Látni odalent a katonák hömpölygő seregét, lyukakat kapni az oldaladba, visszapattintani a gyerekek focilabdáját, viselni magadon a nyomokat, milyen nyomokat, amik hányás, baszás, hugyozás után maradtak rajtad, ez az igazi élet. Én ezt nem hiszem, suttogva merek választ kapargatni magamról, ő meg csak áll ott. Sok-sok éve már, hogy hajnalonként motyog maga elé, néha csak úgy megszidja a fél utcát meg az első járókelőt, aki mindig ugyanaz harminc éve, ugyanabban a szakadt ballonkabátban, aztán múltkor majdnem megdobta téglával a piros kabátos hölgyet, aki azóta kerüli ezt a sarkot, pedig olyan szép az a kabát, szép az, szép, de mit sem ér egy háborúban a tankok ellen, egy forradalomban a tömeg ellen, egy életben az a piros kabát egy pillanat, elmállik. Aztán darál, ekkorra van reggel kilenc, hogy ha ott maradnak vele generációról generációra, és nem hagyják magára, csak egy-két évig, majd délben sír, és még tovább potyog róla az emlékezet, a sár, én meg nyugtatgatom, hogy bácsika, ne tessék vakolatot sírni. Szemhéja piszkos, még az eső se mossa le, vagy a szél, a hó, tavaly majdnem belerokkant egy adag ónos esőbe, nem baj, fiam, ez csak fagy, volt már ennél nagyobb, és tudod, ez a kedvenc helyem az egész világon, na, nem a tied, az túl közel van a lámpához, piszkálná a szemhéjam, de bácsi, mi nem tudunk innen el… nem baj, fiam, ez elég, ez a városrészlet itt, ez a világ, ezek az emberek, a boltok, a hányás, cigarettacsikkek, sörös-kólás dobozokból ültetett ágyás, összecsukható kerti pad, a pótkulcsom, a galambok, és fiam, itt árulják a város legjobb gyrosát a túloldalon, tényleg, bácsi, tényleg, fiam. Kora délutánra elfogadja, hogy talán nem fog sohasem látni és elnémul délután négyig. Akkor jöttek az oroszok ide be, és én, fiam, amikor itt, a szívem fölött megerőszakolni próbálták az én kedvesemet, akkora huzatot csaptam, és olyat parádéztak az ablakaim, a szemeim, a kályhám hirtelen felfűtött, hogy fejvesztve mindenki kimenekült, és megmentettem azt a fiatal lányt, tényleg, bácsi, tényleg, fiam, és amikor tavaly jött két hajléktalan, és amikor tíz éve itt tavasszal is hó volt, és amikor itt szakítottak a füleim hallatára százszor, csiklandozott, hogy alkoholos filccel lesatírozták a monogramot, és amikor egy zsidó család megbújt a pince alatti pincémben, igen, bennem az is van. Mesél, és ez megy hajnalig, amikor megint megismétlődik minden. Ötven éve, ezt az alattam kifeszített piros csíkos ponyvától tudom, szakadt és halott, éjszaka, amikor alszik az öreg, legalábbis ezt hiszem, megsúgja, fiam, énbennem egy olyan zöldséges mesterember dolgozik, akinek a fia pszichiáter, én mondom, az öreg barátodnak nem sok van hátra, ez poszttraumás stressz, depresszió, szuicid hajlam, disszociációs személyiségzavar, én mondom, nem beszélnék vele soha többet, nehogy átragasszon arra a szép kis újravakolt, hungarocelles pofikádra valamit, tényleg, bácsi, tényleg, fiam. Elképzelem, hogy a rám vakolt barackvirágszín ötven év múlva is barack. Hogy az öreg itt van, renoválják, reinkarnálják, vagy mittudomén, amit szoktak ilyenkor, te addig nem élsz már, tényleg, bácsi, tényleg, fiam. Nem baj, agyonütöm, aki először a bácsihoz ér, megdobálom, megölöm, ráesik a fejére egy cserép, vakolat, kültéri ragasztás, csempe, malter, mit számít, tényleg, fiam, tényleg, bácsi. És amikor tényleg egy hónapon át csinálom az ütést, a dobálást, az ölést csak majdnem, és amikor a híradó is rólam szól, hogy én gyilkolok, direkt, erőből, misztikusan, akkor jönnek és körülvesznek engem is, a bácsit is hatalmas szalagokkal, akkor most látunk majd mást is, mint ez az utcarész, ugye, bácsi? Igen, fiam, a zöldségesponyvát pedig pszichiátriára zárják.
