérdőjelezik a status quo-t, mert úgy érzik, úgysem tudnának változtatni, és sokan ezekben a munkákban a saját hasznosságukat érzik igazolva” – magyarázza az egyetemi oktató.
Feminizmus helyett familizmus
A KSH statisztikái szerint a magyarok egyetértenek abban, hogy az anyák fő és legfontosabb feladata a gyereknevelés, a megkérdezettek több mint fele úgy véli, a család rovására megy, ha a nő emellett főállásban is dolgozik – miközben még a középosztályból is csak kevés család engedheti meg magának, hogy egyetlen fizetésből éljen. A család van az élet középpontjában, különösen ha emellett nincs is más, mert a nők eleve alultervezik a karrierjüket; nálunk a férjnek van karrierje, ők meg dolgoznak. „Ha társadalmi konszenzus van abban, hogy ez a legszebb női feladat, nehéz megszólalni más hangon. Működik a bűntudatkeltés is, mindig mindenki úgy érzi, számonkérheti, mit csinál az anya, pedig akár három gyerek mellett is kellene egy nőnek saját élet. Van ebben egy mértéktelen önkizsákmányolás is. Sok nő teljesen alárendeli magát a családjának, mintha rajtuk múlna, milyen lesz a gyerekük fejlődése és élete. Ma a szülőknek valóban versengeni kell, a diszfunkcionális iskolarendszer miatt egyre nagyobb is a tét, a gyerek hátrányt szenvedhet, ha a szülők nem pótolják az iskolarendszer alulfinanszírozottsága miatt kialakult hiányokat, és ha – a középosztálybeli szülők – nem hozzák-viszik fejlesztésre, különórákra gyermekeiket. A nők úgy érzik, ebben ők a szakértők, ez az ő felelősségük. Csakhogy ez rengeteg láthatatlan munkát zúdít a nyakukba. Megvan az a veszélye is, hogy helikopterszülőként vagy tigrisanyaként rátelepednek a gyerekükre, és ha az kirepül a családi fészekből, utána nagyon nehéz elfoglaltságot találniuk, emellett a gyerek se lesz túl önálló – sorolja a buktatókat Nagy Beáta. – Leginkább a középosztályra jellemző az az ideológia, hogy minden erőforrást a gyerekbe kell fektetni, bár a szegényebb és az egyszülős családokban is működik a gondoskodás, csak nem ennyire privilegizált helyzetből.”
Férfi is lehet feminista
A NEM egyesület tagjai szerint a rendszert megváltoztatni csak a férfiakkal szövetségben lehet, de az első lépéseknek a nők közt kell megtörténniük. Kell, hogy a nők ventilálhassanak, a családtagjaikkal, barátnőikkel erről beszélgessenek, biztonságos közegben. „Egy férfi is lehet feminista, ha a társadalomban a nemek közti egyenlőség elérésére törekszik, és ebben a hátrányban lévő nőket támogatja. Dönthet úgy, hogy ő a saját életében egyenlő félként fogja kezelni a partnerét és ezzel jó példát mutat a gyerekeinek – állítja Bakó Júlia. – A jobboldalon van egy morális pánik, hogy a nők majd nem mennek férjhez és nem szülnek több gyereket, és ezért a feminizmust okolják. Pedig csak egyre több nő mérlegeli, mennyire vonzó számára, hogy élete végéig a családja rabszolgája legyen. Ha a kormány azt mondaná, csináljuk együtt, a partner is vegyen részt, már nem lenne ennyire nyomasztó perspektíva.” Nagy Beáta szerint közfeladat, hogy ne hagyjuk magukra a családokat, ebben elsődlegesen a közösségnek, az önkormányzatnak és az ország vezetésének lenne a dolga segíteni. Nem működnének a családok a nők napi 24 órában végzett egyszemélyes szolgálata nélkül, ezért is mindig el kellene ismerni a munkájukat, nem csak Anyák napján.