A cservenkai tömeggyilkosságról 77 év után

Ez volt a magyar munkaszolgálatosok ellen a legrövidebb idő alatt végrehajtott és a legtöbb áldozatot követelő tömeggyilkosság.

A bori kényszermunkára küldött közel 6000 magyar munkaszolgálatos mintegy fele nem tért haza. A hozzátartozók sokáig kutattak utánuk, hirdetéseket adtak fel, keresték a hazatért bajtársakat és a német koncentrációs táborokból visszatérteket. Hírek és adatok nélkül sokan életük végéig visszavárták szeretteiket, mások holttá nyilváníttatták őket és a családok annyit tudtak csak magukban rögzíteni, hogy „a muszos rokon nem jött vissza Borból”. Máig nem tudják azonban sokan, hogy boriak döntő többsége nem a távoli Szerbiában, hanem Szegedtől alig 100 kilométerre, vagy a mai magyar határ közelében vesztették életüket, közvetlenül a Szeged felszabadulása előtti napokban.

A korai híradások és a néhány sikeresen megszökött munkaszolgálatos részletesen beszámolt a nyugat-bácskai tömeggyilkosságokról. Senki nem tudta azonban elképzelni, hogy miként fordulhatott elő, hogy Magyarország területén, a fegyveres magyar katonák által kísért és a magyar honvédség alárendeltségében lévő fegyver nélküli katonai munkásszázadokat a németek egyszerűen lemészárolják. Azokat, akik nem mellesleg a németeknek végeztek hosszú időn keresztül a létfontosságú bányavidéken létfontosságú rabszolgamunkát. Márpedig ez történt, a cservenkai téglagyárban egyetlen októberi éjszaka alatt mintegy 800, az életben maradtak közül a további nyugat-bácskai meneteléseik során pedig további körülbelül 400 bori zsidó muszost gyilkoltak meg. A Borból elindított gyalogmenet elveszítette létszámának mintegy 40 százalékát 1944. október 7-10. között. Ez volt a magyar munkaszolgálatosok ellen a legrövidebb idő alatt végrehajtott és a legtöbb áldozatot követelő tömeggyilkosság.

A német, a magyar és a jugoszláv igazságszolgáltatás sok mindent megtett azért, hogy ne derüljön ki az igazság. Az utóbbi évek kutatásai azonban sok mindenre fényt derítettek. A német, magyar, szerb és izraeli dokumentumok, interjúk, tanúvallomások és visszaemlékezések, valamint a terepbejárások lehetővé teszik a történtek rekonstruálását, a magyar és német katonák, a helyi svábok felelősségének meghatározását, a konkrét elkövetők személyének megnevezését, valamint az exhumálások ellentmondásainak feltárását.

A németekkel súlyos konfliktusba kerültek ugyan és ennek egy magyar tiszt áldozatul is esett, de végül átengedték nekik a hatalmat a bori munkaszolgálatos zsidók és a Jehova tanúi felett. A bori keret szervezetten nem vett részt a cservenkai téglagyári tömeggyilkosságban, de a vérengzés előtt egy nevesíthető magyar különítmény végigrabolta a zsidókat. Ők a téglagyárban jelen voltak a tömeggyilkosság éjszakáján is, és virradat után szó szerint levadászták a gödörből kimászók egy részét. Létezett azonban egy tisztekből álló, szintén nevesíthető, embermentő magyar különítmény is, amely legalább megpróbált segíteni a túlélőknek. A keret parancsnokainak felelősségét azonban tovább súlyosbítja, hogy a vérengzés éjszakáján a magyar katonák adták a telep körülbelül 15 fős külső őrségét.

