A közelmúltban megtartott chilei választások után százezrek, egyesek szerint milliók ünnepelték Gabriel Boric és pártja győzelmét Santiago de Chile utcáin. Az Elfogadom a Méltóságot (Apruebo Dignidad) nevű formáció sikeresen egyesítette a baloldali csoportok többségét, köztük a Szocialista Pártot, a Széles Mozgalmat, a Demokratikus Forradalmat, a Kommunista Pártot és más csoportokat. A radikális diákvezérből elnökké váló Boric előre jelezte a pinocheti fasiszta alkotmány átírását és a hatalommegosztás demokratizálását.
Végeredményben 56-44 százalékban nyert a szélsőjobboldali José Antonio Kast ellen. Kast a 2006-ban elhunyt chilei diktátor, Pinochet gazdaságpolitikája mellett érvelt, de az nem volt elég vonzó a végletesen szétszakadt ország választóinak többsége számára. Igaz – bár az USA és jeles multi vezérek által stabilitást ígérő módszerek sokat vesztettek vonzerejükből –, a lakosság 44 százaléka még mindig kitartott mellette.
Latin-Amerikában változnak a trendek. Kuba hatvan éve nyögi az amerikai blokádot, melynek elrettentő ereje igen csekély. 2007 óta a baloldali Daniel Ortega Nicaragua elnöke, 2018 decemberétől Mexikó elnöke a baloldali Andres Manuel Lopez Obrador – népszerű rövidítéssel AMLO, pártja a Nemzeti Újjászületési Mozgalom –, 2020-ban Bolíviában a Mozgalom a Szocializmusért jelöltje, Luis Arce nyerte az elnökválasztást. 2021 júliusában, Peruban Pedro Castillo, a baloldali Szabad Peru párt (Free Peru) elnöke nyert. November végén Venezuelában a Maduro vezette szocialista párt meggyőző fölénnyel nyerte a helyhatósági és tartományi választásokat. December elején Hondurasban a baloldal elnökjelöltje, Xiomana Castro asszony győzött, míg utóbb, december közepén Chilében Gabriel Boric.
2022-ben sokan számolnak trendváltással Kolumbiában, Costa Ricában és Brazíliában. Az Európa méretű, 200 milliós Brazília nagy esélyese ismét Luiz Inácio Lula da Silva, aki 2002 és 2010 között már két cikluson át volt Brazília elnöke, aztán korrupciós vádakkal elítélték, bebörtönözték, két éve szabadult. Kemény küzdelem várható. Igaz, ha Lulát – akinek a népszerűsége bebörtönzése előtt közel 80 százalékon volt – a jelenlegi elnök, a szélsőjobboldali militarista Bolsonaro parancsára ismét perbe fogják, akkor lehet, hogy elindulni sem tud.
Dél-Amerikában nagy ára van a szabadságnak, mégis, a baloldali pártok bármelyik országban nyerhetnek. Ezen senki sem csodálkozna. A politikai helyzet kiegyensúlyozott, még az sem mondható el, hogy a katolikus egyház a jobboldal utolsó mentsváraként ott magasodna a jobboldali liberális pártok mögött. A dél-amerikai baloldal sokat tanult az európaitól, annak hibáiból, fölösleges és vad túlkapásaiból. Szervezettsége nem egy szűk értelmiségi elitre és annak holdudvarára korlátozódik, hanem kiterjed az egész Latin-Amerikát átszövő, munkásokat és földműveseket is tömörítő mozgalmakra.
Míg Európában a szakszervezetek már a puszta létüknek is örülnek, Dél-Amerikában a munkanélkülieknek is van szakszervezetük. Tudják történelmüket, ismerik mártírjaikat, tudják, kik állnak a másik oldalon. Tudják, hogy nekik a pénz hatalmával kell megküzdeniük, és hogy a túloldalon, a nagytőke mellett mindig ott van az Amerikai Egyesült Államok a maga vegyes értékeivel: mézesmázos liberalizmusával, szabadságharcával, hőseivel, tehetségével, filmiparával, sajtójával és szolgahadával, csapdáival. Latin-Amerikában az a kérdés: vajon egy nemzeti érdekeket jobban védő gazdaságpolitika, egy zöldebb, egészség-centrikusabb, a szociális értékekért kiállóbb értékrend felmutatása példaként szolgálhat-e az egész kontinensen?
De térjünk vissza Chiléhez. A választási harcban a jogász végzettségű baloldali Boric világossá tette, hogy Chile életének legfontosabb döntéseit nemzeti hatáskörbe vonná, így a multikkal való együttműködést is újra kívánja tárgyalni. Chile – az Atacama sivatag sómezőin – a világ legnagyobb lítium- és rézkészletével bír. (Mindkettő az akkumulátorok alapanyaga.) A lítiumvagyon feletti rendelkezés ma kiemelt világpolitikai jelentőséggel bír. A bányászati jog, illetve az abból adódó gazdasági haszon ígérete meghatározó eleme lehet a közeljövő politikájának. Ugyanis az autógyártás talán legnagyobb kérdése ma az, hogy miként fokozható a gépkocsi-akkumulátorok előállítása, miként alakul az elektromosra váltani akaró iparág jövője. Változik-e a multicégek hozzáállása a nyersanyagszükségletek tekintetében? A jövőben is csak nyersanyagra tartanak igényt, vagy hajlandóak lesznek késztermékeket is importálni, a feldolgozásba is invesztálni?
Chilében a multik által támogatott jelölt nem nyert. A késztermék kontra nyersanyag problematika szinte minden latin-amerikai ország jellemző gondja. A puszta nyersanyag-kitermelés ebben a térségben magát a kizsákmányolást jelenti. Meddig maradhat fenn ez az állapot? Vannak, akik földcsuszamlásszerű változásokat, mások változatlanságot jósolnak. Valószínűsíthető azonban: Chile példája sokak számára lesz követendő.