Magányjárvány tombol az országban. A csaknem 2 millió öregségi nyugdíjasból 750 ezer él egyedül, többségük nő. Erről is beszélt egyik utolsó interjújában a tavaly elhunyt, Nemzet Sportolója címmel kitüntetett Monspart Sarolta tájfutó világbajnok. Katona Noémi szociológus pedig a Népszavának nemrég azt mondta, Magyarországon a politika a család feladataként határozza meg az idős ember ellátását, de ehhez szinte semmi segítséget nem ad. A családok csak saját pénzügyi helyzetük függvényében tudják megszervezni az idősek gondozását.
Sokan tapasztalták, hogy egy idős, vagy beteg hozzátartozó mindennapi segítése milyen összetett feladat. Hiszen nemcsak a fizikai igényeit, szükségleteit kell megoldani, hanem az érzelmi támogatást, a társaságot is biztosítani kell számukra. Beszélgetésre, törődésre, kedvességre vágynak, ám a folyamatosan rohanó családtagok ezt nem tudják minden esetben megadni.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Befogadás Házában olyan idősek meséltek az életükről, akik maguk döntöttek arról, hogy többek között a magány ellen beköltöznek a pátyi intézménybe. A hatalmas udvar és az épület kívülről egy wellness-szállóra emlékeztet. Az előtérben akkora a jövés-menés, mint egy gimnáziumban, amikor kicsöngettek az óráról. Minden irányból érkeznek a lakók a közelgő tornaórára, a legtöbben rollátorral, a négy kerékkel felszerelt járókerettel sietnek.
„Itt biztonságban vagyok”
A 94 éves Kúti Sándor a szobájába hív, és egyáltalán nem bánja, hogy most nem kell tornáznia. Saját koloniál bútoraival berendezett kis apartmanjában a falakat, a szekrényeket gyereke, unokái és dédunokái fotói díszítik.
„Már három és fél éve, hogy beköltöztem. A feleségem 2017-ben 63 évi házasság után meghalt. Ez annyira megviselt, hogy idegi problémáim lettek. Aztán egyik pillanatról a másikra azt tapasztaltam, hogy nem tudok lábra állni. Bevittek az Országos Gerincgyógyászati Központba, és megállapították, hogy összerogyott a gerincem, és két csigolyám is sérült. Kiderült, hogy csontritkulásom van. Életemben ilyet még nem tapasztaltam, soha semmi problémám, tünetem nem volt.”
Azt meséli, hogy az orvosok meg akarták ugyan operálni, de egészségi állapota miatt végül nem vállalták a műtétet.
„Három hét mozdulatlan fekvés után átszállítottak az Országos Rehabilitációs Központba, és képzelje, nyolc hét alatt talpra állítottak. Tornával, gimnasztikával, és minimális gyógyszerezéssel. Azóta tudok járni ezzel a rollátorral, bottal pedig a lépcsőn is le tudok menni. Nem kerültem kerekesszékbe, de el kell mondjam, kegyetlen és fájdalmas volt az idáig vezető út. Nagy akaraterő kellett hozzá.”
Felidézi az emlékeket. Lassan, de szívesen mesél a magáról, amit akár hosszú órákon keresztül is jó lenne hallgatni. A bölcs, rendkívül választékosan beszélő Sándor bácsi élete igazi karriertörténet, tele fordulatokkal.
„Gyerekkoromban Csepelen éltünk, ott nőttem fel a kertvárosi részen. Közel volt a Duna, 12 éves koromtól kajakoztam. Aztán válogatott lettem, úgy volt, hogy megyek a Helsinki olimpiára. Az indulás előtt két héttel sárgaságot kaptam, májgyulladással kezeltek, így aztán nem lettem olimpikon. Ettől egy olyan dac lett bennem, az egyetemen akartam megmutatni, mire vagyok képes. Keményen tanultam, gyémántdiplomával léptem ki az épület kapuján.”
Összesen három munkahelyen dolgozott, a csepeli motorkerékpárgyárban műszaki igazgató lett, az Ikarusban a gyárfejlesztésért és a technológiáért felelt. Büszkén meséli, hogy a Munka Érdemrend aranyfokozatával is kitüntették.
„Aztán kaptam egy ajánlatot egy svájci gyártól, hogy legyek a műszaki képviselőjük. A gépek üzembehelyezése és a hibák megszüntetése tartozott hozzám. 70 éves koromban onnan mentem nyugdíjba. Nagyon szerettem a munkám, de ennek a családom látta kárát.”
