„Hogy mit láttam? Elmondhatom.
De legjobb, ha lerajzolom.
Megláthatod te is velem,
Csak nézd, csak nézd a jobb kezem”
Akkoriban egy-és-ugyanabban a szerkesztőségben dolgoztunk Lukácsy Andrással, (sőt, ugyanabban a rovatban, sőt, ugyanabban a szobában; egy ideig.) Ekkortájt kérdezte meg, hogy van-e kedvem játszani. Irodalmi, műveltségi játékot. Hát hogyne lett volna. Lukácsyról tudtam, hogy játékosan komoly könyvet írt a játékról, elméleteket sorakoztatott fel benne és neki magának is volt saját elmélete. Különben minek is írt volna ilyen tréfán kívüli témáról. Egy kicsit meglepett, mikor érdeklődésemre elmondta, hogy a Szent István Társaságban lehetnék novícius, hiszen tudtam róla, hogy nem különösebben vallásos, magamról meg azt tudtam, hogy megátalkodott ateista vagyok. Aztán persze gyorsan kiderült, hogy a hivatalosan be nem jegyzett társaság (még csak az kellett volna, hogy úgy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója táján, a késő-brezsnyevi érában bejegyzett civil társaság legyünk), szóval ez a „társaság” attól a szellemi fejtörő-játékról kapta a nevét, amelyet azóta is játszunk.
Spiritus rectora Tímár György volt (maga is nagy játékos és fejtörő-feladó, ezenkívül költő, író, humorista, rádiókabaré-szereplő; mellékfoglalkozását tekintve pedig a Magyar Pen Club elnöke(?), titkára(?) – szóval spiritus rectora). Őt korábbról, másfajta játékos oldaláról ismertem: a fiatal írók focicsapatának tagja és tiszteletbeli vezetője volt, mely csapatban magam is tüsténkedtem. Nos, ilyen előzmények után léptem be a Pen Club Vörösmarty téri, első emeleti kétszobás összkomfortjába, amely hivatalosan a kulturális, művészeti és művelődési intézmények irodaházában (ismertebb nevén: az Elizélt Palotában) volt. Ezt lebontották. Manapság egy másik elizélt palota tündököl a helyén.
Lukácsy – ahogy illett – bemutatott az ott ülőknek, már akit nem ismertem. Férfi túlsúly volt, a két ott ülő hölgy azonban nemcsak jelenlétével, hanem a játékban való részvételével is helyrebillentette a mérleget. Persze, az ismerkedés, majd a játék elején ezt még nem tudhattam. A jelenlevő férfiak nagy részét ismertem. Szerkesztőségekből, kávéházakból, barátom-barátja, sorstársam-sorstársa módján. A két – nekem legalábbis akkor – matróna korú hölgyet, Szántó Piroskát és Nemes Nagy Ágnest nem. Illetve Szántó Piroska egy-két évvel korábban az egyik szentendrei kiállításáról írott beszámolóm után (ismeretlenül!) küldött egy grafikát, köszönetként – akkor felhívtam, megköszöntem. Ám amikor bemutatkoztam, rögtön tudta, ki vagyok. Nem úgy Ágnes, aki – legalábbis akkor úgy éreztem – a várhatónál (és elvárhatónál) hűvösebben fogadta udvarias meghajlásomat. Éppenséggel nem nézett át rajtam, de mintha csak a sarki utcaseprő lettem volna. Jó. Idősebb, nevesebb volt, de azért mutathatta volna, hogy találkozott már a nevemmel. Mondjuk: nem olvasott tőlem semmit, de már látott itt-ott. Például a Kortársban, az Új Írásban, az ÉS-ben, a Tükörben, addigra már túl voltam a harmadik megjelent kötetemen (Szépirodalmi, Gondolat, Móra), számos novellámon, számtalan egyéb publikációmon. Nem sértődtem meg, csak hallgattam. Számára novícius voltam, nem író.
Túl voltam már néhány partnerkapcsolaton is (meg az első házasságomon), jól ismertem azt a nőtípust, amelyik úgy bolondítja magába a férfiakat, hogy lenézi, semmibe veszi őket – és itt kéretik egy kis figyelmet szentelni a jelentés-különbözetnek. Micsoda lényegi különbség van aközött, hogy: „semmibe veszi” és aközött, hogy „semmibe se veszi”. Akit semmibe vesznek, azon simán és egyszerűen átnéznek. De – legalább – nézik. Az „átnéznek rajta” nem azt jelenti, hogy az illető üvegből van, hogy üres porhüvely, nem, nem. Nagyon is ott van, de valahogy nem veszik emberszámba, mert még nem ember. Csak novícius. Akit viszont semmibe se vesznek, nos az valóban mintha ott sem lenne. Nincs személye, nincs súlya, esélye sincs arra, hogy egyszer majd valamikor, esetleg még az örökkévalóság innenső felén, talán lehet belőle valaki. Nem, nem: amíg világ a világ, ő senki lesz és az is marad. Hanem akit senkibe vesznek, annak még van reménye. És ő ezt jó esetben tudja is, ezért kettőzött (sőt, megsokszorozódott) erővel igyekszik, hogy ha már lenyomták kutyába, mielőbb feljöjjön onnan és megmutassa, hogy ő bizony nem kutya, hanem farkas.
