Ha beszélgetek valakivel, úgy tudom megállapítani, hogy harcos ellenzéki-e avagy harcos kormánypárti, hogy miként reagál arra a feltevésre, a Fidesz értékvezérelt-e vagy pragmatikus. A harcos ellenzékiek ugyanis meg vannak győződve arról, hogy a Fidesznek semmilyen értéke sincs, a harcos kormánypártiak pedig arról, hogy de igenis van, s ezért kell elnéznünk minden mást.
Elemzők közül is sokan úgy vélik, hogy az ellenzéknek épp az a baja, hogy mióta a liberális korszellem kivérzett, nincs koherens ideológiája; míg a Fidesz tartós vezetőszerepét az határozza meg, hogy neki van, és amíg ezt a különbséget az ellenzék nem ismeri fel, nem pótolja a maga hiányosságait, addig lemaradásban lesz. (Mondhatnák persze, hogy a dolog ennél bonyolultabb, mert G. Fodor Gábor is a polgárosodásról mint „politikai termékről” beszélt.)
Milyen ideológiákra gondolunk a kormányzat részéről? Mondjuk, hogy keresztény, vagy családbarát, vagy nemzeti; korábban, hogy polgári, demokrata, vagy legújabban, hogy vigyáz ránk, hogy a menekültek ne vegyék el a kultúránkat. Azt mégis vitatnánk, hogy ezek az ideológiák – mert mi elfogadjuk, hogy ezek valóban vezérlik a kormánypártot – sokakat érdekelnének. Annál valószínűleg sokkal kevesebbeket, mint amennyien szavaznak rájuk.
Akárhány Comedy Centralt veszünk szociológiai vizsgálat alá, annak bármelyik Orbán Viktorról szóló poénját, mely a hatalmat figurázza ki, netán Mészáros Lőrincet és az általa szimbolizált rögvalóságot, a nevetés mindig általános. Nem kevésbé osztatlan az öröm, mikor a sorosozásra raknak rá egy ironikus lapáttal. Pedig nem valószínű, hogy ezek közül az emberek közül legalább 30 százalék ne volna Fidesz szavazó. Vagy gondoljunk Hofi Gézára, aki a szocializmus mindennapjait épp úgy kifigurázta, mint az azt alátámasztó ideológiát. Szelep funkciónak nevezte ezt a szakirodalom, de alighanem azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy akkor mi szolgálta-szolgálja a legitimációt, ha nem az ideológia?
Ha készíthetnénk interjúkat, ha szisztematikusan kihallgathatnánk magánbeszélgetéseket - s nem a két szavazótábor köztit, hanem csak a Fidesz holdudvarához tartozókét -, alig találnánk olyan embert, aki komolyan venné az ideológiai üzeneteket. Például, hogy a Nyugatnak vége van, és mi fogjuk megmenteni, vagy hogy Brüsszel ránk akarja szabadítani a homoszexuálisokat, és a gyerekeinket kell megvédeni a nemváltó műtétektől. A média más. A médiában csak ezekről van szó. A Fideszre szavazók többsége, higgyük el ezt szociológiai kutatás nélkül, egyáltalán nem veszi komolyan az ideológiai tartalmakat. A témáról beszélgetnek, a napirendet meghatározza a politika és a média, de az üzenet igen ritkán szokott célba találni (ld. az agenda setting kutatásokat). A kormánypárti médiumok megerősítő magatartása nem ragasztja a Pesti Tv képernyője elé a nézők tömegeit. Még az is lehet, hogy az ellenzéki média szörnyülködése erősebb napirend-meghatározó.
Mindez természetesen csak hipotézis. Egyetlen szociológiai felmérést ismerünk, mely alátámasztja, hogy a magyar társadalom tényleg nem követi a kormányzat ideológiáját: az azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem vagyunk homofóbok. 73 százalék utasítja el, hogy a homoszexuálisok és a leszbikusok megrontanák a gyerekeinket.
Nem csak az aktuális kutatásokból szerezhetünk elméleti igazolást. Nézzünk az ideológia képzelt hatalmáról néhány olyan eredményt, mely a második világháborús időszakról szól. Bregman holland szerző ad nekünk ehhez forrást. Azt olvasom, hogy sokáig úgy gondolták, a német katonák harci morálja mögött az ideológia rejlett. Tévesen gondoltuk, hogy sikeresen átmosták a fiatal német férfiak agyát, akik így azt hitték, vannak magasabb rendű fajok, és nekik az a feladatuk, hogy megtisztítsák az emberiséget az alacsonyabb rasszok elkorcsosító hatásától. Ma már tudjuk, mert néhány éve rengeteg katonák közti beszélgetést sikerült elemezni, hogy a náci ideológiát a német katonák nem vették komolyan, a harci moráljuk titka nem a „hulljon a férgese, éljen az erősebb” neodarwinizmus volt - noha ez hatotta át a náci iskolai oktatást -, hanem a bajtársiasság.
