Balogh Lajos hidegburkoló szakiparos csak a postás távozása után vette észre, hogy nem ő a címzettje a tértitevényes küldeménynek, hanem a lakás előző bérlője, Balogh Lajosné. Feladóként a Büntetés-végrehajtási Központ volt feltüntetve. Balogh úr – bár tisztában volt a levéltitok megsértésének közjogi és erkölcsi tilalmával – némi lelkiismeret-furdalással bár, de mégiscsak felbontotta a borítékot. „Jogerős bírósági ítéletre hivatkozó értesítés fogházban letöltendő szabadságvesztés megkezdéséről” – olvasta. Alant egy fogház címe, valamint a büntetés megkezdésének időpontja. Tíz nap múlva – számította ki Balogh úr, és ismeretlenül is szánalommal gondolt szegény Baloghnéra. Vajon mit követhetett el, töprengett, miközben lassanként sötét gyanú lopakodott a tudatába. Remegő kézzel kivette kopott pénztárcájából a személyijét és lakcímkártyáját. Rossz sejtelme beigazolódott: mindkettőben a Balogh Lajosné név szerepelt. Nem akart hinni a szemének. Többször is elolvasta, de a „né” csak nem tűnt el. Kiverte a víz, szédülés környékezte.
A névazonosság okozhatta a tévedést – próbálta logikus mederbe terelni kusza, összevissza száguldozó gondolatait. Az történhetett, hogy az elcsigázott ügyintéző figyelme egy pillanatra elkalandozhatott, és gépiesen az elődje nevére állította ki a lakcímkártyát, ráadásul a lejárt személyije helyett kiállított új igazolványba is következetesen Baloghné neve került. Ő pedig anélkül, hogy megnézte volna, a tárcájába süllyesztette a két kártyát, és mivel nem volt rájuk szüksége, mostanáig elő sem vett. Istenem, tévedni emberi dolog – gondolta –, szerencsére az ügy teljesen egyértelmű. Elmegy a hivatalba, és mivel nyilvánvaló a tévedés, egy pillanat alatt végbemegy a csere. Én is hibás vagyok – korholta magát –, ellenőriznem kellett volna az okmányokat az átvételnél.
– Sajnáljuk, de szakorvosi igazolás nélkül nem áll módunkban az új okmányok kiállítása – hűtötték le a hivatalban.
– Milyen szakorvosi? És mi a franc van itt egyáltalán vizsgálnivaló? – emelte fel kissé a hangját Balogh úr, mivel a váratlan akadálytól egy pillanatra a fejébe szállt a vér.
– Mondjuk az, hogy maga tényleg nem Baloghné-e véletlenül – mérte végig gyanakodva az ügyintéző.
A háziorvos gondterhelten vakargatta a fejét. Hosszas töprengés után kromoszómatesztre küldte, az majd egyértelműen tisztázza az ügyet. A vizsgálatra azonban csak három héttel későbbre kapott időpontot, miközben vészesen közeledett a fogházba vonulás napja. Az idő rövidsége miatt személyesen kereste fel az illetékes hivatalt, ahol közölték, hogy kizárólag írásos megkeresésekkel foglalkoznak. Válaszadási kötelezettség harminc napon belül, mely azonban a büntetés megkezdésére nézve nem bír halasztó hatállyal. Balogh úr erősködött, hogy legalább a szabadságvesztés időtartamát árulják el, azonban a személyiségi jogok védelmére való hivatkozással elzárkóztak az adatszolgáltatástól. Ekkor megemlítette, hogy tulajdonképpen ő maga lenne az érintett személy, mire emlékeztették, hogy az imént mintha azt állította volna, hogy nem azonos Baloghnéval. Ekkor, mielőtt még valami újabb kihágásba is belekeveredne, jobbnak látta, ha gyorsan elkotródik.
Hazatérve a szomszéd segítségével kérvényt írt a hatóság felé, majd elrohant vele a postára. Miután a szabadságvesztés megkezdésének napjáig válasz nem érkezett, törvénytisztelő ember lévén, a megadott időpontban jelentkezett a női fogházban. Megjelenését a fogvatartottak hangulatjavító intézkedésnek fogták fel, valóságos eufóriát váltott ki. Balogh úr iránt – aki addig félszegsége és daliásnak nagy jóindulattal sem mondható megjelenése miatt a nőkkel szemben egész életében gátlásokkal küszködött – hirtelen rendkívüli érdeklődés nyilvánult meg, valóságos versengés indult meg kegyeiért. Végre-valahára rámosolygott a szerencse, önfeledten lubickolt a boldogságban.
Hat hónap múlva annak tudatában, hogy élete legszebb időszaka ért véget, nehéz szívvel lépett ki a fogház kapuján, hogy visszatérjen a szürke hétköznapok világába. Életfogytiglan.