Visszaemlékezett, milyen áldozatot hozott a családi életért és a boldogulásért a felesége, aki abbahagyta az egyetemi tanulmányait azért, hogy pénzt keressen.
„Elment egy közértbe dolgozni. Amikor aztán egy kicsit helyrejöttünk, elvégezte a könyvtárszakot, és 32 évig a parlamenti könyvtárban dolgozott. Egy gyerekünk született 1959-ben. Úgy volt, hogy császármetszéssel kellett volna szülnie a feleségemnek, de ebbe ő nem ment bele. Két napig vajúdott, és amikor világra hozta a fiunkat, megmondták neki, hogy soha többet nem lehet gyereke.”
Büszkén meséli, hogy fia az ő útját folytatta, szintén gépészmérnök lett. Neki már nagycsaládja lett, hat gyereke született.
„Először született három unokám, aztán kilenc évig semmi, aztán évente megint három. Az első három már családos, a második három mind egyetemista. A nagyobbaktól már hét dédunokám is van.”
Annak ellenére, hogy nagy a család, úgy érezte, biztonságosabb itt, az otthonban élnie. Naponta tizenkétféle gyógyszert szed, folyamatos orvosi kontrollra és állandó ápolói felügyeletre van szüksége. Szerinte kint már nem tudna élni, állandó segítséget pedig nem vár el a családtól, hiszen mindenki dolgozik.
„Amikor a rehabról kikerültem, rögtön ide hoztak. De akkor még egy kétágyas szobába kerültem. Aztán összeszedtük a pénzünket, és a fiammal együtt kifizettük ezt az apartmant, amit a saját bútoraimmal rendezhettem be. A fiammal napi kapcsolatban vagyok, hetente legalább kétszer meglátogat. Ha van valamilyen névnap, születésnap, a menyem ünnepséget rendez. Az óriási konyhájukban mind elférünk.”
Az otthonban biztonságban, és – ahogy fogalmaz – kiválóan érzi magát. Kialakulnak itt barátságok is.
„A szomszédom egy nagyon szimpatikus özvegyasszony, vele össze is tegeződtem. De udvarlásról szó sincs. Egyébként nagyon érdekes itt az összetétel. Körülbelül hatvanan vagyunk, ebből nyolc férfi, az összes többi nő. A nők tovább élnek, ez itt is megmutatkozik.”
„Még én dönthettem”
Engárt Lajosné Irénke 81 éves. A vidám, nevetős néninél mulatós zene szól, amikor bekopogunk hozzá. Az ő szobáját selyemvirág csokrok díszítik, és modern fotelek szolgálják a kényelmét, Budaörsön vásárolta őket. Az asztalon félig nyitva áll Eric Knight Légy hű magadhoz című könyve.
„Jó újraolvasni, sok mindent elfelejtettem már belőle. Most csak azért ültem ám le, mert önöket vártam, egyébként mindig matatok valamit. Mondják is sokan, hogy ki se mozdulok. Mondom, persze, hogy nem, mert itt van dolgom. Rendet csinálok magam körül. Most például lehúztam az ágyneműt, odaadtam a mosodás kis hölgynek. Olyan szépen mossák, hogy én sem tudnám különbül kitisztítani. Van egy kis teraszom, majd kertészkedek is. Lakik itt nem messze egy távoli rokonom, neki családi háza van, őnála vannak a virágládáim meg a virágtartók.”
Elmeséli, hogy nem olyan régen, augusztus 20-án költözött be. Férje még a ’80-as években meghalt, gyereke, unokája és a dédunokája pedig néhány éve a szlovák határ mellé költözött. Így ő egyedül maradt zuglói panellakásában.
„Apránként elment a család, én meg nagyon magányos lettem. Be kellett látnom, hogy ez ellen valamit tennem kell, és jobb hamarabb, amikor még én dönthetek, és rugalmasabb is vagyok, könnyebben megszokom a változást.”
– Nehéz döntés volt?
– Nehéz. Először is azt kellett mérlegelnem, hogy elmúlik az önállóságom. Meg, hogy alkalmazkodni kell. De a józan eszem felfogta, hogy most még rendben vagyok, de ez nem biztos, hogy sokáig tart. Előbb-utóbb úgyis bekövetkezik, hogy segítségre szorulok.
– Milyen a kapcsolata a családjával?
