„Vadat és halat, s mi jó falat…” - Gasztro- és egyéb kulturális csemegék
Ha az ember falja a könyveket, egyben kiéhezett az ételkülönlegességekre, s alkalma adódik e két szenvedély együttes kiélésére – bármennyire is félreérthető: nem, nem a betűtészta és a tintaleves papírgaluskával fogyasztására gondolok –, odahagyja komfortzónáját, felkerekedik, hogy a vágyott halászlét és/vagy a forralt borban főzött vadsertés húsát megízlelje, még ha ezért térben és időben jelentős távolságot kell is leküzdenie, menet közben pedig a képzeletét használnia. Ám mindezért cserébe megelevenedik szeme előtt az 50-100-150 évvel ezelőtti, ma már csak nyomokban érzékelhető főváros, s újranyit, ha csak órákra is egy réges-régi Duna-parti halászcsárda. Vagy egészen az 557 évvel ezelőtti Rómába kalauzol el bennünket a világ első nyomtatott szakácskönyve, hogy a reneszánsz mindentudás keretében igazítson el a tisztességes gyönyörről és az élvezetről – rizottó körítéssel tálalt mazsolás-fahéjas-szegfűszeges vadhús eszegetése közben. Mindent megtettünk, hogy fej és gyomor ne maradjon üresen.