Cservenkán magyar csendőrök és magyar katonák, valamint magyar közigazgatás volt, a tényleges hatalmat azonban a Waffen-SS különböző alakulatai tartották kezükben. Közöttük horvát, bosnyák és szerb SS-alakulatok, és a történtekben jelentős szerepet vállalt a helyiekből verbuválódott katonai egység is. A község állomás-parancsnokának pozícióját az egyedüli birodalmi német, Hermann Fogy SS-hadnagy látta el. A korábban a dachaui és az auschwitzi koncentrációs táborban gazdasági feladatokat is ellátó Fogy nagyszerű szervező, igen okos és remek kommunikációs érzékkel megáldott tiszt lehetett. Pontosan nyomon követhető ugyanis, hogy alig két nap alatt megszervezte a Cservenkára érkező mintegy 3000 ember megölését, mert nem kérdéses, hogy eredetileg minden munkaszolgálatosra ez a sors várt. Ennyi ember számára a tömeggyilkosság helyszínének és időpontjának meghatározása, a lőszerek, a fegyverek és az agyaggödrök előkészítése komoly logisztikai feladatot jelentett. Fogy azonban nem kis gondot fordított a likvidálás végrehajtóinak a kiválasztására. Saját katonáin kívül számíthatott ebben a Bácskából és ezen belül Cservenkáról besorozott Waffen-SS katonákra is. A tömeggyilkossággal valamilyen összefüggésbe hozható 44 SS-katona nevét és adatait pontosan ismerjük. Közülük 33-an bácskaiak, ezen belül pedig 22-en egyenesen cservenkai születésűek voltak.

A cservenkai üveges fiáról, Alfred Müllerről elnevezett Müller-szakasz tagjai 16–20 éves, gyerekarcú, kiképzetlen katonák voltak. Az újoncokat Fogy a vérengzés előtti napon felfegyverezte, lőgyakorlatot tartott nekik, majd a téglagyár bejáratának közvetlen közelében lévő kocsmában leitatta őket. A sötétedés beállta után innen csak átmentek az út túloldalán lévő téglagyárba. Mindezt topográfiai szinten is pontosan ismerjük már, csak hogy Fogy, a később tett hosszú és agyafúrt vallomásaiban mindent letagadott. Pedig tudható, hogy a vérengzést személyesen, hajnaltájt a téglagyárba almásderes lován belovagolva ő állította le, ahogy az is, hogy ő jelentette felettesének a helyi evangélikus paplakból a parancs végrehajtását. Ha a község evangélikus lelkésze, a fül- és szemtanú, Johannes Albrecht nem vonja vissza erről tett tanúvallomását, akkor Fogy biztosan nem a magas rangú volt nácik egyik jól ismert németországi luxusöregotthonában hal meg 79 éves korában.

De nem csak a lelkész, hanem Fogy minden kihallgatott katonája is tagadta a vérengzésben való részvételét. Amit meg elismertek, így a vesztőhelyre kísérést, az őrségállást, azt a korabeli német igazságszolgáltatás nem tekintette büntetendő cselekménynek. A pozitív példaként emlegetett német szembenézés ekkor, az ügyben lefolytatott nyomozás 1972-es befejezéséig még váratott magára. A német hatóságok elpuskázták a történelmi lehetőséget, így valószínűleg sosem fogjuk megtudni, hogy Fogy kinek jelentett telefonon. Bizonyítékok hiányában csak valószínűsíteni lehet, hogy miután a budapesti honvédelmi minisztérium is magára hagyta a boriakat, a tömeggyilkosság végrehajtására szóló szóbeli, és annak befejezésére vonatkozó írásbeli parancsot a Waffen-SS vezérőrnagya, Gustav Lombard adta ki. Ha valóban ő volt, akkor ez csak az egyik, közel sem a legnagyobb gaztette, mivel Cservenka előtt sok ezer zsidót és nem zsidót végeztetett ki, amerre csak megfordult a háborúban.