– Nem nagyon tetszett nekik, hogy ide jöttem. Most még emésztik. Tudja, van valamilyen fokú önzés a fiatalokban. Gondolták, jó lesz az anyunak úgy, hogy majd ránézünk, ha van időnk, ha nem tudunk, akkor meg nem. Szóval ők nem érzik ennek a súlyát. Lehet, arra gondoltak, hogy tartogassam csak ott a lakást, és kínlódjak egymagamban. Nem mondták ők ezt, csak én gondolom így. Biztos tervezték, hogy egyszer jobban foglalkoznak velem. Csak én meg nem vártam meg ezt a majd egyszert, azt, amikor én már nem is érzékelem a velem való törődésüket. De most már túl vagyunk rajta, nem téma ez közöttünk. Igaz, eddig még nem látogattak meg, nem jöttek el ide. Mióta beköltöztem, személyesen nem is találkoztunk. Nem is baj, jó ez a távolság most.
– Hogyan teltek az első napok?
– Amikor ide jöttem, egyszer csak mondták, hogy lecsófőző verseny lesz. Én meg csak néztem, hogy hát az meg mi? Ilyet én még nem is láttam, ugye, ott az én magányomban nem volt semmi. De nagyon jól sikerült, az egyik lakónak még a fia is eljött, és hozta a tangóharmonikáját. Négy bográcsot állítottak fel, abban főzte mindenki a saját szája íze szerint a lecsót. Mondtam, hogy én nem eszek, nem bírja a gyomrom. Nem a fenét. Odaraktak nekem egy tányérba, mondtam, hogy csak keveset, de olyan jó volt, hogy kértem még.
– Már nem magányos?
– De nem ám! Kialakult a társaságom itt. Egymáshoz nem nagyon járunk át, ide például ezekkel a kocsikkal, amikkel többen közlekednek, nem is tudnának bejönni ketten. Van, akinek nagyobb szobája van, oda jobban beférünk. Vagy itt kint, a folyosón vagyunk, ha nagyobb társaság jön össze. Ilyenkor összetolunk két asztalt, aztán megy az eszem-iszom. Nincsenek sokan, akikkel egy társaságban vagyok, de azért megtaláljuk egymást. Vagyunk páran, akik sok mindent elmondunk egymásnak. És ez nagyon jó. Mert sok olyan van, amit hasonlóan éltünk át, és tudja, hogy van ez ilyenkor, megértjük a másik baját.
Mesél arról, hogy egyre több olyan idős érkezik, aki egyáltalán nem tudja ellátni magát. Szerinte valakinek foglalkoznia kellene azzal, mi az oka, hogy idős korukban ilyen sokan magatehetetlenné válnak. „Azért, mert túlhajszolják magukat? Vagy nem egészségesen táplálkoznak? Nem tudom. De azt nem hiszem, hogy mindenkinek el kell veszítenie az egészségét. Mert az egy dolog, hogy előbb-utóbb ez megtörténik, de nem mindegy, hogy 60 vagy 90 éves korban.” Mióta látja a sok beteget, elszorul a szíve, hogy ez lesz egy emberből, mikorra az életét ledolgozza. Azt mondja, mióta ezt ilyen közelről tapasztalja, mindent elkövet, hogy fitt maradjon. „A múlt héten gyönyörű szép idő volt, gondoltunk egyet az egyik társammal, és elindultunk. A pincesoron mentünk végig, kiértünk ott a forgalmas útra, ahogy jön be Pátyra az út. Gondoltuk, teszünk egy kört, végül 5 kilométert gyalogoltunk. Nem is tűnt fel. Megálltunk, nézegettünk, beszélgettünk. Na, jó, nem olyan tempóban, mint a fiatalok szoktak, hanem csak ráérősen. Mikor visszaértünk, a portás megkérdezte, Pesten voltak maguk?”
„Gyertek velem, öregasszonyok!”
A 84 éves Kóródi István egy hónapja költözött be, ő az épület előterében vár. Meglepődöm az életkorán, 10-15 évet letagadhatna. Olyan energiával mozog, hogy kihívás tartani vele a lépést. A telefon összes alkalmazását használja, pörgeti a Viberen kapott családi fotókat, a szobájáról, és a nyírbátori házáról készült képeket. Csak akkor érzékenyül el a hangja, amikor 2017-ben elhunyt feleségére emlékezik.
„Maradjunk itt, én kétágyas szobában lakom, nem akarom zavarni a szobatársamat. De elmondok én magának mindent.”
– Nem lenne jobb egyedül lakni?