Vagy vegyük a kommunista rendszerek tartósságát: néhány évtizedig nagyszerűen fenn tudtak maradni, noha alig akadt ember, aki hitt volna abban, hogy az emberiség a kommunista társadalom felé tart, és neki egyénként az a feladata, hogy példát mutasson, hogy közösségi lény legyen, és ne az egyéni érdekeit kövesse. (Persze akadt ilyen, az általános iskolás történelemtanárnőm például.) Sőt, sehol nem váltak olyan individuálissá az emberek, mint épp a kommunista országokban. A rengeteg propaganda, akár a náci, akár a kommunista oldalon, kidobott pénz volt, nem ez okozta a rendszerek stabilitását.
Ezen újabb kutatások szerint az emberi természet titka nem az ideológia, hanem a közösségiség, a bajtársiasság. Szociálpszichológiai válaszokat és nem filozófiaiakat találunk rettenetes és nagyszerű teljesítményeinkre egyaránt. Lelkesedni tudunk egymásért, de nem a világmegváltó, ideológiailag hagymázas elképzelésekért. A korabeli felvételek tömegdemonstrációi alapján mást várnánk, de más egy tüntető tömeg és más több millió katona a lövészárkokban. Ebből a nézőpontból szemlélve a nép - szemben a tömeggel - egy olyan nagyra nőtt közösség, amelyben az egyének örülnek egymásnak, de nem robotok, akiket egyetlen gondolat hajt. Bregman említett könyvében Le Bon és Hobbes állításait az ember eredendően rossz természetéről igyekszik cáfolni.
A másik nagy motiváló erő az embernél a jutalom és a félelem, ahogy erre a pszichológia tudománya szinte elsőként felfigyelt. Kicsit túlzásba vitték a meghatározó voltát, de ne feledkezzünk meg arról, hogy mindmáig tartunk attól: a közösségünk kitaszít. Emiatt vagyunk udvariasak – legalábbis, amíg hatalomra nem kerülünk. A németek emelték a karjukat félelemből, de nem azért, mert azt gondolták, az ideológiáért kell meghalniuk. Ha mégis lelkesedtek valamiért, az az volt, hogy a mellettük lévő is ugyanezt teszi. Az összetartozás érzése lehetett csodálatos.
És akkor térjünk vissza a magyar valóságba. Ha a választók tömegeit nem érdekli más, csak az összetartás és az ezért várható jutalom, esetleg a büntetés és a baj elkerülése, akkor mégis miért fontos az ideológia? Mert fontos. A trükk az egészben az, hogy az ideológia a vezetőknek fontos, nem a tömegeknek. Az a több milliárd forintos kampány, melyet például a Soros plakátokkal folytattak, valójában a vezető párt tucatnyi - legyünk nagyvonalúak: néhány száz – vezetőjének összetartásához kell. Ezek a kampányok meglehetősen agresszívak voltak, nemcsak a kívülállók, a nemzetközi szemlélők, de a magyarok ízléséhez képest is.
Mégis, néhányan a népből is azonosulhatnak velük. Ők azok, akik gondolkodás nélkül nyugatosak, ha kell, máskor meg oroszbarátok. Ha belegondolunk, miért lehetséges ez, és azzal vádoljuk az ideológiákat követő embereket, hogy nem elég intelligensek, akkor tulajdonképpen tévedésben vagyunk, mert ez nem az intelligenciáról szól. Lehetnek alacsonyan képzettek, de lehetnek magasan kvalifikáltak is, óriási IQ-val. A követés oka az érdek nélküli követők esetében is szociálpszichológiai: a közösséghez tartozás, a konformitás. Ezért tudják cserélgetni az ideológiákat.
Két okát emeltük tehát ki a politikai sikernek: az egyik a közösségi érzés, a másik a jutalomvágy. A személyiségfejlődés annyiból áll, hogy eleinte a döntést a jutalom határozza meg, később a jutalom-büntetés motiváló erejét felülmúlja a közösségiség. Amikor a csoporthoz tartozás belülről jutalmaz minket, akkor már áldozatot is képesek vagyunk hozni.