Karácsony előtt azt ígértem, hogy az ünnepek után ott folytatjuk Cserna-Szabó Andrással, egyik legkedvesebb íróbarátommal, ahol az első részben abbahagytuk: sörözünk és beszélgetünk tovább. A József körúti Rizmajer Sörházban lefolytatott beszélgetésünkből következzenek tehát az író gondolatai sörökről és törzshelyekről, vidékről és Budapestről, irodalomról és gasztronómiáról. (Ja, igen, s a legfontosabb: jövőre jön ki Cserna-Szabó következő regénye, amely Attila hun király csodálatos törpéjéről szól! El ne mulasszák megvenni!)
„Azért lettem sörös, mert Szentesen, vagyis az Alföldön nőttem fel, mely tájegység ugye nem éppen a borairól híres. A hozzánk legközelebbi borvidék a csongrádi volt, leginkább a közeli Bokrosról kerültek »hegylevek« Szentesre, amit a helyiek csak »bokrosi fosatósként« emlegettek. 1992-ben költöztem Pestre, és azokban a kocsmákban, amelyeket egyetemistaként megengedhettem magamnak, bor és tömény címén vegyi mérgeket árultak (tablettás borok, metiles pálinkák stb.) Sokkal biztonságosabb volt söröket inni, amik nem voltak ugyan jók, sőt, rosszak voltak, de mégsem annyira bitangrosszak, mint az olcsó borok. Mondok egy példát. Ezeknek a pincekocsmáknak az állandó kínálatához tartozott a »macifröccs«. Ami azt jelentette, hogy a fröccshöz még egy feles málnaszörpöt is hozzáadtak, hogy meg lehessen inni.”
„Amikor Szentesen gimnazista korunkban sörrel koccintottunk a kocsmában, mindig odalépett hozzánk valaki, általában valami idősebb fószer, és lecseszett minket, hogy magyar ember sörrel nem koccint! Később megtudtam, hogy mindez százötven esztendőre szól, és Világostól vagy Aradtól kell számítani az éveket. Hogy az osztrák tisztek (esetleg az osztrák tisztek az orosz tisztekkel?) sörrel koccintottak a magyar haza bukására. Szóval nem volt teljesen tiszta a sztori. Mindenesetre 1999-ben, mikor a koccintási tilalom lejárt, én éppen a Magyar Konyha című világlapnál dolgoztam újságíróként, és ebbéli minőségemben felhívtam Katona Tamás történészt, a korszak egyik legnevesebb szakértőjét, hogy megkérdezzem tőle, mi is a helyzet ezzel a koccintással. Ő azt mondta, semmilyen dokumentum nem támasztja alá a nagy osztrák tiszti sörözés tényét. Ugyanis pezsgőztek a magas rangú katonák. A koccintási tilalom is valószínűleg csak száz évvel később születhetett meg valami sötét pesti pincekocsmában a Rákosi-korszakban. Később olvastam Hermann Róbert sejtését, miszerint ezt a legendát talán a XIX. század második felének magyar borlobbija szülte a gyengülő, a sörivás által egyre inkább fenyegetett borfogyasztás fellendítésére. Szóval az osztrák tisztek tuti, hogy pezsgőztek, de attól az még igaz, hogy nálunk mai napig tartja magát a közhely, hogy igaz magyar ember bort iszik, a sör meg valami labanc huncutság.”
„Azért a sör is szépen bekúszott a magyar irodalomba. Ott van például egyik kedvenc regényem, a Boldogult úrfikoromban és a Bécs Városához Címzett Sörház. Kocsmárosa, Vájsz úr egykor az öreg Dreher sörfőző legénye volt Schwechatban. Aztán szerelmes lett, megházasodott, és Pesten kívánt vendéglőt nyitni. Azt kérte volt főnökétől, intézze el neki, hogy a magyar fővárosban csak ő csapolhassa a Schwechater Lager Biert. Dreher meg elintézte. Krúdy többek közt itt ivott, a Király utca 40-ben, mert első feleségével, Satanellával pár lépésre lakott innét, a Pekáry-házban. Amikor először ittam Olaszországban Drehert, azt hittem, magyar export. Aztán rájöttem, hogy ez egy olasz sör. És hogy azért jogosultak az olaszok is Dreher néven sört készíteni, mert Drehernek Triesztben is volt gyára. (Mikor ifjabb Dreher Antal 1870-ben átvette a céget, már négy főzdéjük volt: Schwechat, Kőbánya, Trieszt és Měcholupy).”
„Nagyjából tíz éve tört ki a kézműves (kisüzemi) sörök forradalma Magyarországon, ami mára visszahatott a nagyipari sörtermelésre is. Én ebbe a forradalomba a ferencvárosi Élesztő pubban sodródtam bele. Forradalmi lendülettel és hevülettel ittam a kézműves söröket, aztán szépen lassan alábbhagyott a hevület és a lendület is. Rájöttem, hogy én nem várom el egy sörtől, hogy mangó íze legyen, vagy hogy a mákos gubára kelljen asszociálnom róla. Visszatértem a klasszikus cseh sörökhöz, ma már gyakorlatilag csak ezeket iszom. Úgy is fogalmazhatnék, megöregedtem.”
„A nyugati civilizációban a kocsma az utolsó hely, ahol az emberek még beszélgetnek egymással. Ahol vitatkoznak, véleményt és eszmét cserélnek, méghozzá az arcukat vállalva és egymás felé fordulva. Azért járok kocsmába, mert a kevés megmaradt igazi dolgok egyike.”
„Nincs törzshelyem, mert sajnos olyan soha nem látott mélyponton van a magyar vendéglátás, hogy az én igényeimnek megfelelő hely nincs. És nem az én elvárásaim nagyok. A magyar vendéglátásból először eltűntek a Vájsz urak és a Gundelek, az elhivatott vendéglősök, vagyis a karmesterek. Aztán eltűntek a pincérek, a Vendelinek. Most már a szakácsok is eltűntek. (Tisztelet a kivételnek.) Már csak mi maradtunk, a vendégek. Vigyáznunk kell tehát egymásra. Még egy korsó lagert szeretnék!”