A tömeggyilkosságot zömében pártoló résztvevők között a legkevésbé gondolnánk a helyi sváb civilekre. A hosszú éveken keresztül képviselt fasiszta propaganda megtette hatását a többségében sváb lakosú Cservenka esetében is. Ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy a sváb katonakötelesek önként, aztán kényszerből nem a magyar hadseregbe, hanem helyette a Waffen-SS-be vonultak be. Cservenkán a civil lakosság többsége a zsidókban látta az akkor már egyértelműen látható háborús vereség okát. És még valamiért hibáztatták őket! Azért, mert éppen a vérengzés éjszakáján jött meg az ő kitelepítésükre vonatkozó parancs és már másnap elindult a svábok végeláthatatlan menete nyugatra. Egy szekérnyi ingósággal kellett elhagyniuk házukat, földjeiket – a szülőföldjüket. A kitelepítés egyébként is döntő fontosságúnak bizonyult a bori munkaszolgálatosok számára. A megsemmisítésükről szóló döntésben meghatározó lehetett, hogy már a munkaszolgálatosok Nyugat-Bácskába érkezésekor bármikor elkezdődhetett a kitelepítés. Az oroszok a Tiszánál megállíthatatlanul nyomultak előre, a visszavonulni kénytelen német és magyar alakulatok ugyanazt az útvonalat tudták csak igénybe venni, mint az elcsigázott és lerongyolódott, több kilométeres, rendezetlen menetoszlopot képező sokezres bori menet. Ha Zimonyban, Újvidéken vagy legalább Újverbásznál vonatra teszik őket, azaz észak és nem nyugat felé mennek, akkor sorsuk teljesen másként alakulhatott volna. Így viszont katonai értelemben egy használhatatlan, megregulázhatatlan, éhségükben a kukoricát megdézsmáló, szétfolyó és útakadályt képező tömeget jelentettek.

A lakosság kitelepítésének azonnali elrendelése viszont félbeszakította a téglagyári mészárlást. A megmenekülők, akik közül már többen sorsuk beteljesedésére vártak a gödörnél, ennek köszönhették az életüket. Október 8-án hajnalban, mintegy 800 tetemet maguk mögött hagyva körülbelül 1000 bori zsidó haladt erőltetett menetben Zombor felé. A főúton a kitelepítettek, a mellette haladó földúton a német katonák által kísért zsidók. A helyi svábok többsége gyűlölettel viseltetett irántuk, megalázták, dobálták őket, néha közéjük is lőttek. A cservenkai kitelepítés borzalmairól később hosszasan beszámoló sváb visszaemlékezők és a történetüket feldolgozó munkák egytől egyig mélyen hallgatnak arról, hogy tanúi voltak a bori zsidók meggyilkolásának, hogy ismerték a svábok közül kikerülő gyilkosok többségét és civilként maguk is súlyos szenvedéseket okoztak a zsidóknak.

Az erőszak eszkalálódásának napjaiban azonban voltak svábok, szerbek és magyarok (parasztok, orvosok, vasutasok), akik segítettek a megszökött, megsebesült vagy épp a gödörből csodával határos módon megmenekült zsidóknak. Paskó Mihály vasutas, Eugen Fuks orvos, az Abadazin család az életüket kockáztatták ezzel. A túlélők száma ismeretlen, de a gödörből megmenekült 22, név szerint is ismert bori muszos történetét viszonylag pontosan rekonstruálni tudjuk. Fennmaradtak azok az orvosi dokumentumok, amelyek bizonyítják, hogy pl. Márer Lajos vagy Dászkál Béla milyen golyó ütötte sérüléseket szenvedtek el. Mások a gödörbe dobott kézigránátoktól kaptak sebet, így Pottesmann Vilmos, akinek a bal kezén lévő szilánksérülését magam is láttam.

A vérengzés előtt és után a téglagyárból elindított körülbelül 2000 fő Zomborra, onnan a mai magyar határig és tovább Bajáig és Mohácsig ment. Életük azonban ugyanolyan veszélyben forgott, mint a téglagyárban. Már Cservenka főutcáján százas nagyságrendben verte agyon őket puskatussal a fiatal SS-legénység, ahogyan arról Levendel László, a későbbi legendás orvos beszámolt. De a menet megállítása a főutcán a sváb lakosságnak is alkalmat adott a bosszúra – kapákkal, botokkal számtalan sérülést okoztak. A Waffen-SS alakulatok, köztük a bosnyák, ad hoc jelleggel és szisztematikusan irtotta a zsidókat. Az utak mentén egyesével és húszasával hullottak az éhen-szomjan erőltetett menetre kényszerítettek. A déli határra érve létszámuk így legalább 400 fővel csökkent. Szenvedéseik azonban itt sem értek véget, hiszen a túlélők a sachsenhauseni vagy flossenbürgi koncentrációs táborba kerültek.

