Ezek a sehová sem vezető,
lassú, üres csigaház napok.
Hideg mész pereg nyakunkba.
Visszhangzik a néptelen év.
Ebben az épületben nem lakik
senki, az alagsorban
hűlő csövek kongásai.
Villanyoltásba torkolló
folyosók síró ajtószárnyai.
Nem látszik a nap innen.
Hamar halnak a lángok is.
Lakatlan év ez, elhagyott.
A lift lezuhant, még mélyebbre.
Ezek a fagyos, léphetetlen járólapok.
Függönyszaggatott, hunyt ablakok.
Nem látni innen a hajnalt.
Kinek a kórterme ez, kinek a kínja.
Hideg pára omlik nyakunkba.
Máris elköltöztek volna
ebből az évből, attól ilyen tágas.
Magába roskadt épület az idő.
Lépcsőházi hétköznapok, végtelen.