– Á, dehogy. Jobb, ha ketten vagyunk, nem? Bármi történik, tudunk segíteni egymásnak. Jó így nekem. De jó minden. A kaja is, a séf úr nekem a barátom, én csináltam a házát annak idején.
– Mivel foglalkozott?
– Kisiparos voltam. Éjjel-nappal fütyörészve dolgoztam. Ezt az épületet is ismertem, akkor készült, amikor még dolgoztam. De tessék ide figyelni, én itt nagyon jól érzem magam. 54 évig éltem Pátyon, engem itt mindenki ismer. Mikor idejöttem, már másnap tudta mindenki a nevemet.
– Miért költözött be?
– A fiamék Németországban élnek az egyik unokámmal. Képzelje, a menyem is egy ilyen helyen dolgozik kint, diplomás nővér. A másik unokám a Kanári-szigeteken lakik, neki nemrég született gyereke, az én kis dédunokám.
Újra előkapja a telefont, és vagy húsz képet mutat a pár hónapos csecsemőről. Mindegyikhez kis történetet mesél. Egy pillanat alatt ismerem meg a kisbaba szüleit, vagyis az anyukát, István bácsi unokáját, az apukát, az unoka férjét – aki ugyan idősebb jó pár évvel, de az a lényeg, hogy jól megértik egymást a fiatalok – és a kisbabát, mindenféle helyszínen és pózban.
– Nem akart kimenni a családdal?
– Dehogy akartam! Engem ez nem érdekel. Voltam már kint háromszor, de nekem ez a hazám. Mehettem volna ’56-ban is, mondták is nekem, hogy gyere, Pista, menjünk ki. De én akkor se mentem. Az édesanyám ’44-ben egyedül maradt három gyerekkel. Nem akartam és nem is tudtam volna őt itt hagyni. Na, de várjon, elkalandoztam. Szóval, a legkisebb unokám itthon maradt, itt él Pátyon. Én meg lementem a szülőfalumba, Nyírbátorba 2016-ban, vettem ott egy kis házat. Az egész falu ismer, mikor mentem haza, már mondta mindenki, hogy jön haza az öreg Kóródi. Az unokatestvérem gyerekei is ott laknak, de nem akaszkodhatok én rájuk. Kertészkedtem, mindent megtermeltem, paradicsomot, paprikát, volt kardvirágom. Mozogtam, mindig csak annyit csináltam, amennyi jólesett. Szeretem a társaságot, a szomszédasszonyok jópofák voltak, szembe velem lakott a boltos, de mindenki eljárt dolgozni. Nem volt kihez szólnom. És akkor az unokám azt mondta, papa, gyere ide vissza Pátyra. Mikor eljöttem megnézni az unokámmal ezt az otthont, tudtam, hogy itt a helyem.
Azt mondja, nagyon szeret itt lenni, csak azt sajnálja, hogy a többiek kevésbé pörgősek. Szívesen sétálna, kirándulna, de kevés társa kapható erre, ő viszont még a motorjára is felpattan néha. „Nekem csak egy a bajom. Ennek a sok idős nénikének nincs annyi esze, hogy a friss levegőn sétáljon. Mondtam is nekik, olyanok, mint a kotlóstyúkok a tojáson. Van itt mindenféle foglalkozás, a Györgyike az ebédlőben valami kvízjátékot tart most nekik. Azon részt vesznek, de szerintem maga is beszélhetne velük, hogy legyenek egy kicsit éberebbek. Mit tudom én, meddig élünk még, de azt a kis időt jól töltsük el. Mondtam is a vezetőnek, a Mónikának, hogy én kitalálok minden héten egy napot, amikor nótázgatunk. De nem lehet ezekkel semmit. Besavanyodtak. Sokan tolókocsiban vannak. De, ha jön a tavasz, kicsalom őket ide a hegyre. Aki tolókocsis, az majd feltolja magát.” Nem ez az egyetlen terve, azt mondja, kertészkedni is szeretne. „Hoztam otthonról magammal egy vödör kardvirághagymát. Majd kérek egy kis helyet, elültetem, aztán majd én nevelgetem. Nem tudok én munka nélkül lenni. Itt a kertben is mindennap csinálom a köröket. Máma sétáltam 16-ot, szombaton 30-at. Mondom én a többiknek is, hogy gyertek ki velem, öregasszonyok. De nem jönnek. Azt beszéltem én be magamnak, hogy a nők előbbre járnak gondolkodásban, mint a férfiak. Hát nem. Miért van ez így, nem tudom. Na, de majd én felrázom őket.”