A helyzet nem egyedi a második világháborúban megtörtént tömegmészárlások sorában. Nincs parancsot kiadó személy, nincsenek elkövetők, senki nem követett el háborús bűncselekményt, „csak” éppen brutális körülmények között meggyilkoltak körülbelül 1200 embert. A magyar és a német állam, illetve honvédelmi minisztériumaik sohasem vállaltak felelősséget a történtekért. A magyarok mindent a németek számlájára írtak. Az említett 44 német katona neve mellett közzétettem 13 magyar kerettag nevét is, akik összefüggésbe hozhatóak a tömeggyilkosságban való valamilyen részvétellel. Közülük öten soha nem kerültek népbíróság elé. A menetoszlop-parancsnok Pataki Ferenc főhadnagy 1945-ben nyomtalanul eltűnt.

Helyettese, Juhász Pál főhadnagy halálos ítéletének csak egyik, sokadik indoka a muszosok németeknek való átadása. Tálas András hadapródőrmester a vérengzés megkezdése előtt gyilkolt a téglagyárban, de csakúgy mint a többiek, ő sem ismerte el a mészárlásban való részvételét. Az érintett keretlegények közül 1945 után többeket kivégeztek, mások életfogytiglan tartó büntetést kaptak, de a népbíróságok annyi más háborús bűncselekményt tudtak rájuk bizonyítani, hogy cservenkai magatartásuk háttérben maradt. Juhász Pál, Tálas András és a Cservenkát megjárt, szintén kivégzett katonatársaik a Rákoskeresztúri Új Köztemető, néhány éve Nemzeti Emlékhelynek nyilvánított 298-as parcellájában nyugszanak. Nem mindenkinek adatott meg azonban, hogy egy ilyen nemzeti és reprezentatív helyen aludja örök álmát

Az áldozatok földi maradványainak sorsa szintén elfogadhatatlan. A téglagyári gödörre a német katonák földet hánytak, de a téglagyár egész területén nagy számban heverő hullák az enyhe októberi időben fertőzéssel fenyegettek. A magyar csendőrök négy nappal később kivezényelték az evakuálásból kimaradt magyar és sváb embereket, akik bőséges alkoholfogyasztás után munkába álltak. Nem fáradtak újabb gödör megásásával, hanem a téglagyárnál az egyik agyagkitermelésre használt, mély szakadékba dobálták a tetemeket. A holttestekre meszet öntöttek, majd felülről földet szórtak rájuk. A feladat végrehajtásában részt vevő Tóth György János eszméletet vesztette a szörnyű látványtól és a fojtogató bűztől.

