Ahol a fák kezdődnének, csonkított fatörzsek között,
egy indiánsátor mellől indulok útra a puskacsövek
és nyílvesszők elől. Akár egy bolygó, úgy száguldok,
egyszerre forgok magam körül és haladok is,
a táj nem veszi át mozgásomat, taszítja az eggyé
válást. Barna káoszgolyóként görgetem
magam, egy pontban sűrűsödöm, mögöttem
a béke hangja ér földet a porral, mint egy halkszavú
lovas. A béke, ami törmelék nélküli zuhanás, mint
egy vers. A béke, amit a szél kikerül és félredob.
A béke, ami a nyelvet, az elmét, az érzékelést
terheli, míg boltozatuk be nem omlik. A béke,
ami az omlás után mélyre zuhan és az alvilágban
sorokat fegyelmeznek vele. A béke, ami a tér-
képről lekopott, ahogy majd a kontinensek partjai
fognak egy nap. A béke, amit forgatókönyv
nélkül vettek fel egy régi filmben. A béke, ami
a sarkat feltöri egy új cipőben. A béke, ami
fordulat a szándékoltság előtt. A béke, aminek
mentén a testek kerülőpályára sodródnak.
A béke, ami egy zeneszám legvégén a húrok
között zsugorodik magzattá. A béke, ami
izmot feszít és szakít, ami körmöt és falat
koptat. A béke, ami a nemlétező középkori
kocsmák fagerendáira ül muzsika előtt.
A béke, ami a koccanásra váró korsók között van.
A béke, amiben elmosódik minden.
A béke, amiben a kivágott fáknak is lesz helyük.
