A Netflixen ősszel debütált dél-koreai sorozat erőszakos, szó szerint húsba vágó jeleneteit előszeretettel osztják a fiatalok a közösségi oldalakon. De mit tehet a szülő? – ha egyáltalán tudja, milyen tartalmat fogyaszt szeme fénye. „Egy tizenhat év alatti gyerek nagy valószínűséggel úgy fogja végignézni a Squid Game-et, ahogyan sok fiatal megoldja, hogy cigit vagy alkoholt vegyen, pornográf tartalmakat vagy 18 karikás horrort nézzen. Nem gondolom, hogy a Netflixnek nagyobb vagy kisebb lenne a felelőssége, mint bármilyen tartalomgyártónak vagy forgalmazónak” – mondja Csekeő Borbála, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetője, aki szerint a gyerekek biztonsága minden felnőtt közös felelőssége.
„A gyerekek a véres filmek, sorozatok, valóságshowk és olvasmányélmények nélkül is egymásnak esnek olykor. Különösen, ha sok frusztráció éri őket, és nincsenek eszközeik az agresszív késztetéseik kezeléséhez, az érzelmeik erőszakmentes kifejezéséhez” – mondja a szakember. Az iskolai és egyéb gyerekközösségben a bullying, a kortársak testi-lelki bántalmazása kiemelten fontos téma, hiszen potenciálisan jelen van a fiatalok között. „Egy ilyen sorozat veszélyes ötleteket, destruktív mintákat adhat mások kínzására, de nem hiszem, hogy egy jól működő közösségben, lelkileg többé-kevésbé egészséges gyerekek között egy ilyen hatás indítaná be a bántalmazást” – véli a pszichológus. Ez minden bizonnyal így van, mindenesetre angol iskolákban már tavaly észlelték a mintát másoló fiatalokat, egy belga intézményben pedig megverték a játékból kiesett alsósokat.
Szórakozásba temetkezve
A Squid Game-széria nem finomkodik, ha testi és lelki erőszakról van szó, a játékidő nagyobbik része tobzódik az ilyen jelenetekben. A történetben (vigyázat: spoilerveszély!) 456-an jelentkeznek egy túlélőshowba, mindannyian súlyos anyagi gondokkal, ám aki a különböző dél-koreai gyerekjátékokon eredményesen szerepel, hatalmas pénzt nyer. Akik elbuknak, az életükkel fizetnek. A résztvevők két haláltusa között egy nagy teremben pihenik ki magukat, míg a játszótermekbe a Kék Duna keringő dallamára vezetik be őket.
Noha a sorozat éles társadalomkritika, Baski Sándor, a Filmvilág kritikusa szerint a felnőttek többsége sem képes dekódolni benne a metaforát. „Az érzékenyebb nézők talán megértik a Squid Game antikapitalista üzenetét, de sokak számára a sorozat elsősorban eszképista, a valóságot hátra hagyó szórakozás, amelyet ugyanúgy fogadnak be, mint a Survivor vagy az Exatlon vetélkedős realityjét” – mondja a filmkritikus. A sorozat éppen attól lett világsiker, hogy könnyen fogyasztható akkor is, ha a néző csak a felszíni rétegre kíváncsi. „Nyilván minél fiatalabb valaki, annál kevésbé látja meg a társadalomkritikát, de ebben semmi új nincs. 2000-ben szintén ugyanezek a kérdések merültek fel, amikor kijött a Battle Royale című japán akciófilm, melyben gyerekeknek kell egymást megölniük. Akkor is kitört a morális pánik, de nem tudok róla, hogy bármilyen, hosszú távú, káros hatása lett volna a filmnek” – mondja Baski Sándor.
Több, mint gyilokpornó
A Squid Game erőszakábrázolása eltér a klasszikus, véres filmekétől. A kritikus szerint a gyilkosság általában kiemelt pillanat egy filmben, sokáig elidőzik rajta kamera, itt azonban sokkoló a halál szenvtelensége és a mennyisége. „Az első játékban több mint kétszázan halnak meg, és meglehetősen realista módon, de amikor már lassítva, zenei aláfestéssel lövik halomra a szereplőket, átkerülünk a tarantinói stilizáció világába” – mondja Baski. Az erőszak tehát hol életszagúnak, hol teljesen abszurdnak hat, és ettől a kettősségtől lesz igazán zavarba ejtő a sorozat, pláne azoknak, akik nem szokták meg a dél-koreai filmek stílusát.