A munka folytatására csak az impériumváltás után kerülhetett sor. A Tito által bevezetett katonai közigazgatás nyomán a környéken tovább szaporodtak a tömeggyilkosságok, a jeltelen tömegsírokba ekkor elsősorban magyarok és svábok kerültek. Így természetes volt, hogy a szomszéd községben, Kúlán lévő internálótáborban a kollektív bűnösség jegyében fogvatartott sváb férfiakat és nőket parancsolnak ki a téglagyári exhumálás folytatására. Az 1944. december 19-én elkezdett munka sem tudott befejeződni, mivel a gödörnek csak az első halott-szintjét voltak képesek feltárni. Immár cservenkai internált svábokat is bevontak a munkákba, amelyek 1945. január és október elején folytak. A téglagyár területén belüli betemetések, elásások, újratemetések és a szakadékszórás után, a hivatalos jugoszláv történetírásban egyedül emlegetett exhumálásra a vérengzés után 13 évvel került sor. Bővíteni akarták a téglagyárat, ezért 1957. november 4-5-én néhány téglagyári munkás rohammunkában felásta az agyaggödröt és az összesen 19 sorból álló exhumálási jelentésben 465 koponya megtalálását rögzítették. A teherautó a zombori izraelita temetőbe szállította az agnoszkálás nélkül maradt áldozatok maradványait. A ma is termelő üzem újabb és újabb modernizáción esett át, de az 1944-ben a téglagyárnak feltehetőleg délkeleti oldalán lévő szakadékába dobott halottak ott maradtak. Nemcsak a szakadékba hordott áldozatok maradtak végleg és ráépítéssel teljesen elfeledve a területen, hanem ahogyan arról a téglagyárat 1964-ben felkereső Nagy Dezső túlélő beszámolt, a süppedékes talajon mindenhol halottakon lépkedtek.

1964. április 19-én a zombori izraelita temetőben ünnepélyes keretek között felavatták a „Cservenka környékén” megölt áldozat emlékművét. A több mint ezer főt számláló gyászoló tömeg, köztük a bori túlélők csoportja nemcsak a téglagyári szakadékban maradt munkaszolgálatosokról, de a korábban idetemetett boriakról sem tudott. A felszabadító szovjet csapatok ugyanis bevonulásukat követően azonnal elrendelték az országutak mellett agyonlőtt boriak összeszedését. A tetemeket a zombori izraelita temető akkor még jeltelen sírjába temették. Az országutak mellett, nagy területen szétszóródott halottak összegyűjtése azonban nem járhatott teljes sikerrel, mivel utána éveken keresztül áradtak a lakossági panaszok a föld alól elő-elő bukkanó tetemek miatt. A hatóságok bejárták az útvonalakat, felmérések készültek és ahol az útkaparók, disznópásztorok, tanyák és szállások sváb tulajdonosai, ezek béresei, magyar utászok, a településekről kirendelt magyar és sváb férfiak két méternél mélyebben temették el a halottakat, ott nem rendeltek el exhumálást. Ahol az előírás nem teljesült, ott elvégezték a kihantolást és az újratemetést, de Zomborba már nem vittek áldozatokat.

Számításaim szerint az utak mellett meggyilkoltak mintegy fele kerülhetett a zombori izraelita temetőbe, a másik fele akkor is és most is jeltelen egyedi és tömegsírban alussza örök álmát. Hivatalosan a zombori izraelita temetőben mintegy 700 bori zsidó munkaszolgálatos nyugszik. Nem hivatalosan a téglagyárban, elsősorban annak szakadékában összesen mintegy 300 fő, az országutak mellett pedig körülbelül 200 fő pihen. Az összes áldozat mintegy 40 százaléka tehát jelöletlen helyen nyugszik. A nyughelyek megjelölésére kevésnek mutatkozott a deportálások miatt nagyon meggyengült és kérésük ellenére támogatásban nem részesült jugoszláviai zsidóság erőfeszítése is. Tito, nem mellesleg antiszemita és magyarellenes állama nem iparkodott a feladat tisztességes elvégzésével. A kitelepítések, az internálások és gyilkosságok nyomán az eredeti lakosságának nagy részét elvesztő Cservenka pedig máig nem akar emlékezni. A távoli Boszniából, Hercegovinából és Montenegróból betelepülő szerbek nem tudnak és nem is akarnak tudni semmilyen tömeggyilkosságról. A cservenkai zsinagógát, majd az evangélikus és katolikus templomokat lerombolták, a téglagyár belterületére kitettek egy téves szövegű emléktáblát, a halottaknak pedig mintegy felét „kitelepítették” 50 kilométerre egy egyházi temetőbe. Az áldozatoknak sehol sincs emlékműve vagy szabadon felkereshető emléktáblája, Cservenka viszont látszólag megszabadult véres múltjától.