Ágnes és Piroska ijesztő lexikális tudással és csodálatra méltó intellektussal játszotta a Szent Istvánt. Hadd mondjam el két mondatban, hogy mi is ez a kitalálósdi szerepjáték. Két játékos még a szeánsz előtt összebeszél; az egyikük valamilyen ismert irodalmi, művészeti, történelmi személy (esetleg kitalált figura: regényalak, vershős), és a másik is valaki más hasonló személyiség bőrébe bújik, de a két figura között kell hogy legyen valamilyen összekötő kapocs (Nagy Sándor – Napóleon, Rembrandt – Rubens, Liszt Ferenc – Cziffra György). A többi játékosnak az a dolga, hogy – ugyancsak szerepjátékot játszva, de konkrét, egyenes kérdések mellőzésével – színvallásra bírja a rejtvényfeladókat, s kitalálja: kik is ők és mi a kapcsolat köztük. Aki rosszul játssza a szerepét, vagy rosszul készteti színvallásra a rejtvényjátszót, az csúfosan lebőg (igaz, hogy nem éreztetik vele, de a lebőgés szaga valahogy ott van a levegőben). Aki viszont – akár feladóként, akár megfejtőként – fölényes tudással és intellektussal kerül ki a rejtvények Szküllái és Kharübdiszei közül, az számíthat a társaság (persze soha ki nem mondott) elismerésére.
Csendben figyeltem és persze csodáltam azt a hatalmas tudástárat, amely az övé volt és természetesen ilyenkor a miénk is. Szó se róla, ebben a társaságban mindenkinek széles körű és komoly ismeretei voltak az adott témakörökben, de valahogy Ágnes mindig többet tudott. És szinte logikus volt, teljesen magától értetődő, hogy mindezt nem holmi nőies kedvességgel adta elő, hanem férfias erővel és határozottsággal. Ellentmondást nem tűrően. Soha nem agresszíven, de időnként hajszálra tőle. A hatodik X felé közeledve, betegségeitől meggyötörve, a sorstól megrugdosva is látszott, hogy fiatal korában szép és vonzó lehetett (fiatalkori fotóival csak jóval később találkoztam és azok igazolták korábbi feltevésemet). Biztos voltam benne, hogy ő az a szellemi alkat, amelynek fizikai erőtől duzzadó rokonhősét Solohov írta meg az Új barázdát… egyik mellékalakjában: azt a fiatal háborús özvegyet, aki sorállás közben birkózásra szólítja fel az egyik kozákot és úgy földhöz vágja, hogy csak úgy porzik. Nem kínjában. Szégyenében.
Volt a Szent István Társaságnak egy kicsit egyszerűbb kitalálósdija: az Elölről-hátulról. Ebben kétszeres, vagy többszörös valódi- és ál-összetett szavakat kell kitalálnia a megfejtőnek oly módon, hogy őt kiküldik az előtérbe, s addig a többiek megállapodnak a kitalálandó rejtvényben. Majd behívják a megfejtőt, akinek a következő kérdésekkel szabad rátalálnia a megfejtésre: Hogy tetszik elölről? Hogy tetszik hátulról? Hol található (elölről-hátulról)? Mire használhatják? A feladott szavak csak közös főnevek, illetve összetételeik lehetnek. Egyszerű példa: névjegy. Rázós példa: só-haj, opera-tőr; esetleg vad-kacsa-vad-ász. A megfejtő sorban végigkérdezi a társaság tagjait és közben kombinál. Időnként a válaszadónak sincs könnyű dolga, hiszen a hozzá intézett kérdésre úgy kell tisztességesen, helyesen és találóan felelnie, hogy azért a kérdező ne nála jöjjön rá a megfejtésre. Nos, Ágnes ebben is nagyon jó volt, kérdezőként és kérdezettként is jeleskedett, bár ezt mintha nem szerette volna annyira, mint a szent-istvános szerepjátékokat, talán mert ebben nem lehetett olyan fényesen csillogtatni a tudását és műveltségét.
Lehet, hogy a Szent Istvánokon együtt töltött órák összegyűlt élményanyaga tehet róla, de egyáltalán nem volt számomra meglepő, mikor első verselemzéseivel találkoztam. Logikus és törvényszerű következménynek tartottam, sőt talán belülről jövő késztetésnek, hogy megmutassa: így birkózom meg én (mármint ő) a verssel és győzöm le a kiválasztott vers minden korábbi elemzőjét. Mint Solohov említett nőalakja a kozákot. Fölényesen, fényesen, diadalmasan. De sohasem ellenszenvesen. (Arra egy másik, nagyon okos, művelt, magas IQ-jú nőismerősöm tanított meg, hogy nem szabad miszlikbe vert ellenfelünket megalázni: hagyjunk neki egy kis mozgásteret – így nem lesz belőle egész életre szóló ellenségünk.). S hogy még egy rövid kitérő erejéig visszatérjek a focihoz; számomra a pályán töltött évek egyebek közt azzal a – szinte közhelyszerű – tanulsággal is jártak: hogy ki milyen valójában, az játék közben derül ki a legkönnyebben. Amikor az ember minden erejével arra tör, hogy győzzön, vagy azon igyekszik, hogy elkerülje a vereséget. Akkor mindenki pőrére vetkőzik. Anyaszült meztelenül százszor jobban eltakarja magát, mint ahogy játék közben kitakarózik. És esetleg a játék hevében mit sem tud róla. Igaz, a társak sem nagyon, hiszen ők is az önkéntes kitakarózással vannak elfoglalva.
Az írás is ilyen játék. Az író (költő) magáról ír és akkor az olvasó (sokadmagával) úgy érzi, hogy a betűvető nem is önmagáról vall, hanem őróla. Vagy másvalakiről ír (férfi- és nőalakokról, tárgyakról, állatokról, természeti jelenségekről), és akkor lehet tudni, hogy önmagáról vall. Ahogy Ágnes is tette hihetetlenül pontos verselemzéseiben. Vagy a szent-istvánosdiban, amikor játék közben pőrére vetkőzött és amikor a legmeztelenebbül állt (ült) előttünk, akkor vettük észre, hogy a meztelen teste a tetőtől talpig páncél.