A Squid Game-ben nemcsak az őrök és a játékvezetők kegyetlenek, de a versenyzők sem kímélik egymást: egy esti jelenetben úgy esnek egymásnak a sötétben, akár A Legyek Ura fiataljai teszik egy rituáléjuk során. „Ez a sorozat pont az ilyen aspektusai miatt több egyszerű »gyilokpornónál«. Ezek a jelenetek mutatják meg azt, hogy amikor életre-halálra megy a játék, akkor kijátszhatóvá válnak vagy meg is szűnnek a szabályok, és az agresszorból bármikor lehet áldozat”.
A kritikus szerint ezt talán a gyerekek is fel tudják ismerni, attól függően, hány évesek, és jó esetben nem azt a tanulságot vonják le, hogy mindenkit el kell taposni, hanem hogy szükség van civilizációs normákra és emberségre. Az erőszakot nemcsak nyíltan, de trendin is ábrázolja a sorozat. A játékosok sötétzöld sportruhákban, míg a halálosztók pink kezeslábasban és fekete maszkban jelennek meg, utóbbiak mintha csak egy divatbemutatóról érkeztek volna – ráadásul már idehaza is lehet ilyen farsangi jelmezt rendelni. „Lehet, hogy divatosak a ruhák, a sorozat 456 játékosából azonban 455 áldozat, és igazi hős vagy antihős sincsen, akivel azonosulni lehetne. Kinek a helyébe tudná beleképzelni magát egy gyerek? Az arc- és személyiség nélküli őrök aligha jelentenek kívánatos szerepmintát. Maguk a kihívások viszont vonzóak, hiszen eleve gyerekjátékokra épül a sorozat, azt pedig nehéz lenne megakadályozni, hogy a gyerekek a játszótereken gyerekjátékokat játszanak” – mondja Baski, hozzátéve: a szülő felelőssége, hogy farsangkor ne egy korhatáros sorozatból válasszon jelmezt a gyerek.
Mozizás az „ősökkel”
„Nem csak dísz a felirat egyes műsorok előtt: »Megtekintése csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott!«” – mondja Csekeő Borbála. Vannak ugyanakkor tartalmak, amiket bizonyos kor alatt egyáltalán nem ajánlanak a forgalmazók, sem szülővel, sem anélkül. „A Squid Game érthető okból csak tizenhat éven felülieknek ajánlott. Ebben a korban viszonylag ritka, hogy a majdnem felnőtt gyerek a szüleivel néz sorozatot, mégis érdemes erre kísérletet tenni, mert gyümölcsöző beszélgetések alapja lehet a közös filmélmény”.
A korhatár besorolások jó támpontot adnak, hiszen nem pusztán azt jelzik, hogy az adott film mennyire véres, hanem azt is, hogy érthető, értelmezhető-e a mondanivaló, és ebben az értelmezésben segíthet a felnőtt. „A durva, ijesztő jelenetek és az erőszak naturalista ábrázolása ettől függetlenül továbbra is megterhelő és káros a gyerekekre nézve. Ha még magyarázni kell neki, »hogyan került a néni a dobozba«, addig az erőszakos tartalom, legyen az akár egy rajzfilm, sem egyedül, sem szülővel nem egészséges, sőt, kifejezetten rossz hatású” – mondja a pszichológus, kiemelve, mint minden traumatikus élménynél, egyedül lenni a rettenetben még inkább megterhelő.
„Jó helyzetben van az a fiatal, akinek kiskorában a családtagok mesét mondtak, olvastak, később bábszínházba vitték, együtt nézték vele a mesefilmeket, majd azokat a művészfilmeket és színdarabokat, ahol már jól jött a szülői magyarázat, vagy a közös rákészülés, levezető beszélgetés. De lássuk be, sokaknak ez nem adatik meg” – mondja Csekeő Borbála. A pszichológus szerint ezért is lenne fontos, ha az oktatási intézmények többet tennének a médiaértés terén.
Baski Sándor szerint a Netflix a gyerekzáron kívül túl sok mindent nem tehet. „Egyetlen módon tudná csak elérni, hogy a gyerekek biztosan ne szembesüljenek a korhatáros tartalmakkal, ha le sem gyártanák azokat. Ez nyilván nem járható. Az alkotói szabadságot nem szabad alárendelni a morális pánikoknak” – véli Baski. A kritikus szerint megoldást jelenthet, ha itthon is bevezetik a Disney+ szolgáltatást, hiszen azon csak családbarát tartalmak vannak, így aki nagyon aggódik a gyerekéért, az legfeljebb csak arra fizet elő. „Bizonyos életkorig lehet szabályozni a gyerek tartalomfogyasztását, de miután megkapja az első okostelefonját, a szülői kontroll már nem ugyanúgy működik. A beszélgetés, a felvilágosítás járhatóbb útnak tűnne, de e tekintetben még a közösségi médiára rágyógyult szülők nagy része is felvilágosításra szorulna.”
